Nyávogi élete és cselekedetei

Pár napig a fővárosban nyaraltunk Anyuval, most jöttünk haza. Apu táborozni vitte a tanítványait, mi meg csak kettesben lettünk volna itthon, így jött a „csajos nyaralás” ötlete. Olyan helyet kerestünk, ami közel van, és jó sok mindent lehet csinálni; gondoltunk a Velencei-tóra, Csillaghegyre, de végül a Római-partnál maradtunk, mert jó sok barátunk lakik a környéken (a TTB kemény magja), és így legalább volt alkalmunk találkozni velük. Köszönjük szépen mindenkinek, aki ott volt; jó volt veletek ez a pár nap! A legnagyobb köszönet Ritát illeti, Aki Nélkül Nem Jött Volna Létre, vagy legalábbis nem így.

Hétfőn este utaztunk „fel” a fővárosba, de én már reggeltől félóránként kérdezgettem, hogy „ma megyünk? ma megyünk?” Még mindig nem tettem teljesen helyre magamban, hogy melyik alvás után kezdődik egy új nap, és melyik után nem. Olyan izgatott voltam, hogy pikk-pakk kiügettem a vasútállomásra, nem is kellett noszogatni, hogy szedjem a lábam. Anyu most nem tudott nyakban hurcolni, mint máskor, ha sietni kell, mert a vázas zsákot vitte.

A Batthyány térről megnéztük az Országházat. A kánikulában erősen érződött a Duna illata, és Anyu elmesélte, hogy a következő pár napban minden programunk a Duna köré szerveződik majd. Hajók úszkáltak föl-le a vízen. Mi is fogunk hajózni! Izgatottan ugrándoztam a buszmegállóban.

Másnap reggel – ahogy még soha nem történt meg velem – hatkor ébredtem. „Már világos van! – keltegettem Anyut. – Mehetünk a strandra!” Anyu megnyugtatott, hogy a strand csak kilenckor nyit, és még nyugodtan alhatok nyolcig. Sóhajtva összegömbölyödtem, és tényleg aludtam még egy sort. (Anyu részvéttel gondolt azon szülőkre, akiknek a gyerekeinél ez a mutatvány mindennaposnak számít.)

Nyolckor aztán alig kellett keltegetni, elmaradt a szokásos féloldalra lógás, öt perc múlva már felöltözve táncikáltam az ajtó körül, és alig bírtam kivárni, amíg Anyu elkészül. Hogy a csudába ne, amikor tudtam, hogy berzso vár ránk a strandnál! Visongva rohantam felé a HÉV megállójában.

A Római strandon alig voltak néhányan ezen a korai órán, az élménymedencét ki is neveztük „családi medencének” (csak mi úszkáltunk benne). Kipróbáltam a karúszómat és az új békás úszógumimat. Tudok egyedül forogni a vízben! Sőt, ha nagyon elszánom magam, olykor el is tudok evickélni a partig. Anyu azt mondja, jó lenne, ha nyár végére olyan vízbiztonságot szereznék, hogy ha belepottyanok valahová – márpedig én olyan gyerek vagyok, aki bele szokott –, akkor legalább feljöjjek a felszínre, és ki lehessen húzni.

Úgy döntöttem, hogy a kedvenc elfoglaltságom márpedig a strandolás. Még nem jártam olyan strandon, ahol épített medence van, csak tavaknál. Azt is szeretem, de itt gyerekmedence is volt, harminc meg ötvencentis vízzel! Ki se jöttem belőle. Már persze csak azután, hogy el tudtam szakadni a mellette bugyogó kis szökőkúttól. Végre egy szökőkút, amiben nyugodtan lehet ugrándozni, és senki sem mondja, hogy „Dzsidzsi, mit csinálsz már megint”.

Olyan jól éreztem magam, hogy Anyu módosított a terveken, és mégsem vitt haza aludni. Leterített egy törölközőt egy nagy fa árnyékában, mert azt gondolta, már úgyis olyan fáradt vagyok, hogy pár perc alatt elalszom. Így is lett, de közben beborult az ég, és hirtelen szakadni kezdett az eső. Anyu reménykedett egy ideig, hogy majd csak eláll, és addig szárazon tud engem tartani, de végül már annyira zuhogott, hogy fölébredtem rá. Ejnye, most aztán két szék között a pad alá estünk, lőttek a strandolásnak is meg az alvásnak is. Mihez kezdjünk most?

Elszontyolodva hazakullogtunk. Délutáni alváshoz lefeküdni már nem volt érdemes, mert este lett volna, mire elalszom. Ha a lakásban maradunk, csak nyafogok és rosszkedvűsködöm, egyébként teljesen jogosan. De hová induljunk el ilyenkor? Bár a zivatar már elvonult, és a felhők közül kitekintgetett a késő délutáni nap, jó nagy sár volt mindenütt. Végül kitaláltuk, hogy kinézünk a Hajógyári-szigetre (egyszer jártunk a játszótéren Ritával, és azóta is sokat emlegetem).

Ettől visszatért a jókedvem. Vidáman beszélgetve bandukoltunk át a K-hídon, és hamarosan kibukkant a fák közül a játszótér. Bár a szemeim néha összeakadtak az álmosságtól, izgatottan szaladgáltam egyik játéktól a másikig. A csúszdáknál találkoztunk SK bácsival, akire már nem emlékeztem, mert kicsi voltam, amikor utoljára nálunk járt, így kissé bizalmatlanul szemléltem. Akárcsak a csúszdákat, amelyeken még mindig nem vagyok hajlandó lecsúszni, de azért roppantul érdekelnek. A kötélhídon viszont hipp-hopp, átszaladok, Anyu alig ért a nyomomba a fényképezőgéppel.

