Nyávogi élete és cselekedetei

Amikor még Anyu hasában ültem, a szüleim néha töprengtek, vajon fiú leszek-e, vagy lány. Apu lányra tippelt, Anyu viszont nem tudta elképzelni, hogy lánya legyen. Talán azért, mert neki öccse van, így ahhoz szokott hozzá, hogy a kisbabák fiúk. (Persze most már neki is furcsa arra gondolni, hogy más is lehetnék, mint egy büdös kislány.)

Női mivoltom az első hónapokban egyáltalán nem ütközött ki. Igaz, kiscicás pofim volt, de éppen olyan hangerővel ordítottam, mint egy felbőszült hadvezér. Aztán féléves koromban elmentünk berzsoékkal Siófokra. Engem Vixyke vitt autóval, Apu már előbb leutazott vonattal, nehogy lekésse a reggeli rajtot. Na, hát ezen én rettenetesen megsértődtem. Mi az, hogy az apám csak úgy elmászkál? Büntetésből nem néztem rá. Elnéztem a füle mellett balra, aztán a másik mellett jobbra, mintha ott se lett volna a feje. Már egészen közel emelt az arcához, de akkor sem voltam hajlandó ránézni. „Ez egy megátalkodott, nyavalyás kiscsaj!” – nevetett Apu. (Azóta is alkalmazom ezt a „nem látlak”-trükköt, de csak Apuval.)

Később, mikor már járni tudtam, illegtem-billegtem a tükör előtt. Reggel, ha felöltöztettek, szaladtam megnézni, hogy milyen csinos vagyok. Anyu ezen megdöbbent, ő egész élete során nem állt annyit a tükör előtt, mint én ebben a három évben. Eleinte aggódott is, hogy nem leszek elég csajos, mert nem tudom kitől ellesni a viselkedésmintát. Na, hát mindenféle viselkedésminta nélkül csavargatom a szoknyám szélét, és billegtetem a popsimat, ha akarok valamit Aputól, meg nagy csillagszemeket meresztek rá. (Az apám meg elolvad, mint a napon hagyott gyertyavég, nem nagyon lehet rábízni ilyenkor a nevelésemet.) Szóval teljes birtokában vagyok a női eszköztárnak, és senki sem tudja, hogy hol szereztem.

De amellett, hogy tökéletes kiscsaj vagyok, pörgök-forgok a szoknyámban, és a könyökömre akasztott retiküllel vonulászom, azért lakik bennem egy kisfiú. Abból is a megátalkodottabb fajta. Anyunak először a Tónál tűnt fel, másfél éves koromban, hogy az összes korombeli kislány rózsaszín ruhácskában és szandálban sétafikál, én meg nyakig koszosan, rövidgatyában ások a homokozóban. Ahová fel lehet mászni, én felmászom (oda is, ahova nem), ahonnan le lehet esni, én leesem, és ahol össze lehet koszolni magam, azt a helyet mindig én találom meg először. A kezem folyton tele van szálkákkal, a térdem horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal.

Anyunak van egy kis lelkiismeret-furdalása, elvégre ő mesél nekem folyton fára mászásról meg evezésről meg táborozástól. Titokban tetszik is neki, hogy vagány kislány vagyok, bár amikor épp az aznapi hatodik nadrágomból vakarja a sarat, vagy a szálkákat szedi a kezemből, vagy a fejemről törli a békanyálat, mert beleestem a tóba, akkor nem annyira.

És az is igaz, hogy van, amihez egyáltalán nincs szükségem példára a fiúskodásban. Például múltkor eső után megtámadtam a teraszunkra hajló bambuszágat egy bottal, és kardoztam vele. Vagy remekül tudok lövöldözni a pisztolyra kicsit is hasonlító tárgyakkal, és lövéshangokat adok hozzá. Csináltam pisztolyt legóból, de eltették. Nem baj, fogtam két műanyag csirkecombot, és azzal lövöldöztem. Senki sem tudja, honnan vettem az ötletet. Nem találkozom lövöldözős gyerekkel, itthon nem néznek semmiféle agresszív filmet, még a Híradót is átkapcsolják, ha az emberi nyugalmat sértő tartalom szerepel benne.

