A szép idő előcsalogatta rejtekükből a kisbabákat. Megérkezett például az unokatesóm, Zebulon és a barátnőm, Gréta. Sok boldogságot, jó egészséget kívánunk nekik és az egész családnak!

Képzeljétek, én meg táncházban voltam. Anyu az ideköltözésünk óta figyeli, nem tartanak-e végre táncházat (nagy hagyományai vannak itt a táncnak, az óvodában meg az iskolában is tanítják), és most lecsapott rá. A szüleim szeretnék, ha nagyobb koromban majd sportolnék valamit, amivel az izgágulásomat levezetem. Az óvodában is lehet majd néptáncolni meg focizni, de csak középső csoporttól. Addig is igyekeznek nekem kedvet csinálni, hogy lássam, hogy ilyen is van.

Amikor megérkeztünk, már szólt a zene a nagyteremből. Amíg Anyu a kabátomat akasztotta be a ruhatárba, kiszabadítottam a kezem a kezéből, és leléptem, majd a szokott menetrend szerint rémült keresgélés kezdődött. Anyu az emeleten keresett, mert ott van a könyvtár, ahová nagyon szeretek járni Apuval. Még a mosdóban is megnézett. Végül kiderült, hogy a nagyteremben vagyok, és már be is álltam a gyerekek közé a körbe.

Legalább harminc gyerek körözött körbe-körbe egy bácsival meg egy nénivel. A bácsi egy vicces verset mondogatott, amely főként a terepviszonyokat taglalta, a gyerekek pedig ennek megfelelően lépkedtek. Hamar észrevettem, hogy a lábukkal csinálnak valamit, és nagyon figyeltem. Annyira, hogy le is lassultam, és a körön belülre sodródtam, a nagyobbak kikerültek. Végül a kör közepén egy kisebb körben gyalogoltam a többiek mellett, és le nem vettem a szemem a lábukról.

A bácsit meg a nénit ez szerencsére nem zavarta. Később már bonyolultabb dolgokat is mutattak a kör közepén állva, hogy hogyan kell lépkedni, és mit kell csinálni a lábunkkal, a gyerekek pedig utánozták. Én is próbáltam, néha egész jól sikerült. A gyerekeknek jobban ment, ők általában óvodások voltak, abból is a nagyobbak, meg iskolások. Előfordultak azért ilyen kicsik is, mint én, de ők nem álltak be a körbe, inkább szaladgáltak vagy bámészkodtak. Gondolom, valakiknek a kistesói lehettek.

Egyszer csak valami nagyon érdekesre lettem figyelmes. A zene nem ám csak úgy rádióból vagy CD-lejátszóból jött, hanem eleven bácsik zenéltek nagy gitárszerű izékkel! Megtorpantam, legyökereztem és nagy szemekkel figyeltem őket. Az egyiknél volt olyan kicsike gitár, amire Anyu azt mondja, hogy hegedű (szerintem gitár), és volt, akinek nagyobb jutott. Elmagyarázták nekem, hogy az brácsa meg nagybőgő. Anyunak a nagybőgő a kedvence, és nekem is tetszik. Húúú, mekkora gitár!

Később mindenféle érdekeset játszottunk, körjátékot meg kergetőzőset. Vonatos ének is volt, ez különösen nagyon tetszett, mert már Apuéknál a farsangon is szerettem volna beállni, de a nagyobbak nem foglalkoztak velem. Itt viszont csak egy kicsit voltam alacsonyabb, mint az a kislány, aki mögött álltam, és felértem a derekát. Komoly képpel gyalogoltam körbe-körbe, és nagyon vigyáztam, hogy még csak véletlenül se engedjem el az előttem haladót.