Hazafelé sétálva meg is vacsoráztam (Anyunak, ha velem megy valahová, mindig akad a zsebében valami ennivaló, egy pár szelet diós kalács vagy egy fél hekk), és lassanként összebarátkoztam SK bácsival is, aki azt mondta, hogy én egy napszemű kislány vagyok. (A Csúcs-hegy mögött lenyugvó, majd a domborzati viszonyok miatt ismét felbukkanó nap tükröződött a szememben. Na persze, mert pupillám meg már nem nagyon volt az álmosságtól.) A zebrán azért szégyenlősen utána integettem, Anyu válla mögül kikukucskálva. Alig, hogy elbúcsúztunk tőle, és hazaértünk, ismét dörrent egyet az ég, és kiszakadt a felhők feneke. De én erről már nem nagyon tudtam… Anyu gyorsan megfürdetett, bedugott a hálózsákomba, és beültetett az ágyba egy mesekönyvvel. Mire lezuhanyozott, ott talált arcra borulva a mesekönyvön.

Bár a vihartól sem hűlt le igazán a levegő, a hajnalt azért mégis hűvösnek találtam, és elvittem Anyu hálózsákját. Az úgy történt, hogy odakucorodtam Anyuhoz, befészkeltem magam a hálózsákja alá, magam alá gyűrtem, majd a helyemre visszagurulva magam köré göngyölítettem… És kényelmesen elhelyezkedtem benne, Anyu meg szomorúan nézett utána.

Jó korán keltünk, hogy Szentendrén mindenre jusson időnk, amit elterveztünk. Megint nem kellett különösebben biztatni, hogy felkeljek. Hajrá, Szentendre! Katával a HÉV-nél találkoztunk. Borús volt az idő az éjszakai vihar után, helyenként hatalmas pocsolyák, vízmosások nyomai látszottak, de már oszladoztak a felhők. Jól is esett, hogy nincs még igazi kánikula, ahogy a városban sétálgattunk. Áthajóztunk a révnél a kis átkelőhajóval a szigetre, és a hajós bácsi mutatott nekem két igazi őzikét. Aztán Katával készítettünk egy fakéreg-hajót az egyik kis öbölben, és vízre bocsátottuk. Sajnos, az áramlás miatt folyton visszasodródott a parthoz. Eltoltuk egy jó hosszú bottal, aztán egy még hosszabbal… Végül Kata egy háromméteres husánggal belökte annyira, hogy elkapja a Duna sodra, és a lapulevél-vitorlás bátor kis hajó nekivágott az ismeretlennek.

Közben valahogyan a fenekemig iszapos lettem, és a hajóra visszafelé csak bugyiban szállhattam fel, a cipőm és a nadrágom ötszörös nejlonzacskó-burkolatban a táska fenekére vándorolt. (Szerencsére Anyunál nemcsak diós kalács meg egy fél hekk, de két-három váltás ruha is mindig akad.) Nézelődtünk még egy kicsit Szentendrén, Anyu kapott egy születésnapi fagyi-meghívást, láttunk egy bizalmatlan macskát a Templomdombon, azután visszasétáltunk a HÉV-állomás felé, és a helyi játszótér felderítésével fejeztük be a programot.

Hazafelé a HÉV-en megebédeltem, és otthon gyorsan el is aludtam, mert tudtam, hogy a délutáni attrakció a várva várt hekkezés. Hekkezés, hekkezés, hekkezni akarok, de azonnal!!! (Egyébként mi az a hekk?) Anyu leheveredett mellém, míg elalszom, de ő volt a gyorsabb. Így a várva várt hekkezésről fél órát késtünk.

Rohanvást érkeztünk meg a Római-partra, nyomunkban a viharfelhő. Anyu nyakában üldögélve kérdezgettem, kikre számítsak, és roppant elégedett voltam a felsorolással. Még Gréta baba is eljön, nem én leszek az egyetlen gyerek! Nem is beszélve Zsolibéláról! „Na, ez már jó program lesz!” – rikkantottam vidáman. Az első cseppek akkor kezdtek kopogni a fejünkön, amikor a partra értünk. Ott volt már mindenki, vagy legalábbis útban, ki futva, ki biciklivel. Telefonon keresgéltük egymást, de végül sikerült mindenkinek ugyanarra a fedett helyre bemenekülnie.

Persze kellemesebb lett volna napsütésben üldögélni a fák alatt, vagy pláne hintázni a játszótéren, de azért én így is nagyon örültem a többieknek. Nagy odaadással vigasztaltam szegény Gréta babát, aki aggódott az égzengés miatt, és Zsolibéla fülét is igazán csak egy kicsit tekergettem. Anyu nagy meghatottságára még egy tortát is kapott a születésnapjára. (Azt mondta, vihar ide vagy oda, ez azért mégis csak emlékezetes születésnap lett!) Amikor végre elállt az eső, lementünk a partra (mert már nagyon putulkodtam Anyu ölében, ahová azért kellett ülnöm, hogy ne csavargassam Zsolibéla fülét).

Kellemes, langyos alkonyat volt, nagy hajók jártak a vízen (meg az EU-küldöttség katonai kísérettel). Annamari adott nekem kincsecskéket, a kavicsok között talált kis kagylókat. Kagylót gyűjtögetve, lapos kövekkel kacsázva érkezett az alkonyat.