Fára mászni is teljesen egyedül tanultam meg. A szüleim egy pillanatra bementek valamiért, és mire megint kiléptek a teraszra, én már a fán ültem. Le is tudok jönni, többnyire. Azért csak többnyire, mert van, mikor Anyu szép ruhába öltöztet, fogalmam sincs, miért, és amikor elindulunk itthonról, szokás szerint kienged hátul, a teraszon. Ő meg előre megy, a rendes kijárathoz, kijön, és bezárja az ajtót. Hátraszól a kertbe: „Panni, hol vagy?” Én meg épp a fáról lógok, mert persze azonnal felmásztam a szép ruhámban, és az a vacak szoknya, meg pláne az alsószoknya beakad mindenbe. Egyébként szeretem hordani, mert szépen suhog a térdem körül, de sok mindenbe beakad, ha például az árokban sétálok.

Mondta is múltkor Anyu, amikor megint valami lehetetlen helyre másztam fel:

– Ide figyelj, ha onnan leesel, benne leszel a Híradóban.

– Nem baj – feleltem szokott lelkinyugalmammal. – Majd átkapcsolják.

Szóval Anyu aggódik, hogy talán nem nevel engem eléggé kislányosra, habár a csíra megvan bennem. De hát kényelmesebb, ha egy gyerek egyedül lemászik a fáról, csúszdázásnál nem kell fogni a kezét, és nem ordít, amikor szálkát piszkálnak az ujjából. Attól még persze lehetek csajos.

Múltkor, amikor a ruhámat varrtuk, meg is örült Anyu, hogy végre valami igazán nőcis dolgot csinálunk együtt. Elmagyarázta, mi a szabásminta, és hogy lesz az anyagból ruha, meg ilyeneket. Annak idején ő is az anyukájától meg a nagymamájától tanult varrni, és amikor ekkora volt, mint én most, nagyon szeretett játszani a cérnákkal, gombokkal meg mindenféle izgalmas varrókellékkel. Még mindig fel tudja idézni magában a régi, faállványos Csepel varrógép hosszú fiókjának cérnapertli- és gépolaj-szagát. No, hát ül az anyukám a szőnyegen meghatottan, mellette én, valami anyagdarabot nyirkálva, és arra gondol, mégis csak remek kislányt nevel belőlem. És akkor megszólalok:

– Nézd, Anyu, van két ollónk! Ezzel kardozhatunk!

A szép idő előcsalogatta rejtekükből a kisbabákat. Megérkezett például az unokatesóm, Zebulon és a barátnőm, Gréta. Sok boldogságot, jó egészséget kívánunk nekik és az egész családnak!

Képzeljétek, én meg táncházban voltam. Anyu az ideköltözésünk óta figyeli, nem tartanak-e végre táncházat (nagy hagyományai vannak itt a táncnak, az óvodában meg az iskolában is tanítják), és most lecsapott rá. A szüleim szeretnék, ha nagyobb koromban majd sportolnék valamit, amivel az izgágulásomat levezetem. Az óvodában is lehet majd néptáncolni meg focizni, de csak középső csoporttól. Addig is igyekeznek nekem kedvet csinálni, hogy lássam, hogy ilyen is van.

Amikor megérkeztünk, már szólt a zene a nagyteremből. Amíg Anyu a kabátomat akasztotta be a ruhatárba, kiszabadítottam a kezem a kezéből, és leléptem, majd a szokott menetrend szerint rémült keresgélés kezdődött. Anyu az emeleten keresett, mert ott van a könyvtár, ahová nagyon szeretek járni Apuval. Még a mosdóban is megnézett. Végül kiderült, hogy a nagyteremben vagyok, és már be is álltam a gyerekek közé a körbe.

