Bevallom töredelmesen, mostanában nem lehet tőlem enni. Ugyanis az asztal mellett állok, és koldulok.
Ha még csak esdeklő kutyatekintettel néznék… De nem. Koldulás tekintetében roppant erőszakos vagyok. Egy egyszemélyes koldusmaffia.
Hiába visznek távolabb, hiába adják a kezembe a legizgalmasabb játékokat (például az új kedvencemet, a vízzel félig töltött PET-palackot), mindent elhajítok, és csattogó tenyérrel az asztalhoz rongyolok. A szék mellett fölállok, rángatom Apu vagy Anyu nadrágját, és roppant hangosan sivalkodom, hogy adjanak enni.
Ha meg ölbe vesznek az asztalnál, hogy hátha akkor csendben maradok, tényleg el is hallgatok egy pillanatra, de csak amíg kinézem magamnak a megfelelő pozíciót. Majd a szokásos anakonda-mozdulattal lendülök előre, és igyekszem leragadozni valamit a tányérról, amit a másodperc tört része alatt megpróbálok a számba gyömöszölni, mielőtt elkoboznák.
No persze, mert megkóstoltatták velem Heni zöldséges rakott rizsét, meg Maki bárónő rakott krumpliját. Mert a táplálkozásról szóló előadáson azt hallottuk, hogy ideje engem szép lassan megismertetni a felnőtteknek szánt ételek ízével. Persze csak módjával, mert a tehéntej két éves korig nem ajánlott, a liszt és a kenyérfélék pedig egy éves kor alatt nem, de rizst, krumplit, zöldségeket már ehetek, és ha ráragad a felületére egy kis ez-az, hát annyi baj legyen. (Például egy fél disznó.)
Ja, igaz is, voltunk egy előadáson a kisbabák táplálkozásáról, a baba-mama klub szervezésében. Az előadás elég nagy részét az tette ki, milyen trükkökkel lehet rávenni egy kisbabát, hogy megegyen dolgokat. „Micsoda? – csodálkozott Anyu. – Hát úgy, hogy nem csavarom ki a kezéből.” Meg még azt is mondta, hogy valószínű a macskát is megenném, ha el tudnám kapni. Való igaz, soha nem voltak problémáim azzal, hogy válogatnék, vagy különösebben győzködni kellene az evéssel kapcsolatban. Ki hitte volna, ugyebár, amikor még a születési súlyom elérése volt a téma… Apu már akkor is azzal vigasztalta Anyut, amit a neten olvasott, hogy a cluster feedinges kisbabák táplálása megerőltető ugyan (mármint az anyának, aki elég kényelmetlen módon hozzá van nőve a cici másik végéhez), de ha biztosítják nekik a folyamatos ellátmányt, az ilyen babák súlygyarapodása igen erőteljes szokott lenni (na, hát ezt tapasztaltuk), és meglepő módon a tejtermelésre is jó hatással van a dolog (ezt is).
Szóval úgy néz ki, én egy bélgép vagyok. Persze már gyanús lehetett volna Anyunak a terhesség alatt is, amikor szépen leettem a husit a csontjairól.
Arról pedig egy szót sem szóltak a táplálkozástudományi előadáson, hogyan vegyük rá gyermekünket, hogy ne nézze ki a falatot a szánkból. (És kióbégatni se próbálja.) Mindig is érdekelt, hogy a szüleim miket pakolnak az arcukba az asztal mellett (pláne, amikor gyanítani kezdtem, hogy nem csak megrágni akarják). Egyszerűen bármi jöhet, amit ők esznek, pedig a múltkor a vacsoránál, amikor már nagyon követelőztem, elrettentésül a kezembe nyomtak egy szelet paprikát, gondolták, hogy azt majd utálni fogom. Hát utáltam is, de azért rágtam szorgosan, rettenetes fintorgó arccal.
Roppant erőszakos tudok lenni, ha élelmezésem előmozdításáról van szó. Múltkor Anyu leült mellém a szőnyegre egy tálka levessel, hátha úgy kevésbé ordítozom, de azért a térdével igyekezett engem távol tartani a zsákmánytól. Egy idő után meguntam, hogy korlátoznak, begurultam, és mind a két kezemmel elengedtem a kapaszkodót, aztán egy dühödt rikkantás kíséretében átvetettem magam Anyu térdén, egyenesen a tányérba. Igazi kapusvetődés volt. Apu titokban kicsit büszke volt rám, mialatt Anyu a répákat szedte a szőnyegről.