Jó hangulatban sétáltunk haza, Anyu nyakában üldögélve tervezgettem a jövőmet. Sajnáltam, hogy már a végére jár a nyaralás.

Úgy felpörögtem, hogy alig bírtam elaludni, pedig másnap is korán keltünk. Nyitás előtt pár perccel már a Római strand bejáratánál copfozta a hajamat Anyu, míg én morózusan rágódtam a tegnapi szentendrei pogácsa maradékán. Jól elfáradtam, annyi minden történt ebben a néhány napban! Álmos voltam, és ehhez mérten filozofikus. Olyan kijelentéseket tettem, mint: „Jó volt, hogy itt volt berzso, csak az nem jó, hogy most nincs itt”. Unszoltam Anyut, hogy csússzunk le együtt a családi csúszdán, de nem számítottam rá, hogy bele fogunk csobbanni a vízbe. Néhány perc gondolkodás és úszógumiban ringatózós után megállapítottam: „Ez alapvetően nem volt jó.” A kismedencében aztán visszatért az életkedvem, nemsokára gyerekek is érkeztek, egy kisfiú és egy kislány. Végre volt kire lőnöm a kalózhajó vízágyúiból!

Fél egykor aztán elindultunk haza. Anyu sajnált, hogy ott kell hagynom a strandot meg a gyerekeket, akikkel összebarátkoztam, de már majdnem elaludtam a medencében, az úszógumimba kapaszkodva. Nemsokára már hazai tájakon zakatolt velünk a vonat. Ahogy leszálltunk az állomáson, gyanús lett a kánikula, és félúton járva megdördült az ég – ismét a vihar loholt a nyomunkban. Szerencsére Apu, aki egy vonattal korábban érkezett haza a táborozásból, elénk jött egy esernyővel, és megmentett bennünket.

Mire kitört a vihar, már a kiságyamban szundikáltam, és becsülettel nekiláttam, hogy feldolgozzam a rengeteg élményt. A felvillanó képek nyomán a képzeletemben lassan kéthetes nyaralássá duzzadt a dunai kaland, strandolással, hekkezéssel, barátokkal, meg az elmaradhatatlan júniusi viharokkal…

Köszönöm szépen a jókívánságokat! Nos, tény és való, ismét elérkezett a születésnapom. Három éves vagyok – ez egyben azzal is jár, hogy óvodás lettem. Egyelőre még csak a beiratkozás történt meg, ténylegesen majd augusztus végétől fogok oda járni, mert Anyunak augusztus elején kell visszamennie dolgozni (de onnantól még két hétig Apu vigyáz rám).

Nagyon várom már az óvodát, főleg, hogy végre lesz elég játszótársam, és így nem kell az egész utcát végigordítanom, hogy „niiiiiincsen játszótársam”, ami különösen akkor szokott eszembe jutni, ha azt látom, hogy valamelyik barátomnak kistesója van. (Milyen praktikus, nem? Egy olyan gyerek, aki nálunk lakik, és soha nem kell hazamennie!)

Másrészt azért van bennem egy kis feszültség, főleg, mivel látom, hogy Anyu is szorong, hiába igyekszik titkolni. Ez az elválás neki talán még nehezebb, mint nekem. Ahányszor valamelyik újabb mondásomat megörökíti a kis füzetben, eszébe jut, hogy augusztustól ezeket már nem fogja fölírni, mert nem is hallja őket. Az ötleteimnek, a hangulataimnak, a kis sziporkáimnak csupa olyanok lesznek a szem- és fültanúi, akiknek azok egyáltalán nem is fontosak.

Eddig mindent közösen csináltunk, és minden gondolatunkat megosztottuk egymással. Ennek a lelki egymásra hangolódáson túl megvolt a maga gyakorlati haszna. (Nem arra gondolok, amikor szóltam Apunak a boltban, hogy sütőmargarint is vegyen, mert amikor legutóbb Anyuval sütit sütöttünk, megbeszéltük, hogy elfogyott a margarin.) Ha szorongtam valamiért, Anyu ki tudta következtetni, mi lehet a kiváltója, és hogyan billenthetne helyre. Vagy ha föltettem neki valamilyen komoly, filozofikus kérdést, minden különösebb, képességeimet meghaladó magyarázat nélkül tudta, mire gondolok.

Ha például azt mondom neki merengve: „Anyu, a természetben minden elpusztul”, tudja, hogy arra a döglött gilisztára gondolok, amelyet egyébként olyan derűs érdeklődéssel piszkáltam délelőtt a járdán. És azt feleli, hogy igen, ez a dolgok rendje, de a gilisztának vannak gyerekei meg unokái, és azok tovább élnek, és emlegetik.

Ha ugyanis nem érti meg egy-két szóból, mire gondolok, azzal parttalan sivalkodás-áradatot szabadít el. A beszédemet néha még mindig nem könnyű kibogozni, bármilyen szépen, helyesen és színesen használom is egyébként az anyanyelvemet. Talán a szám még nem alkalmas igazán a helyes kiejtésre… Nem tudom, mindenesetre sokat fejlődtem (tudjátok, a joszni, a toszojó meg a jószotojó óta).

– Apu, tudod, Mama hozott tárcákat, azokat keresem.
– Micsodát, tálcákat?
– Tárcákat.
– Tárcsákat? – kapcsolódik be Anyu.
– Nem!!! Tááááárcááááákat!
– Tárcákat?
– Nem! NEM! TÁRCÁKAT!