Legalább harminc gyerek körözött körbe-körbe egy bácsival meg egy nénivel. A bácsi egy vicces verset mondogatott, amely főként a terepviszonyokat taglalta, a gyerekek pedig ennek megfelelően lépkedtek. Hamar észrevettem, hogy a lábukkal csinálnak valamit, és nagyon figyeltem. Annyira, hogy le is lassultam, és a körön belülre sodródtam, a nagyobbak kikerültek. Végül a kör közepén egy kisebb körben gyalogoltam a többiek mellett, és le nem vettem a szemem a lábukról.

A bácsit meg a nénit ez szerencsére nem zavarta. Később már bonyolultabb dolgokat is mutattak a kör közepén állva, hogy hogyan kell lépkedni, és mit kell csinálni a lábunkkal, a gyerekek pedig utánozták. Én is próbáltam, néha egész jól sikerült. A gyerekeknek jobban ment, ők általában óvodások voltak, abból is a nagyobbak, meg iskolások. Előfordultak azért ilyen kicsik is, mint én, de ők nem álltak be a körbe, inkább szaladgáltak vagy bámészkodtak. Gondolom, valakiknek a kistesói lehettek.

Egyszer csak valami nagyon érdekesre lettem figyelmes. A zene nem ám csak úgy rádióból vagy CD-lejátszóból jött, hanem eleven bácsik zenéltek nagy gitárszerű izékkel! Megtorpantam, legyökereztem és nagy szemekkel figyeltem őket. Az egyiknél volt olyan kicsike gitár, amire Anyu azt mondja, hogy hegedű (szerintem gitár), és volt, akinek nagyobb jutott. Elmagyarázták nekem, hogy az brácsa meg nagybőgő. Anyunak a nagybőgő a kedvence, és nekem is tetszik. Húúú, mekkora gitár!

Később mindenféle érdekeset játszottunk, körjátékot meg kergetőzőset. Vonatos ének is volt, ez különösen nagyon tetszett, mert már Apuéknál a farsangon is szerettem volna beállni, de a nagyobbak nem foglalkoztak velem. Itt viszont csak egy kicsit voltam alacsonyabb, mint az a kislány, aki mögött álltam, és felértem a derekát. Komoly képpel gyalogoltam körbe-körbe, és nagyon vigyáztam, hogy még csak véletlenül se engedjem el az előttem haladót.

Amikor már kicsit elfáradtunk, leültettek bennünket a padlóra, és a bácsik meséltek a gitárjaikról. (Jó, tudom, nagybőgő.) Elmerülten figyeltem, amit mondanak. Egyszer csak meghallottam, hogy a mögöttem ülő két nagyobb kislány arról beszélget, hogy én milyen aranyos vagyok. (Hát ja.) Át is ültem az egyiknek az ölébe, és játszottak velem, én meg megpróbáltam levenni a cipőjét. Anyu közben a terem szélén álló székek egyikéről figyelte, milyen jól feltalálom magam egyedül. Kezdettől nem tudta eldönteni, vajon beálljon-e velem a körbe, vagy hagyjon engem érvényesülni, de végül megnyugtatta magát, hogy szemlátomást jól szórakozom.

A szünetben kimentünk az aulába, ahol megint mindenféle nekem való dolgot lehetett csinálni, színezni meg papírokat vagdalni. Láttam, hogy a gyerekek esznek, és én is szerettem volna megkóstolni valami érdekes madárlátta dolgot a büféből. De Anyu azt mondta, nem árulnak semmi rendeset, legfeljebb egy kis szívós, kemény ropit. Kiderült, hogy teljesen odavagyok a szikkadt ropiért, onnantól le sem tettem a zacskót, még rajzolás közben is szorongattam.

Anyu el is határozta, hogy a következő alkalomra felkészültebben jövünk, és pogácsát is hozunk. Meg ruhát nekem, mert a nagyobbaknak már volt igazi táncházas ruhájuk. Az ovisoknak kékfestő, a nagyobbaknak meg bordó vagy zöld pörgős szoknya köténnyel, blúzzal, alsószoknyával, ezt az iskolában varratják. Anyu jól lefigyelte, hogy miféléket hordanak, és megkérdezett néhány anyukát is, akik örömmel megmutatták neki, hogyan záródik az átkötős szoknya, hogy együtt nőjön a gyerekkel, és évekig lehessen hordani.

