Az utóbbi napokban újfajta játékokat találtam ki. A szüleim (gyerektechnikai forrásokra hivatkozva) azt mondják, hogy ezeket szerepjátéknak hívják. Hát nem tudom, én levettem a polcról az AD&D szabálykönyvet, de nem hagyták, hogy rajzoljak bele. Úgyhogy most könyv nélkül játszom.

Eddig többnyire Anyu voltam. Legtöbbet a Rózsaszín babámmal törődöm, ő most már nem szopizik (én is abbahagytam sajnos, a húszhónapos születésnapom után – igaz, mostanában már csak napi egy szopizás maradt, a reggeli, és az sem volt az igazi, pár percet majomkodtam a rend kedvéért). Úgyhogy sürgősen nekiláttam Rózsaszín baba hozzátáplálásának, mindenfélét főzök neki a konyhámban. Nagyon klassz lábasokat meg tányérokat kaptam, most már nem szorulok rá, hogy kimosott popsikrémes tégelyekben főzőcskézzek.

Pelenkázni is szoktam Rózsaszín babát, ruhazsebkendővel, meg a többieket, Coffis babát és Ráhelt is. Ha valamelyikük leesik, és beüti a fejét, megpuszilom és megvigasztalom, elalvás előtt pedig dédelgetem őket, és mondókákat duruzsolok nekik. „Kerekeset… böködőset… simítósat… csattanósat!” – csiklandozom Coffis baba tenyerét, ahogy Kati néni meg Anyu szokta az enyémet a zeneórán.

Egyik este nem akartam elaludni, vihogtam és ugrándoztam a kiságyamban. Anyu rám szólt, hogy most már altassam el a babáimat, meséljek nekik. Lefeküdtem, és Anyu hamarosan ezt hallotta a kiságyból, mialatt Rózsaszín baba arcát simogattam: „Pottyos kutyus megszaglászta a kesztyűdet… Emlékszel?”

Az esti elalvás Anyu ágyában kezdődik, ahol mesélünk és sutyorgunk, és többnyire hamar elalszom. Ilyenkor Anyu áttesz a kiságyba, és betakar. Néha előfordul, hogy nem tudok elaludni, mert túl izgága vagyok, csapkodok és rugdosok. Anyu ilyenkor azt mondja, hogy maradjak nyugton, vagy menjek inkább a kiságyamba. Ez néha hat, máskor meg nem veszem fenyegetésnek, mert ott is szeretek lenni. „Kiságyikómba!”, adom ki a jelszót, és ilyenkor jön a babaaltatás.

Az esti beszélgetések mindig nagyon érdekesek.

– A Mikulás bácsi nem borotválkozik – állapítottam meg valamelyik este.

– Tessék?! – hökkent meg Anyu.

– Mikulás bácsinak szakálla van. Nagy szakálla van. Nagy szakállú Té-la-pó…

– Igazad van. Okos vagy.

– Apu borotválkozik. Nincsen szakálla Apunak.

– Ez igaz. Nekem sincs. Mert én néni vagyok.

– Nekem sincsen szakállam.

– Mert te kislány vagy. Ha nagy leszel, néni leszel.

– Én néni leszek.

– Bizony. Aztán meg anyuka leszel. Majd neked is lesz kisbabád.

– Szeretnék kisbabát.

– Hát majd biztosan lesz kisbabád, ha nagy leszel.

– Szeretnék kisbabát. Majd veszünk kisbabát a Cicatárban.

(Aki nem tudná, a Cicatárban árulják a cicákat, úgy, ahogy a kutyákat a Kutyatárban. Ez mostanában szintén foglalkoztat.)

Ezen kívül kimondott hivatástudattal takarítok. Kaptam felmosóvödröt meg nyeles mopot is, két napig le sem tettem, mindent és mindenkit megtisztogattam vele. Pisilés után a kiöblített bilimhez kérek egy szájtörlő papírt – tudjátok, az a széles papírtekercs –, és hosszasan törölgetem a bilit, meg minden más tárgyat is, ami az utamba kerül. Vasalni is szoktam, olyan profin, hogy a szüleim szerint csakis Mamától örökölhettem, mert Anyu nem szokott vasalni.

