A szüleim egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy kisegerem született.

Persze szokás szerint ez is csak jó sokára tűnt fel nekik. Pedig már múltkor is láthattátok, ahogyan mesélek neki. De a kisegérhez fűződő családi kapcsolataim eddig nem voltak tisztázottak.

A kisegeret Mamától kaptam, hogy legyen nekem is egy egerem, ha már a szüleim előszeretettel szólítanak Büdösegérnek (főleg Apu). A kisegér olyan, amilyennek egy igazán kicsi és helyes lénynek lennie kell: itt-ott rózsaszínű, nagy selymes füle van és csinos kis lába. (És velem ellentétben semennyire sem büdös.)

Talán már azt is említettem, hogy heves vonzalmat táplálok a kisbabák iránt, és általában minden kisbabaszerű dolog iránt – elég, ha kicsi, többé-kevésbé aranyos, és főleg gondoskodásra szorul. Ha éppen valamelyik gyermekgondozási rohamom közepette állítotok be hozzánk, biztosak lehettek benne, hogy titeket is megetetlek, megmosdatlak, és még a fogatokat is megmosom egy kétes küllemű fogkefével.

A szüleim csak arra kapták fel a fejüket, amikor már harmadszor vagy negyedszer tettem le eléjük a kisegeret féltő gonddal, egy textilpelenkába vagy a konyhából elcsent törlőrongyba csavarva: „Milyen pinduri! Nézzétek meg, milyen pinduri!”

Szóval a kisegér pinduri. További kérdésekre azt is elárulom, hogy még csak most született. Nagyon picike. Én is picike voltam. Anyu vitt engem a hordozókendőben. De hol a hordozókendő?

Anyu séta vagy a közös házimunka közben elejtett, hordozókendőről és egyéb gyerekgondozási témákról szóló (félig-meddig nosztalgikus) történetei tehát hamarabb gyökeret vertek, mint arra bárki számíthatott volna. Máris itt vagyok, egy másfél éves leányanya, és minden elhivatottságommal gondoskodni akarok a kisegeremről! De hol a hordozókendő?!

Anyu hamar belátja, ettől a témától nem lehet mindenféle további mesélgetéssel eltéríteni. Kapok kendőt, hordozhatom benne az egeremet. Türelmesen, bár kissé izgatottan álldogálok, amíg rám köti, és apró, elfogódott visongatásokkal fogadom, amikor végre beletehetem az egeret. Az én igazi kisegeremet!

A boldogságom azonban csak néhány percig tart. Anyu máris arra lesz figyelmes, hogy dühös nyögdécselés és a valódi vészhelyzetekre tartogatott „kutyafáját!”-ok zavarják meg a délelőtti nyugalmat. Hiába, stresszes dolog a gyereknevelés. Most éppen egy eldobható pelenkát próbálok feltuszkolni a kisegeremre – szerencsére a szobámból csentem el egy tisztát, és nem a szemetesből választottam –, a méretbeli különbség miatt nem sok sikerrel. (Igazán tarthatnának itthon újszülött-pelenkát, ha egyszer újszülött kisegér van a háznál!)

Szerencsére az újdonsült nagymama hajlandónak mutatkozik rá, hogy segítő kezet nyújtson az újszülött-ellátásban. Szépen bepelenkázza a kisegeremet egy ruhazsebkendővel. Jaj, de csinos lett! Szeretem az anyukámat! (Ezt gyorsan meg is mondom neki. Attól még, hogy kisegerem született, nem válnak kevésbé fontossá a meglévő családi kapcsolataim, sőt, leányanyaként még jobban rájuk szorulok. Anyu nem firtatja, ki az apja a kisegérnek, mert nem akar zavarba hozni ilyesmikkel, bár valószínűleg azt a választ kapná, hogy egy királyfi. Amióta másodállásban Macskacicó is vagyok, a történeteimben megszaporodtak a királyfik.)

A királyfik mellett a másik legkelendőbb történet az Állatboltról szóló. Már szereztem valamelyes benyomást a pénz és a vásárlás fogalmáról, mivel egyik kedvenc elfoglaltságom, ha a buszon ülünk (lehetőleg legelöl), hogy a felszállókat figyeljem, amint jegyet vesznek a vezető bácsitól. A boltba is el szoktam kísérni Aput, és segítek ki- és bepakolni a pénztárnál. (Bár néha sérelmezni szokta, hogy a kelleténél egy kicsit nagyobb lendülettel teszem, de az csak a lelkesedéstől van.) Az egyik kedvenc versem a Kutyatár, és Anyu elmagyarázta, hogy ott veszik a kutyákat. Választunk egy kutyát, adunk pénzt a néninek, és hazavisszük a kutyát. Én is szeretnék kutyát!

Ezek után már magamtól is tudtam, hogy a cicákat meg a Cicatárban veszik. (Én is szeretnék cicát!) Aztán egy-két hete, amikor A Föld krónikáját nézegettük Apuval, hirtelen rájöttem, milyen jó állat a mamut. Onnantól egyfolytában mamutot szerettem volna. Anyut agyonnyúztam, hogy énekeljen nekem mamutos éneket. Nem tudott, ezért egy délelőttnyi nyivákolás után a lepkéset énekelte, mamuttal: Mamut, mamut, szállj a tenyerembe… Nem szállok, mert félek, örülök, hogy élek. Mécegyszer, mécegyszer!!! (Mamut for prezident!) A hatodik éneklés után megjegyeztem, hogy „Én is szeretnék mamutot, menjünk el a mamutboltba!”