Hazafelé persze ordítottam, hogy ott szeretnék maradni, pedig a gyerekek két órájának már vége volt, és héttől a nagyok táncháza kezdődött. Anyu végül azzal szerelt le, hogy a következő alkalomra már nekem is lesz olyan ruhám, mint a nagyoknak, pöröghetek-foroghatok benne. Hát meg is lett, bár elárulom nektek, elég sok vesződségembe került, mert folyton próbálnom kellett, meg egyenesen állnom, amíg beállítják a derekát, meg hagyni, hogy megmérjenek, meg ilyenek. De végül is túléltem, és a következő táncházban már abban parádéztam, úgyhogy szerintem megérte. Szerintetek?

Végül is szeretem, ha Anyu varr, mert közben mindig mesél, vagy türelmesen részt vesz a dialógusos játékaimban. Mostanában Böbe baba és Cicamica szoktunk lenni, eljátszom a kedvenc részeimet a könyvből, és Anyu varrás közben hajlandó tizenkettedszer is elismételni a szerepe diktálta mondatokat. A szabás után visszamaradt darabkákat meg szétnyirkálhatom ollóval, és széthordhatom a lakásban. (Ez utóbbinak nem feltétlenül örülnek, de ez persze nem tart vissza.)

Így aztán az áprilisi táncházra már teljes díszben vonultam fel. A nénik teljesen odavoltak tőlem, megkérdezték, hogy lefényképezhetnek-e, rezzenéstelen arccal azt feleltem, hogy nem. A zene hallatán mocorogni kezdett bennem valami a múlt havi emlékekből, és szabályszerűen ritmusra rakosgattam a lábamat. Jó dolog is az ember lányának ide-oda forgatni a popsiját, miközben a húzott szoknya meg az alsószoknya harangoz a térde körül! Aztán Dorka barátnőm valami még sokkal izgalmasabbat talált ki: kergetőzzünk! Hurrá! Már rohantam is, hogy feltöröljem a padlót a fehér kötényemmel. Mert jó dolog a néptánc, de putulkodni még annál is jobb!

A kedvenc költőm Petőfi Sándor. Egyszer mondtam is Anyunak, milyen érdekes, hogy az Anyám tyúkját is egy Petőfi Sándor nevű bácsi írta, és az Arany Lacinak című verset is. Anyu összeölelgetett, és azt mondta, hogy nagyon okos vagyok, és hogy az ugyanaz a bácsi, és több verset is írt. Aha. A másik kedvenc költőm József Attila, de neki nem tudom összehasonlítani a verseit, mert csak az Altatót írta.

Petőfi bácsinak szobra is van, több helyen, a mi városunkban is. Ha meglátom, örömmel üdvözölöm, és elmondom, hogy mit írt. A múlt héten éppen ruhaanyag-vásárlásból ballagtunk hazafelé Anyuval a Patakon túlról (megünneplendő, hogy végre nulla fok fölé kúszott a nappali hőmérséklet, és már nem szirénázom séta közben, hogy fázik az orrom), amikor észrevettük, hogy Petőfi bácsi szobrát tisztítják. Egy bácsi állt fönn egy létrán, és valamivel vakargatta. Anyu elmagyarázta, hogy most lesz a nemzeti ünnep, március tizenötödikén, és arra készülődnek. Mi az a nemzeti ünnep?

Anyu elmesélte, hogy Petőfi Sándor bácsi a barátaival forradalmat csinált, mert nemcsak magukkal törődtek, hanem a többi emberrel is, vagy valami ilyesmi. Meg akarták változtatni a politikai berendezkedést, hogy máshogy működjön az ország, és mindenkinek egy kicsit jobb legyen. Szerették volna, hogy ne egy király irányítsa az országot, aki nem is itt lakik, hanem az országgyűlésből a képviselő bácsik. (Ja, ezt tudom, ilyet mi is választottunk! De most kivételesen nem tettem hozzá, hogy „és képviselő nénik”, ahogy szoktam.) A mese egészen hazáig tartott, és a végére valahogyan szóba kerültek a huszárok is, jó sok huszáros éneket tudunk. Anyu azt mondta, ha lesz kedvem, mi is elsétálunk a városi ünnepségre, meghallgatjuk Petőfi bácsi verseit, és megnézzük, hogyan táncolnak az óvodások.