Na, itt aztán elszabadul a pokol. Ordítok, süvítek, toporzékolok, reménykedve ismételgetem, hogy „tárcákat”, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy engem senki nem ért meg! Apu leül mellém a szőnyegre, simogatja a hátamat, és igyekszik többet megtudni azokról a „tárcákról”.

– Pannikám, milyen színűek a tárcák?
– Nem tárcák! TÁRCÁK!!!
– Jó, jó, igen… De amit keresel… Azok milyen színűek?
– Színesek.
– Ühüm. És hol vannak ezek a tárcák?
– TÁR-CÁÁÁK!
– Jó, de hol vannak?
– Hát keresem őket!
– Igen, persze… Hm… És mi van rajtuk?
– Hát gyorsmalac.
– Gyorsmalac???
– Nem gyorsmalac! Hanem gyorsmalac! GYORSMALAC!!!

És rezegnek az ablakok, potyog a vakolat.
Anyunak mentő ötlete támad.

– Pannikám… George malac?
– Igen!!! Gyorsmalac! Gyorsmalac!
– Kártyák? A kártyákat keresed? Amiken George malac van?

Ezzel aztán helyreáll a családi béke.

Na, szóval óvodás lettem. Kis batyumat a hónom alá csapva kilovagolok a nagyvilágba, ahol csak a saját bátorságomra és talpraesettségemre támaszkodhatok. Anyu reméli, hogy mind a kettőből sikerült használható készletekkel ellátnia engem az eltelt három évben, bár azt belátja, hogy talán egy kicsit túlságosan széplelkűre nevelt. Hát, majd meglátjuk.

Újabb fontos hír, hogy Süni csoportos lettem. Ezzel csak az a probléma, hogy én Nyuszi szerettem volna lenni. Mostanában kulcsfontosságúnak érzem, hogy én választhassak. Mindegy, miből – csak maga a választás ténye számít. Anyu azt mondja, ez talán összefüggésben lehet azzal, hogy mindennapi dolgokban nem vagyok igazán önálló, például egyedül is megehetném az ebédemet, úgy, hogy nem áll ott valaki az asztalomnál, és nem szól rám, ahányszor evés helyett elgondolkodva piszkálom az ételt (vagyis minden falatnál), hogy „egyél”. Meg állítólag már öltözni is tudnom kéne, nem is beszélve a fogmosásról.

Szóval az önállóságom főként abban szeret kifejeződni, hogy okvetlenül nekem kell megmondanom, melyik tányérból egyek, milyen bögréből igyak és milyen szívószállal, vagy milyen bugyit vegyek fel. És ez bizony kardinális kérdés. Mert ha sietünk valahová, és Apu véletlenül kiönti nekem a tejet a konyhában, csak úgy egy akármilyen bögrébe, akkor nem iszom ám meg. Ha sérülni látom a választási szabadságomat, inkább nem reggelizem. Ott poshad az asztalon a bögre tej meg a kalács (mindenféle szedett-vedett tányérban), mert én bizony nem nyúlok hozzá, pedig éhes vagyok, mert a vacsoránál Anyu félúton megunta mondogatni, hogy „egyél”.

A szüleim persze nem engednek, mert elvek is vannak a világon. A gyomrom korog, a kalács megszárad, a tej megmelegszik; néha megnézem, de nem nyúlok hozzá. Hogyisne! Világoskék tányérból??? (Egyébként eszem világoskék tányérból is, ha én veszem ki a szekrényből, de ha csak úgy odahoznak kettőt, hogy abból válasszak, az nem megy. A lelkiismeretes választáshoz percekig kell állni a nyitott szekrény előtt, és szemügyre venni a tányértornyot. Tétován megfogni az egyiknek a szélét… Majd elengedni, másikhoz húzni, meggondolni, míg végül, igen… Az egész családom türelmetlen toporzékolása közepette józanul és megfontoltan, véletlenül sem elkapkodva megszületik a döntés.)

Ezért aztán meglehetős aggodalom kísérte, amikor kijelentettem, én márpedig Nyuszi csoportos szeretnék lenni. A szüleim már megbánták, hogy a két csoport nevét egyáltalán megemlítették. Voltunk ugyanis az óvoda nyílt napján, és megnéztük a leendő kiscsoportokat, a Nyuszit meg a Sünit – a Nyuszi kellemes, világos (délkeleti fekvésű, mint a nappalink, csakhogy redőny és klíma nélkül, ami nem biztos, hogy jó – viszont szép…), a Süni pedig igaz, hogy északi fekvésű, de ehhez a csoporthoz tartozik az az óvó néni, aki mindenkinek a legrokonszenvesebb. A szüleim el is döntötték, hogy nem drukkolnak egyik megoldásnak sem, majd elválik, hová kerülök.

Csakhogy hazaérve kijelentettem, hogy Nyuszi szeretnék lenni.
– Mi tetszett neked a Nyuszi csoportban? – érdeklődnek óvatosan.
– A hangszerek!
– Tudod egyáltalán, melyik a Nyuszi csoport? A hangszerek a Süniben voltak.
– A konyha!
– De hát konyha mind a két csoportban volt.
– Nem baj! Én akkor is Nyuszi leszek.

Bárkivel találkoztunk az elkövetkező két hétben, mindenkinek elmeséltem, hogy óvodába fogok járni – és Nyuszi csoportos leszek.