El is határozták, hogy többet nem etetgetnek engem az asztalnál (pedig jó buli volt, olyan gyorsan tátogattam a számat, hogy Makiné nevezetes rakott krumplijából több jutott nekem, mint Anyunak), hanem majd összerakják az etetőszékemet, ha még egy kicsit ügyesebb leszek, és akkor kaphatok saját ennivalót, amit megehetek egyedül, például kis főttkrumpli-kockákat. Addig meg be kell, hogy érjem azzal, hogy Anyu az ölébe ültetve etetget délutánonként. Ez jó dolog is, de attól még ugyanúgy koldulok az asztalnál (akkor is, ha éppen degeszre tömtem a hasamat).
Ma meg is untam, hogy semmibe vesznek, és hiába rángatom a nadrágjukat, meg hiába ütöm a szék támláját. Fogtam magam, és jól otthagytam őket. Rágják csak a béna hurkájukat, vagy micsodát. Nagy tenyércsattogás közepette elvonultam, és mindenki azt hitte, hogy a tejesdobozokat piszkálom a hűtőszekrény mellett. (Ezt egy ideig nem volt szabad, de már beletörődtek, hogy úgyis odamegyek. Anyu megadóan visszapakolja, amit leborogatok, és lemossa, amit beledöngölök a virágcserépbe.)
Hát nem. Nem a tejesdobozokat piszkáltam. De ez csak akkor derült ki, amikor egy-két perc elteltével már gyanús lett a csönd, és Apu (tányérját otthagyva) elindult, hogy megkeressen. Kiderült, hogy orvul átlopakodtam a konyhába (mindennemű tenyércsattogást mellőzve), és ott rágyógyultam a szemetes vödörre. Ahonnan is kipiszkáltam egy krumplihéjat (remélik, hogy egyebet nem). Apu úgy talált rám, hogy a szemetes mellett ültem, számból egy krumplihéj kunkorodott ki, és roppant elégedett és büszke fejet vágtam. „Gyere, Apu, szereztem kaját!”
Pedig időközben tovább bővült az étrendem, most már szoktam kapni rizst és csirkehúst is. Nagyon szeretem, különösen a rizst. (De hát mit nem szeretek én?) A rizst Anyu tíz percig főzi só nélkül, csak sima vízben (egy fél bögre rizshez nagyjából másfél bögre víz), és azután legalább még tíz percig állni hagyja a tűzhelyen. Néhány kanállal kapok az ennivalómba, a többit kis adagokban lefagyasztja. Etetéskor össze szokta keverni valamivel, például céklával, sütőtökkel, de a legjobb, amikor főtt, áttört almával keveri össze. Teljesen gyümölcsrizs-illata van. (Apu nagyokat nyel a szomszédos fotelban.)
A csirkemellet szintén só és fűszerek nélkül készíti; összevagdosott hagymazölddel, sárgarépával, zellerrel, karfiollal együtt (utóbbiakat a fagyasztott leveszöldségből szerzi be) két réteg alufóliába tekeri, és beteszi a sütőbe közepes lángra, elég hosszú időre. Amikor kiveszi, ínycsiklandó illatfelhő szabadul el a fóliából. Összevagdossa, és a zöldségekkel együtt pépesíti a botmixerrel. Apu addigra már ott köröz körülötte, mint egy nagy macska. Attól tartok, hogy egyszer még fölkapja a csirkehusimat, és elszalad vele.
Anyu a csirkepépből két kiskanálnyit belekever az ennivalómba (például főtt cukkínibe vagy céklába). Ülök az ölében, szorgalmasan tátom a számat, ő meg lapátolja befelé a finom illatú tápanyagokat. Apu a fotelban püföli a billentyűket, néha beleszimatol a levegőbe, aztán eltolja maga elől a laptopot, és elábrándozva a tálkámon felejti a tekintetét. Na, most akkor ki koldul kitől?
Hozzám szóltak