Engem különben is egy csomó helyre visznek, hogy minél több dolgot megismerjek, és jó sok mindenféle emlékem legyen kicsi koromból. Anyu azt mondja, nem az számít, hogy nagykoromban fogok-e túrázni, futni, varrni vagy kertészkedni, csak az, hogy megismerjem, mi mindent csinálhat az ember, hogy jól érezze magát, és így tudjak választani magamnak akár ezek közül, akár valami teljesen mást, amit én találok ki magamnak. Ez valami devianciák vagy mik ellen kell elsősorban, Anyu szerint. Mert amilyen önfejű, konok kislány vagyok, anyukám rémálmaiban folyton mindenféle devianciák karmaiban lát, nála ez afféle szakmai ártalom is. Szerinte ezektől a legjobban úgy leszek megvédve tizenéves meg felnőtt koromban, ha találok magamnak érdekes meg hasznos elfoglaltságokat, mert az egyhangúság és tespedés a devianciák melegágya. És a kicsi gyerekkori emlékek sokat segítenek ebben, mert később sok mindent ezekhez fogok hasonlítani, igazítani, anélkül, hogy egyáltalán tudnék róla.

Ehhez a deviancia-kérdéshez nem tudok hozzászólni, egyelőre csak a híg zöld teától meg a szívószáltól voltam egy ideig függő, de arról is nagyon gyorsan lejöttem, amikor már muszáj volt, mert barna foltok lettek a fogamon. Egy-két hétig szirénáztam az elvonási tüneteim miatt, és olyanokat mondtam, hogy soha nem fogok szívószál nélkül inni, inkább nem iszom soha többet semmit, meg hogy a vizet utálom, mert túl híg és túl édes, de aztán éppen olyan gyorsan elfelejtettem az egészet, ahogy az elszíneződés is eltűnt a fogamról. (A matricát, amit a fogorvos néni adott, megrágtam, biztos ez is segített.)

Mindenesetre örömmel üdvözlöm, hogy végre beköszöntött a tavasz, és ismét lehet kültéri programokat csinálni. Vasárnap voltunk Apuval az állatkertben, megkaptam az első saját bérletemet. Egész úton hazafelé azt nézegettem a vonaton, roppant büszke vagyok rá. Most már rólam is van fényképes igazolvány! (Apu korábban nekem adta a régi diákigazolványát, amin van fénykép, azt szoktam tologatni a babakocsimban, ha már nagyon hiányzik Apu.) Az Állatkertben nagy örömmel üdvözöltem barátaimat, az elefántokat, meg ők is engem. Most már szisztematikusan etetem őket, előbb az egyik kap almát, aztán a másik répát, aztán az egyik is megint répát.

Hétfőn itt voltak Mamáék, és kinyílt a kertben az összes krókusz, az újak is. Tavaly ültettünk fehéret is, Jeanne d’Arc nevűt, az arról a néniről van elnevezve, akiről én is. Segítettem elültetni őket ősszel, igaz, hogy akkor még csak gödröket ástam (és nem igazán ott, ahová Anyu gondolta), de a múlt héten a hagymaültetésben már komoly segítség voltam, és egész nagy százalékban eltaláltam, hogy melyik a dughagymának a gyökere, amit lefelé kell tenni.