Ezek után kissé izgatottan lesték a jelentőségteljes borítékot az óvodából. Anyu azt mondja, talán a saját egyetemi felvételi borítékján nem izgult ennyire. Végre megérkezett… Felvettek!!! A Süni csoportba.

A szüleim óvatosan hozták tudomásomra, hogy Sünis leszek.
– De én Nyuszi… – görbült le a szám.
– Tulajdonképpen miért olyan fontos neked az a Nyuszi?
– Mert a Nyuszi egy félős kis állat! Olyan kis simogatóállat. Szeretem a félős állatokat.
– Tudod, Panni, az nem olyan jó dolog, ha valaki félős. Nem mer elmenni valahová, ahová a többiek elmennek, és otthon marad. Vagy bajba kerül, és nem tudja megvédeni magát. A Vidám mesékben is van egy mese, tudod, a nyusziról meg a süniről, és a bátor süni mindig megmenti a nyulat… Mi lenne vele a süni nélkül?

Nem vagyok az a meggyőzhető fajta, de ezen elgondolkodtam. (Hja, az irodalom lényegláttató ereje.) És ami még soha nem történt meg velem, napirendre térem a dolgok fölött. El is mesélem mindenkinek, hogy Süni csoportos vagyok. (Anyu reméli, hogy előbb-utóbb a bögrék és tányérok terén is konszolidáció áll be.)

Szóval három éves lettem. Kaptam igazi biciklit, meg egy csomó mindent. Kicsi játszóteret fával meg hintával – van hozzá „gyorsmalac” –, talicskát, könyveket, babahordozót, amit Anyu varrt, mert már nem tudom kapucniban szállítani az állataimat, ha megyünk valahová, és ez sztenderd ordítási ok. Túl meleg van a kapucnihoz. De kézben hozni nem szeretem a nyuszit, mert nagy, és hogy a táskában vigyék, arról szó sem lehet!

Anyuval sütöttünk egy kutyatortát, a teste kókuszos csokitorta volt, a feje meg mézes krémes. Eljöttek Mamáék, hozták Zebulon babát is, aki egyáltalán nem viselkedett kisbabához méltóan, egész végig aludt. Szerintem nem is tud ordítozni. (Mamáék szerint tud, csak nem nappal. Pedig megmondtam neki a telefonban, hogy „putulkodni nappal kell, éjszaka alszunk”. Nagy hangsúlyt fektetek rá, hogy megfelelő tanácsokkal lássam el az unokatesómat a kisbabáskodás lényegére nézvést.) Mama hozott egy almatortát, tűzijáték is volt benne! Szóval jól sikerült a születésnapom, amit az is mutat, hogy estére a kutya nagyrészt elfogyott.

február 1.

– Anyu, megtalálod a játék hajszárítómat?
– Angyalom, fogalmam sincs, hol van.
(Kérlelő hangsúllyal:)
– De olyan ügyes kis anyu vagy…

február 2.

– És még a másik oldalára is rajzoljunk valamit!
– Jó. Mit rajzoljunk?
– Valami egyébet.

Apu:
– Panni, hányszor mondjam, hogy ne tedd a tányért arra a székre, le fog esni!
Panni magát kihúzva, a sértett igazságérzet hangján:
– De azért, mert látod, hogy csúszós, azért még nem fog leesni!

február 3.

(énekelget)
„Lassan álldogál a Mikulás az utcán,
Halkan hullik a hó,
Megy a fényes télben a Mikulás…”

– Nagyon örülnénk neki, ha bilibe pisilnél.
– De most azt vécébe fogom tenni.

Fürdőkádban ülve fülel a CD-re.
– Kik énekelnek a távolban? Ismerős gyerekek, vagy régi gyerekek?

Kiságyban fekve:
– Esik az eső… Vihar, menj innen! (Kiabál) Vihar, menj innen! Sírás lesz, vihar!
„És kavicsokkal megdobáltam a vihart” – kommentálja később.

Majdnem alszom, Dzsidzsi:
– Kicsit szomjas vagyok…
Nem reagálok, elismétli 3-4-szer, egyre hangosabban. Végül morogva kibújok a jó melegből, és adom a vizet. Épp csak belenyal.
– Na, hallod, erre ment ki a nagy nyavalygás?!
– Hát mondtam, hogy kicsit vagyok szomjas…

február 4.

A legókerekeket összeépíti egy érdekes alakzattá.
– Ez egy műveleti valami.

"A nyuszi a 'Pata-Putu Pisilnikell' nevet kapta."

február 5.

– Van szentszállító vagonom.
– Nem szénszállító?
– Nem. Szentszállító vagon.

február 6.

"Én is kitaláltam valami verset.
'Világít a fénylő lámpás?
Nem világít a fénylő lámpás!
Dehogyis, dehogyis, dehogyis!' – Így szól a vers."

Tolja a háromkerekű biciklit.
– De hát már tudsz biciklizni!
– Igen, csak nem kapcsoltam be az előzménylámpámat.

Sapkafelvétel, vészsírás.
– Fölment a fülem!!! – Magyarázatként, higgadtabban: – A fülem igazából alul van.

– Nem lett csigás a kezed?
– Nem, mert a csiga ügyesen megvárta, amíg kidobom az utcára. Nem dugta ki a fejét, mert be volt tömve sárral.

"És a következő pillanatban furcsa Dzsidzsi jelent meg. 'Fázik a lábam!' – mondta."