Amikor már kicsit elfáradtunk, leültettek bennünket a padlóra, és a bácsik meséltek a gitárjaikról. (Jó, tudom, nagybőgő.) Elmerülten figyeltem, amit mondanak. Egyszer csak meghallottam, hogy a mögöttem ülő két nagyobb kislány arról beszélget, hogy én milyen aranyos vagyok. (Hát ja.) Át is ültem az egyiknek az ölébe, és játszottak velem, én meg megpróbáltam levenni a cipőjét. Anyu közben a terem szélén álló székek egyikéről figyelte, milyen jól feltalálom magam egyedül. Kezdettől nem tudta eldönteni, vajon beálljon-e velem a körbe, vagy hagyjon engem érvényesülni, de végül megnyugtatta magát, hogy szemlátomást jól szórakozom.

A szünetben kimentünk az aulába, ahol megint mindenféle nekem való dolgot lehetett csinálni, színezni meg papírokat vagdalni. Láttam, hogy a gyerekek esznek, és én is szerettem volna megkóstolni valami érdekes madárlátta dolgot a büféből. De Anyu azt mondta, nem árulnak semmi rendeset, legfeljebb egy kis szívós, kemény ropit. Kiderült, hogy teljesen odavagyok a szikkadt ropiért, onnantól le sem tettem a zacskót, még rajzolás közben is szorongattam.

Anyu el is határozta, hogy a következő alkalomra felkészültebben jövünk, és pogácsát is hozunk. Meg ruhát nekem, mert a nagyobbaknak már volt igazi táncházas ruhájuk. Az ovisoknak kékfestő, a nagyobbaknak meg bordó vagy zöld pörgős szoknya köténnyel, blúzzal, alsószoknyával, ezt az iskolában varratják. Anyu jól lefigyelte, hogy miféléket hordanak, és megkérdezett néhány anyukát is, akik örömmel megmutatták neki, hogyan záródik az átkötős szoknya, hogy együtt nőjön a gyerekkel, és évekig lehessen hordani.

Hazafelé persze ordítottam, hogy ott szeretnék maradni, pedig a gyerekek két órájának már vége volt, és héttől a nagyok táncháza kezdődött. Anyu végül azzal szerelt le, hogy a következő alkalomra már nekem is lesz olyan ruhám, mint a nagyoknak, pöröghetek-foroghatok benne. Hát meg is lett, bár elárulom nektek, elég sok vesződségembe került, mert folyton próbálnom kellett, meg egyenesen állnom, amíg beállítják a derekát, meg hagyni, hogy megmérjenek, meg ilyenek. De végül is túléltem, és a következő táncházban már abban parádéztam, úgyhogy szerintem megérte. Szerintetek?

Végül is szeretem, ha Anyu varr, mert közben mindig mesél, vagy türelmesen részt vesz a dialógusos játékaimban. Mostanában Böbe baba és Cicamica szoktunk lenni, eljátszom a kedvenc részeimet a könyvből, és Anyu varrás közben hajlandó tizenkettedszer is elismételni a szerepe diktálta mondatokat. A szabás után visszamaradt darabkákat meg szétnyirkálhatom ollóval, és széthordhatom a lakásban. (Ez utóbbinak nem feltétlenül örülnek, de ez persze nem tart vissza.)

Így aztán az áprilisi táncházra már teljes díszben vonultam fel. A nénik teljesen odavoltak tőlem, megkérdezték, hogy lefényképezhetnek-e, rezzenéstelen arccal azt feleltem, hogy nem. A zene hallatán mocorogni kezdett bennem valami a múlt havi emlékekből, és szabályszerűen ritmusra rakosgattam a lábamat. Jó dolog is az ember lányának ide-oda forgatni a popsiját, miközben a húzott szoknya meg az alsószoknya harangoz a térde körül! Aztán Dorka barátnőm valami még sokkal izgalmasabbat talált ki: kergetőzzünk! Hurrá! Már rohantam is, hogy feltöröljem a padlót a fehér kötényemmel. Mert jó dolog a néptánc, de putulkodni még annál is jobb!