Amikor még Anyu hasában ültem, a szüleim néha töprengtek, vajon fiú leszek-e, vagy lány. Apu lányra tippelt, Anyu viszont nem tudta elképzelni, hogy lánya legyen. Talán azért, mert neki öccse van, így ahhoz szokott hozzá, hogy a kisbabák fiúk. (Persze most már neki is furcsa arra gondolni, hogy más is lehetnék, mint egy büdös kislány.)

Női mivoltom az első hónapokban egyáltalán nem ütközött ki. Igaz, kiscicás pofim volt, de éppen olyan hangerővel ordítottam, mint egy felbőszült hadvezér. Aztán féléves koromban elmentünk berzsoékkal Siófokra. Engem Vixyke vitt autóval, Apu már előbb leutazott vonattal, nehogy lekésse a reggeli rajtot. Na, hát ezen én rettenetesen megsértődtem. Mi az, hogy az apám csak úgy elmászkál? Büntetésből nem néztem rá. Elnéztem a füle mellett balra, aztán a másik mellett jobbra, mintha ott se lett volna a feje. Már egészen közel emelt az arcához, de akkor sem voltam hajlandó ránézni. „Ez egy megátalkodott, nyavalyás kiscsaj!” – nevetett Apu. (Azóta is alkalmazom ezt a „nem látlak”-trükköt, de csak Apuval.)

Később, mikor már járni tudtam, illegtem-billegtem a tükör előtt. Reggel, ha felöltöztettek, szaladtam megnézni, hogy milyen csinos vagyok. Anyu ezen megdöbbent, ő egész élete során nem állt annyit a tükör előtt, mint én ebben a három évben. Eleinte aggódott is, hogy nem leszek elég csajos, mert nem tudom kitől ellesni a viselkedésmintát. Na, hát mindenféle viselkedésminta nélkül csavargatom a szoknyám szélét, és billegtetem a popsimat, ha akarok valamit Aputól, meg nagy csillagszemeket meresztek rá. (Az apám meg elolvad, mint a napon hagyott gyertyavég, nem nagyon lehet rábízni ilyenkor a nevelésemet.) Szóval teljes birtokában vagyok a női eszköztárnak, és senki sem tudja, hogy hol szereztem.

De amellett, hogy tökéletes kiscsaj vagyok, pörgök-forgok a szoknyámban, és a könyökömre akasztott retiküllel vonulászom, azért lakik bennem egy kisfiú. Abból is a megátalkodottabb fajta. Anyunak először a Tónál tűnt fel, másfél éves koromban, hogy az összes korombeli kislány rózsaszín ruhácskában és szandálban sétafikál, én meg nyakig koszosan, rövidgatyában ások a homokozóban. Ahová fel lehet mászni, én felmászom (oda is, ahova nem), ahonnan le lehet esni, én leesem, és ahol össze lehet koszolni magam, azt a helyet mindig én találom meg először. A kezem folyton tele van szálkákkal, a térdem horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal.

Anyunak van egy kis lelkiismeret-furdalása, elvégre ő mesél nekem folyton fára mászásról meg evezésről meg táborozástól. Titokban tetszik is neki, hogy vagány kislány vagyok, bár amikor épp az aznapi hatodik nadrágomból vakarja a sarat, vagy a szálkákat szedi a kezemből, vagy a fejemről törli a békanyálat, mert beleestem a tóba, akkor nem annyira.

És az is igaz, hogy van, amihez egyáltalán nincs szükségem példára a fiúskodásban. Például múltkor eső után megtámadtam a teraszunkra hajló bambuszágat egy bottal, és kardoztam vele. Vagy remekül tudok lövöldözni a pisztolyra kicsit is hasonlító tárgyakkal, és lövéshangokat adok hozzá. Csináltam pisztolyt legóból, de eltették. Nem baj, fogtam két műanyag csirkecombot, és azzal lövöldöztem. Senki sem tudja, honnan vettem az ötletet. Nem találkozom lövöldözős gyerekkel, itthon nem néznek semmiféle agresszív filmet, még a Híradót is átkapcsolják, ha az emberi nyugalmat sértő tartalom szerepel benne.

Fára mászni is teljesen egyedül tanultam meg. A szüleim egy pillanatra bementek valamiért, és mire megint kiléptek a teraszra, én már a fán ültem. Le is tudok jönni, többnyire. Azért csak többnyire, mert van, mikor Anyu szép ruhába öltöztet, fogalmam sincs, miért, és amikor elindulunk itthonról, szokás szerint kienged hátul, a teraszon. Ő meg előre megy, a rendes kijárathoz, kijön, és bezárja az ajtót. Hátraszól a kertbe: „Panni, hol vagy?” Én meg épp a fáról lógok, mert persze azonnal felmásztam a szép ruhámban, és az a vacak szoknya, meg pláne az alsószoknya beakad mindenbe. Egyébként szeretem hordani, mert szépen suhog a térdem körül, de sok mindenbe beakad, ha például az árokban sétálok.

Mondta is múltkor Anyu, amikor megint valami lehetetlen helyre másztam fel:

– Ide figyelj, ha onnan leesel, benne leszel a Híradóban.

– Nem baj – feleltem szokott lelkinyugalmammal. – Majd átkapcsolják.

Szóval Anyu aggódik, hogy talán nem nevel engem eléggé kislányosra, habár a csíra megvan bennem. De hát kényelmesebb, ha egy gyerek egyedül lemászik a fáról, csúszdázásnál nem kell fogni a kezét, és nem ordít, amikor szálkát piszkálnak az ujjából. Attól még persze lehetek csajos.

Múltkor, amikor a ruhámat varrtuk, meg is örült Anyu, hogy végre valami igazán nőcis dolgot csinálunk együtt. Elmagyarázta, mi a szabásminta, és hogy lesz az anyagból ruha, meg ilyeneket. Annak idején ő is az anyukájától meg a nagymamájától tanult varrni, és amikor ekkora volt, mint én most, nagyon szeretett játszani a cérnákkal, gombokkal meg mindenféle izgalmas varrókellékkel. Még mindig fel tudja idézni magában a régi, faállványos Csepel varrógép hosszú fiókjának cérnapertli- és gépolaj-szagát. No, hát ül az anyukám a szőnyegen meghatottan, mellette én, valami anyagdarabot nyirkálva, és arra gondol, mégis csak remek kislányt nevel belőlem. És akkor megszólalok:

– Nézd, Anyu, van két ollónk! Ezzel kardozhatunk!