Anyu felvetette, hogy készítsünk kis zászlókat a nemzeti ünnepre. (Ja, tudom, Petőfi bácsi.) Megtetszett az ötlet, mondtam, hogy én piros, rózsaszín és zöld színűt fogok, Anyu meg készítsen piros-fehér-zöldet, ha olyat akar. Magyarázgatott valamit a nemzeti színekről, de én csak annyit jegyeztem meg belőle, hogy nem akarja a rózsaszínt, én meg de. Itt el is akadt az ügy, Anyu inkább rám hagyta a rózsaszínt, mielőtt nagyon belelovallom magam az ellenállásba, és szokás szerint besáncolom magamat. Inkább hagyta pár napig pihenni a dolgot, közben azért megmutatta itt-ott, a tévében meg a plakátokon a nemzeti színű zászlót, csak úgy érdekességképpen. Végül hétfő este, amikor megint előhozta a zászlókészítést, már nem ütöttem a vasat a rózsaszínnel kapcsolatban, és nagy gonddal színezgettem a pirosat meg a zöldet. Már egész ügyesen tudok a vonalon belül színezni. (Bár az kicsit meglepett, hogy a fehéret miért nem színezzük ki.)

Nagyon tetszettek az elkészült zászlócskák, vidáman lobogtattam őket, és csak egynek a szára tört el, de másnap reggel Apuval csináltunk még másikakat. A krókuszok közé is tűztünk, a többivel meg, és a virág alakú kokárdákkal elindultunk az ünnepségre.

Gyönyörűen sütött a nap, Anyu hátizsákja az útközben levett rétegekkel lett tele. Nemrég még nulla fok körül volt a nappali csúcshőmérséklet, most meg fölment hirtelen a húszas közelébe. Így ötször is meg kellett állni, hogy mindig másik ruhadarabra tegyük a kokárdámat. Közben magyaráztam Anyunak, hogy ha a zászlót így lengetem, akkor lobog. Anyunak egy réges-régi zászló jutott eszébe, a napsütés, a kiolvadt föld illata meg a hurkapálca fogása a tenyerében. A bácsik meg nénik mind megkérdezték, hová megyek azzal a zászlóval, megmondtam nekik, hogy a nemzeti ünnepségre.

A Patak mellett felsétáltunk az Ófaluba. Anyu szerint az Ófalu olyan, mint egy skanzen, arról nem tudom, micsoda, szerintem az Ófalu olyan, mint egy nagy játszótér girbegurba dombokkal, ahonnan jól le lehet gurulni a patakpartra. A tornácos házikók előtt a frissen gereblyézett földből kibújtak már a tulipánok, nárciszok, lila meg sárga bokrétát öltöttek a krókuszok. Még a kutyák sem ugattak, elégedetten hevertek a napsütötte falak tövében.

Párat fordult az utca, ahogy kanyarog a patak, aztán megláttuk az összegyűlt embereket. Anyu kicsit megszeppent, mert mindenki nagyon szép ruhában volt, a kislányok kötényruhában és fehér harisnyában, én meg csak úgy a megszokott Tom Sawyer-öltözékemben. Igyekeztünk eltűnni a tömegben, de azért úgy, hogy lássam is majd az óvodásokat Anyu nyakából. Amint megtaláltuk a megfelelő pozíciót, máris játszani kezdett a fúvószenekar (ők is nagyon szép ruhában voltak, azon tűnődtem, hogy fognak így hazamenni a patakon keresztül). Aztán egy bácsi köszöntötte az egybegyűlteket, és Anyu a fülembe suttogott, hogy most jön a Himnusz, és mindenki énekelni fog. Jó, hát könnyű azt mondani, de mégis nagyon meglepődtem, és elkerekedett a szemem, amikor a zenekar bevezető taktusai után egyszer csak megszólalt körülöttem mindenhonnan, hangosan az ének. Először megilletődtem, aztán igyekeztem én is csatlakozni úgy, hogy kinyitottam a számat, és megpróbáltam egyforma hangokat dúdolni. Anyu szerint egész meggyőző volt.