Egyik nap, miközben Anyu teregetett, arra lett figyelmes, hogy ezt duruzsolom: „Mikulás bácsi… Látod, szakálla van…”

A szőnyegen üldögéltem a kisegeremmel, és meséltem neki a Téli böngészőből. Ha valami érdekeset mutattam a kisegérnek, közelebb hajolt, és megnézte.

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak Anyu lehetek. Miért ne lehetnék maga a Mikulás bácsi? Végül is van szánkóm, meg lovacskám is.

A szüleim csak azt vették észre, hogy elkezdtem ajándékot osztogatni. Az ajándékot arról lehet megismerni, hogy be van csomagolva. Lehet szatyorban, vagy a szemetesből kipiszkált dobozban, vagy akár ruhazsebkendőben. Anyu vonatsínt szokott kapni, néha egy-egy narancsot, Apu meg rendszerint könyvet. Gyanútlanul üldögél a fotelban, és dolgozik a gépén, egyszer csak az ölébe repül A Föld krónikája, vászonszatyorban, és kis híján kiüti két fogát. „Ajándékot hoztam, Apuci kapta” – jelentem be, és fontoskodó arccal elgyaloglok.

Később még ennél is érdekesebb játékot eszeltem ki. Végül is akár Apu is lehetnék! Nagy cucc, csak el kell menni vujattal Budapestre, és mindenfélét kell mondani valami gyerekeknek. Sötétben kell hazajönni, kapucniban, és kopogni kell a teraszajtón.

Bentről kopogok, fejemen egy ruhazsebkendővel, és bejelentem: „Éppen most értem haza.” Leveszem a zsebkendőt, és megmosom a kezemet a játék mosogatónál. Aztán megölelgetem a kisegeremet, aki nagyon örül nekem. Egész nap várt. Nevetgélünk a kisegérrel.

Ez jó! Most mindig ott van az Apu, ahol én vagyok, mert én vagyok az.

Tegnapelőtt este azonban rájöttem, hogy mégsem vagyok Apu, de még Mikulás bácsi sem, és Anyu sem vagyok. Hanem én vagyok a Macskacicó.

Macskacicót Apu szokta mutatni a számítógépen, amikor fáj a torka, és nem tud mesélni nekem. Együtt nézzük a Macskacicót, míg Anyu fürdik. Anyu kénytelen a fürdőszobaajtón át fülelni, mert elalvás előtt számon kérem rajta a Macskacicót.

Már rég végeztünk a mesével, Macskacicó királylánnyá változott és feleségül ment a királyfihoz, miután kiderült róla, hogy mégis tud szőni meg csokrot kötni. Laposakat pislogok, Anyu arra számít, hogy mindjárt alszom.

Hirtelen felnyílik a szemem, mint akit szörnyű felismerés kerített hatalmába.

– Én… Én nem tudok csokrot kötni!

Anyu egyelőre nem látja be, hogy ez miért olyan fontos képesség egy húszhónapos számára, de igyekszik megnyugtatni.

– Majd tavasszal, ha kinyílnak a virágok, elmegyünk a Patakparti játszótérre, és ott kötünk együtt csokrot. Meg koszorút.

– Adventi koszorút.

– Nem egészen – kuncog Anyu. – Egész biztos tudsz csokrot kötni. Aludjál.

Majdnem így is teszek, de aztán eszembe jut még valami.

– Nem tudok… Nem tudok kendőt szőni!

Anyu szerencsére most már képben van Macskacicó-ügyben.

– De, biztosan tudsz kendőt szőni. Mama hozott szövőszéket. Majd szövünk együtt kendőt.

– Mama hozott szövőszéket – sóhajtom, ahogy jól felszerelt Macskacicóhoz illik, aztán magamhoz ölelem Rózsaszín babát, és a történet a fejemben folytatódik.