Hát majdnem el is mentünk. Legalábbis valami nagyon hasonlóba. A szokott körünket futottuk éppen Anyuval, vízművek, posta – még jó, hogy nálunk a faluban minden egy helyen van, a főutcán, és akármit el tudunk intézni egyszerre –, végül a hagyománynak megfelelően lecövekeltünk az állateledel-bolt előtt, és megnéztük a kutyaházakat. Nagyon érdekelnek a kutyaházak. Még a legelső elalvós történetek óta, amikor Anyu arról mesélt, hogy melyik állat hol szokott aludni. („Én is szeretnék kutyaházat!” – „Majd szerzünk valahol egy nagy papírdobozt, és csinálunk neked kutyaházat.” Ezt minden este elmondjuk, de a dobozbeszerzés keményebb dió, mint a szüleim gondolták.)

Szóval, ahogy ott álldogálunk, Anyu kitalálta, hogy menjünk be, és vegyünk madáretetőbe való magot a madaraknak. A madáretető a cseresznyefán lóg, és a teraszajtón át remekül lehet nézegetni a körülötte és alatta sürgölődő madárnépet. De már kezd kifogyni az a kilós zacskó, amit még Mama hozott tavaly, így eszünkbe jutott, hogy helyben is pótolhatnánk.

Mintha egy új és ismeretlen világba léptem volna be! Minden, amiről azt hittem, hogy csak mesekönyvben létezik, ott volt karnyújtásnyi távolságban. Kalitkákban papagájok és más egyéb madarak ugrándoztak és hangoskodtak, homályos akváriumokból halak figyeltek, az aprócska színesektől egészen az óriási egyszínűekig. Lejjebb, forgács között nagy, barna patkányok ültek, és egy magokkal teli tálkában valami mocorgott… Kisegér!!!

Nagyon sírtam, amikor Anyu végül azt mondta, hogy most már muszáj lesz hazamennünk, mert sötétedik. Nem hiszti volt. Igazi, kétségbeesett könnyek peregtek le az arcomon.

Az esti mese alatt, amikor még mindig elkomorodtam az Állatbolt említésére, Anyu azon gondolkodott magában, hogy talán egyetlenegy állatot megengedhetnénk magunknak az arzenálból, hátha ezzel jobb kedvre deríthetne. Egy kisegeret, vagy talán halat… „Melyik állat tetszett neked a legjobban?”

Ezzel izgatott és lelkes hadonászást szabadított el. „Legjobban! A hal tetszett nekem a legjobban! A kisegér tetszett nekem a legjobban! A papagáj tetszett nekem a legjobban! A legjobban!”

Nincs mese: egy állat nem állat.

Így a kisállat-projekt is függő számlára került a kutyus-cica mellé. Anyu biztos benne, hogy előbb vagy utóbb elérkezik az a gyerekes szülők számára kikerülhetetlen állapot, amikor majd egy egész sereg kétes szagú, folyton elszökdöső és rengeteget evő teremtményről kell gondoskodnia (lelkes segédletemmel és időnkét helyettem…) –  és őt ismerve ezt valamelyest élvezni is fogja.

Szóval lesz kisegerem, csak hogy tudjátok. Kutyus-cicám is lesz. Meg békám, degum, guppim és az összes kötelező gyakorlat. De most még nem lehetne rám bízni egy állatot, mert – bár amióta megtanultam aránylag folyékonyan beszélni, és kifejezem vele a gondolataimat, hirtelen meglepően nagynak tűnök –, időnként azért elkövetek mindenféle botorságot, ami emlékezteti a szüleimet voltaképpeni alig-több-mint-másfél-éves voltomra.

Tegnap este például a párnámat rágtam. Módszeresen, és a gombokat. Már nagyon álmos voltam, de valahogy mégsem sikerült elaludni Anyu mellett, tudjátok, ilyenkor a kiságyikómban szoktam folytatni a kísérletezést. Békésen feküdtem a fal felé fordulva, Anyu már arra számított, hogy talán alszom is, és rám terítheti a takarót a hálózsák fölé. Ekkor tűnt fel neki a halk, csikorgó nesz. Igen, bár egy kicsit szégyellem magam miatta, de tényleg a párnám gombjait rágtam, úgy, hogy szépen behúztam az anyagot is a számba. Már a fele huzat olyan nyálas volt, hogy ha a falhoz vágják, elképzelhető, hogy fönt maradt volna. Anyu dohogva elkobozta a párnát, miközben visszamenőleg frászt kapott, mi lett volna, ha lenyelem a gombot, és megfulladok.

Ezért ma gomb nélküli párnahuzatot varrtunk. Egy régi lepedőből, aminek a közepe már kikopott, de a széle békebeli, jó lepedővászon. Anyu megkérdezte, mit hímezzen rá nekem, és elém tárta a választási lehetőségeket (eltökélve, hogy a „mindegyiket!” választ nem fogadja el). Kutyust, cicát, halat, madarat? (Eléggé diszkriminatív módon csak olyan állatokat vett be a felsorolásba, amelyeket könnyen tud hímezni, ezért a mamut csalárdul kimaradt.) Ugye, kitaláljátok, mit választottam?

Aki lemaradt, annak elárulom, hogy a kisegeret. Elvégre mégis csak az anyja vagyok!