„Áztam-fáztam hold sugarában,
Csillagporból készül az ágyam”
(Miután egyben elolvastuk neki a Beney Zsuzsa-verseskönyvet, verseket ír a padlón üldögélve)
„Fényes gyémánt hold sugarában
Ágyat készített kis tündérem”

Ebéd utáni alvásnál:
– Takarj be, menj innen.

február 7.

(Lovardásat játszik)
– Fölmásztam a lovamra, és… Ez ám az élet!

február 10.

– Megállapítottam, hogy nem finom a víz.

– És felkaptam Begyoly doktort, és peckesen lefektettem az ágyra.

február 11.

Varrok, mellettem ül, és a varrókellékekkel játszik.
– Egyetemre járnak a cérnák… Ez a zacskó lesz az egyetem.

– Felvettem kalapomat, mert szerettem volna katona vagy másvalaki lenni.

– Arra jöttem rá, hogy engem mindenki szeret.

február 12.

Hallja, hogy „Kelenföldi Pályaudvar”.
– Anyu, van olyan, hogy Kelenföld?
– Igen.
– Akkor biztos ott lakik Kelemen!

„Megálltunk szomjazni”

Valamit nem akarunk neki odaadni, magyarázzuk, hogy miért.
– Apu, ne beszéljél, csak add ide!

február 14. (2 éves és 9 hónapos)

„Kiléptünk a kapun, és egy fenyőtoboz csillant meg a szemem előtt”

„Úgy szomjas vagyok, mint a sakál”

február 15.

„Megéreztem a kiságyban, hogy jön a pisi, és szóltam, hogy szeretnék szobatiszta lenni”

február 21.

– Réges-régen egy téli országban, ahol mindig esik a hó, egy kígyó megbántott egy babát. Aztán egy lovacska megmentette a babát, és sütit adott neki. Aztán a kígyót elvitték, és azt mondták neki, hogy ’Szégyelld magad! Nem szabad a babát bántani!’ Azért kellett vele hangosan kiabálni, hogy jól megijedjen. Aztán a kígyó belekerült minden mesekönyvbe. Látod, baba, nem történt semmi baj! Végül a kígyó megjavult, de azt mondták neki, hogy ’szégyelld magad!’, és már nem volt bántós. Sütidarabokat vágtak neki, hogy azokat egye. Kitették neki a lépcsőre, hogy azokat egye. A lovacska is kapott sütit és krumplit a babától. Boldogan éltek… eddig. Itt a mese vége!

„A kisujjamat ráteszem a többire, és úgy mocorgatom”

február 22.

Panni átrohan a nappalin.
– Csak a székem, csak a székem…
Mert leveszem a szalagot…
De nem tépem szét!

február 24.

Pancsol a fürdőkádban, nem szeretne kiszállni. Végül kivesszük, ordítozik. Ezt ordítja:
– Nagyon koszos vagyok!!! Baktériumos vagyok!

február 26.

– Anyu, egy bohócos éneket írtam!
– Igen? És hogy hangzik?
– „Bohóc, bohóc, bohóc, bohóc…” Ez egy nagyon rövid kis ének.

Egy elefánt alakú csúszdát nézünk a neten egy fényképen.
– Menjünk el oda!
– Jó, de nem tudom, hol van.
– Hát itt van a fák között!

február 27.

– Írtam megint egy éneket! Egy kiskacsáról és egy rozmárról szól.
(Énekli a „Hol csavarogtál, kicsi krokodil” dallamára)
„Kiskacsa, rozmár meg is alakult”

Lehet, hogy furcsának találjátok a címet, de a szüleim nem kis derültségére rászoktam az efféle töltelékszavakra, mint „eredetileg” meg „gyakorlatilag”. Lehet, hogy hamarosan már olyat is mondok, hogy „végeredményben” meg „mindazonáltal”, pedig Apu meg van győződve róla, hogy a mindazonáltalt az egész földkerekségen csak ő meg Anyu használják.

Mindegy, végeredményben annyi a lényeg, hogy idén is járt nálam a Nyúl. Már nagyon készültünk rá, Anyu hetekkel előre ígérgette, hogy tojást fogunk festeni. Sokáig törte a fejét, vajon mikor lehet már nekem festéket adni – szépen dolgozom ceruzával, filctollal, de egy pillanatra sem veheti le rólam a szemét, mert valahogy kicsi színes ábrák keletkeznek a falon meg a térdemen. Pedig minden alkalommal a lelkemre köti, mielőtt filctollat adna a kezembe: „És hová szabad rajzolni?” – „A papírra!” – kiáltom engedelmesen, közben ballal már tűröm is fel a nadrágot a térdemről.

Aztán az óvoda nyílt napján, ahol a beiratkozást megelőzően voltunk, adtak nekem olyan festéket, amit ujjal kellett a papírra maszatolni. Döbbenten pillantottam Anyura. Most tényleg, belenyúljak?! A többi gyerek is belenyúlt, sőt, tetszett nekik, hogy tapicskolhatnak benne. Hát, én meg erős fenntartásokkal fogadtam. Folyton nyaggattam Anyut, hogy mossa meg a kezemet, utána visszamentem ujjfesteni, de ettől megint festékes lett az ujjam, és újrakezdtem a problémázást. Végül Anyu megsajnált, és azt mondta, majd itthon ad nekem ecsetet.

Az ecsettel festés nagyon tetszett! Néha szólni kellett, hogy ne a nyelével vakarjam a papírt, de összességében egész ügyes voltam, és mindenféle alakzatot kentem a papírra. (Meg az arcomra kicsit.) Anyu büszkén állapította meg, hogy úgy látszik, belenőttem a vízfestős korba.