De már jöttek is az óvodások. A fiúknak volt kis dobjuk, a lányok csak a lábukkal toppantottak, és verseket mondtak meg huszárokról énekeltek. Utána a nyugdíjas nénik meg bácsik is huszárokról énekeltek, aztán jöttek a másik óvoda ovisai, ők néptáncoltak. A lányoknak nagyon szép kis kékfestő szoknyájuk volt, fehér köténykével. (Az pont jó lenne nekem, mert ha találok valamit az utcán, bele tudnám csomagolni.)

Utána még versmondás meg hegedülés volt, és Anyu azt mondta, sétálhatunk egy kicsit, ha van kedvem, mert már így is példás türelemről tettem tanúbizonyságot. Persze, hogy volt kedvem sétálni, sőt, pisiltem is az egyik facsemete tövében (a napokban megint ráerősítek kicsit a szobatisztaságra, ha már a szüleimnek ez olyan fontos valamiért). A műsor végére visszamentünk a szoborhoz, mert a nagyok néptáncoltak.

A szobor Petőfi bácsinak az apukáját meg az anyukáját ábrázolja (akinek a tyúkja van a versben). Meg is néztük közelebbről, de csak a koszorúzás után. Amíg a koszorúzás tartott, megint elmentünk sétálni egy kicsit az egyik dombra, ahol már több gyerek is összegyűlt. Kitaláltam, hogy milyen jó lenne lemászni a jó meredek domboldalon, és akkor majdnem a patakhoz érnék. Anyu ezt valamiért nem szerette volna.

Többször is nekiindultam, de mindig elcipelt, és olyanokat mondott, hogy legalább a fülem botját mozgathatnám, ha egyszer hozzám beszél. Melyik lehet a fülem botja? Mert én mozgatom szívesen, ha Anyunak ez olyan fontos, csak előbb hadd másszak itt le ezen a szép kis domboldalon. Le is másztam nem sokkal később, amikor Anyu végre nem volt elég gyors. Aztán ő fönt állt, én meg lent álltam, és néztem, hogy ő meg nem bír lemászni utánam. (Már nekem is necces volt, néha leért a fenekem, de nem baj.) A többi gyereknek nagyon tetszett, amit kitaláltam, úgyhogy inkább velük foglalkoztam. Előkerült Péter barátom is, meg Boti, akit a klubból ismerek, és a végén még egy fehér harisnyás kislány is csatlakozott hozzánk, aki kicsit nehezen tudott fenéken csúszni a kordbársony kötényruhájában. (Anyu most már mégsem bánta annyira, hogy engem nem ünneplőben hozott.)

Végül aztán csak elkapott, és rábeszélt, hogy most már tűzzük ki mi is a zászlócskákat meg a virágos kokárdákat a szoborhoz, és nézzük meg a koszorúkat. Mentem is szívesen (érdekelt, hogy mik azok a koszorúk), csak később volt egy kis nézeteltérésem Anyuval, mert egy tök jó nagy kórót is vittem magammal, hogy azt is kitűzzem. Szerintem Petőfi bácsinak az apukája meg az anyukája nagyon örült volna. Sokkal nagyobb volt, mint az összes kis bigyó meg kankalin, amit odaültettek, még a koszorúknál is nagyobb volt. Anyu végül meggyőzött, hogy ha nem tűzöm oda, akkor hozhatom hazáig. Ez hatott, és végül békességben letűztük István bácsinak meg Mária néninek a kis zászlókat.

Hazafelé a patakparti úton nyinyiltem egy kicsit, mert már későre járt az idő (dél is elmúlt), és eléggé elfáradtam a nagy putulkodásban. Léptem kettőt, nyögtem egyet. És így tovább. Anyu szerint ettől egy különösen szelíd birka is megbolondulna. Végül visszaértünk a főutcára (megbolondulás nélkül), és finom szag csapta meg az orromat. Egy kis ablak mögött egy bácsi lángost árult! Meg fánkot. A fánkot tudtam micsoda, a lángost nem, de csak egy kicsi ideig nem, mert aztán a kezembe kaptam egyet, mindjárt két kézzel kellett tartani, miközben a felső szélét elmerülten rágtam, és így megbékélve bóklásztam haza a lassan zöldülő árokparton a napfényes tavaszi kora délutánban.