Így hát kifújtunk egy halom tojást, és nekiláttunk a festésnek. Anyu fogta a tojást (mert mikor az én kezemben volt, akkor visszakenődött a festék a markomba), én meg kenegettem. A legelsőt Apunak festettük, és megbeszéltük, hogy majd eldugjuk neki a kertben, és azt hozza neki a Nyuszi. Ez az ötlet annyira megtetszett, hogy nagyon-nagyon izgatott lettem, és alig vártam, hogy Apu végre hazajöjjön. Még be sem lépett a teraszajtón, már kiabáltam neki a szobámból, ahol nagy suttyomban festegettünk: „Festettem neked tojást, és majd eldugjuk a kertben, de nem szabad megmondani, mert meglepetés!”

Az első tojásra foltokat festettem, úgy, mint a papírra, de a másodiknál már mással próbálkoztam. Ha már tudok valamit, nem szeretem még egyszer ugyanúgy megcsinálni, például a csúszdán is azért mászom néhány csúszás után visszafelé, Anyunak majd szólnia kell az óvó néninek, hogy ha megoldottam egy feladatot, lehetőleg adjanak nekem rögtön valami nehezebbet, mert különben putulkodni kezdek. A második tojás pöttyös lett, a következő meg karikás, azután próbálkoztam egyszínűvel, végül rájöttem, hogy ábrákat is lehet rá tenni, ugyanúgy, mint amikor rajzolok, és festettem rá egy kolbászkerítést. Anyu szerint az lett a legszebb.

Azután elfogytak a tojások, és Anyu lepkéket vágott ki kartonpapírból, hogy azokat is kifessem. A kifújt tojásokat a lepkékkel együtt tojásfákra akasztottuk – egy van a konyhapárkányon, egy másik ágat pedig a teraszajtóra lógattunk. Az egész főtt tojásokat, amiket szintén megfestettem, kosárba rakosgattuk.

Másnap reggel azt mondták, hogy öltözzek gyorsan, mert itt járt a Nyuszi. Iszkoltam ki a kertbe, vittem a festett tojásomat is, és behajítottam a tulipánok közé, szerintem Apu nem látta meg, vagy csak egy kicsit. Mindenesetre nagyon örült neki, és én is a sok mindennek, amit a fűben meg a bokrok alatt találtam. A sok mesekönyv mellett a legjobb egy igazi porszívó volt, és most már én is tudok takarítani, amikor a szüleim porszívóznak, és nem tőlük kell elvennem az övéket.

De az egész Húsvétban az volt a legjobb mégis, hogy mindannyian együtt vacsoráztunk közös asztalnál. Ezt azóta is sokat emlegetem. Én általában külön szoktam enni a saját kis asztalomnál, és rettentő sok ideig vacakolok az evéssel, meg játszom az ennivalóval, a múltkor például kaptam egy tányér epret kétfelé-háromfelé vagdosva, hogy jobban be tudjam kapkodni őket – no, hát én hosszas munkával mindegyiknek megkerestem a párját, és összeraktam a szemeket. Nem tudom, miért volt Anyu mérges, szerintem nagyon ügyes vagyok. (Igaz, hogy közben eltelt egy óra, és már aludni kellett volna mennem.) De most a szüleim sem rohantak a vacsorázással, együtt ültünk az asztalnál, és nevetgéltünk, bár a sonkát nem kóstoltam meg (mert annyit beszéltek róla, és gondoltam, hogy akkor biztos valami gyanús dolog az a sonka).

Vacsora után pedig ünnepélyesen megettem a csokinyuszimat. Egyébként nem nagyon szoktam csokit enni, mert a szüleim szerint nem túl egészséges, és nem kellene rászoknom. Arra meg aztán végképp nem, hogy az valami ünnepélyes, ajándékokhoz kapcsolódó dolog. Az csak egy kaja, amiben nincs is túl sok hasznos anyag. Ezért nálunk a Mikulás is gyümölcsöket hoz, szoktam is örülni az almának meg a narancsnak, mert azokat is nagyon szeretem.

De múltkor az angolórán kaptam egy csokitojást, és napokig arról beszéltem. A szüleim arra jutottak, hogy azért az sem jó, ha ekkora jelentőséget tulajdonítok a csokinak, inkább kapjak hébe-hóba, hogy ne legyen országos esemény. Így aztán megkaptam életem első ajándék csokifiguráját. Teljesen elgyönyörödtem tőle, és amikor föltették az ablakba, folyton odamászkáltam, hogy nézzem. És amikor végül ott ültem, hasamban a csokinyúllal, homlokomig maszatosan, olyan elégedett és megdicsőült képet vágtam, hogy a szüleim komolyan aggódni kezdtek, vajon nem rontották-e el végletesen a nevelésemet azzal, hogy túl kevés csokit adtak nekem.

A múltkori poszt után stílszerűen: agyrázkódást kaptam húsvétkor. (Épp terveztem, hogy elmesélem nektek a tojásfestést meg a nyuszit meg mindent, de most fontosabb mesélnivalóm akadt.)

Ahhoz képest, hogy lovagolok, fára mászom, meg úgy általában az asztal tetején táncolok, az agyrázkódást teljesen veszélytelennek tűnő helyzetben, kb. 40 centiről leesve kaptam. Már készültünk aludni menni, Anyu még hajat szeretett volna mosni. Az oldalára fektettem a csúszdámat – nagyon szeretek így játszani vele, van is több ilyen képem –, és lovaglóülésben ráültem. Alacsonyabb, mint egy szék. Valamilyen magam költötte versikével szórakoztattam a szüleimet, akik vihogtak rajtam. Egyszer csak lecsúsztam valahogyan, és odakoppant a fejem a szőnyeghez. Lett egy kis púpom, de először meg sem ijedtek igazán – naponta hússzor is leesem magasabbról, nagyobbat is. Többnyire nem is sírok miatta, vagy csak úgy tessék-lássék.

Most viszont másképp sírtam, mint szoktam, és nem is akartam abbahagyni. (Talán a lábam akadhatott be, és nem tudtam a szokott módon tompítani az esést?) Amikor még a madaras ének sem használt, a szüleim kezdtek gyanakodni. Pláne, hogy még le is feküdtem. Apu az ölébe vett, és mesélt nekem, Anyu meg elrohant hajat mosni. Épp a kádban állt besamponozva, amikor hányni kezdtem.

Anyu azon samponosan ugrott ki, Apu hívta a mentőket. A mentők a Heim Pál Kórházba vittek, ahol megállapították, hogy agyrázkódásom van. Meg is röntgenezték a fejemet, szerencsére nem tört el, de nagyon meglepődtem, hogy a fejemben is van csont. Értőn nézegettem a röntgenfelvételeimet. Meg is dicsértek, hogy milyen együttműködő vagyok (persze meg is szeppentem egy kicsit, és elhatároztam, hogy aznap már nem putulkodom).

Bent kellett maradnom a kórházban megfigyelésen. Anyu egy kis hokedlit kapott az ágyam mellett, hogy azon alhat, ha tud. Pont egyik ágy sem volt igazán jó nekem, mert itthon még rácsosban alszom – a rácstalanról leesem, még ha körülraknak is párnákkal, mert álmomban is izgágulok –, de a kórházi rácsos ágyak picik voltak, kisbabáknak készültek. A rendes ágy meg túl magasnak tűnt nekem. Álmomban néha ugrottam egyet, és Anyu ölében kötöttem ki. (Aki nem is bánta, mert szívesen odabújt volna mellém, hogy megdédelgessen egy kicsit, de ezt, sajnos, nem lehetett.)

Anyu megígérte, hogy egész végig itt lesz mellettem, el sem mozdul, aludjak nyugodtan. (Meg még olvasott egy kis Mazsolát is, éjjel egykor, de csak suttogva, hogy ne zavarjuk a többi gyereket.) Meg is nyugodtam, és elaludtam, mert Anyu mindig megtartja, amit ígér. Sajnos, reggel a nővér nénik kizavarták a vizit idejére, én meg pont akkor ébredtem fel, mert levertek mellettem egy zörgős valamikkel teli tálcát. Eléggé nem tetszett, hogy vadidegen helyen ébredek fel, vadidegenekkel körülvéve, és elhatároztam, hogy ezentúl nem tévesztem szem elől Anyut.

A szemész meg a neurológus nénik megvizsgáltak, és azt mondták, már jól vagyok, csak még feküdnöm kell, és nem szabad szaladgálnom meg ugrálnom. Hát nem tudom, mit gondolnak ők az életről…

A következő vizit idején Anyu a lelkemre kötötte, hogy föl ne keljek az ágyból, még mesekönyvet is adott. Én azonban csak addig ültem egyhelyben, míg el nem tűnt. Utána lemásztam az ágyról, felvettem a papucsomat (még arra is vigyáztam, hogy a papucsok a megfelelő irányba nézzenek, ezt utólag elmeséltem Anyunak), és a keresésére indultam.

Kimentem a folyosóra, de Anyut sehol sem találtam. (A vizit idejére még a folyosóra sem engedik be a szülőket.) Össze-vissza szaladoztam a folyosón, benéztem a kórtermekbe, és ha már ott voltam, putulkodtam egy kicsit. Találtam mindenféle érdekes bigyót, amit piszkálni lehetett. Közben véget ért a vizit, és Anyut végre beengedték; rohant a kórterembe, és az ágyamat üresen találta. Nagyon megijedt, de szerencsére ez csak pár másodpercig tartott, mert már rohantam is feléje a folyosón. Ugráltam örömömben! (Na jó, egyiket se szabad.)

Ez így ment továbbra is: feküdni nem voltam hajlandó, a meséket ugyan szívesen hallgattam, de szokásom szerint izgágultam közben, és ha Anyut elparancsolták mellőlem, csak addig vártam jámbor képpel, míg épp senki nem figyelt, és már vettem is a papucsomat. Végül Apu megkérte a doktor bácsikat, hogy hadd vigyenek engem haza, mert itt legalább Anyu minden percben szemmel tud tartani.

És most itthon vagyok, és végre jól kialudtuk magunkat mind a ketten (összebújva). Sokat rajzolunk, festünk, Anyu már azt álmodta, hogy új ecseteket vett nekem. Kirakózunk, társasjátékozunk, és mikrofonnal a gépre olvassuk a Frakkot, hogy meglegyen hangoskönyvnek (a Mazsola is megvan, és nagyon szeretem). Vidám vagyok, és kérésre aprólékosan elmesélem az egész esetet, szóval az emlékezetemmel sincs baj. A szüleim is megnyugodtak valamelyest. Igaz, hogy mégis üt csalánba is a mennykő, de csak kicsit.