Az öthónapos születésnapom ugyanis rengeteg változást hozott magával.
Kezdjük ott, hogy újabban a kiságyban alszom. Anyu pedig mellettem a fotelágyon, ami eddig a közös kuckónk volt – nem tudom, hogyan csináltuk, lassan már egyedül is alig férek el rajta.
Régebben ugyanis csak kétféle állapotot tudtam megkülönböztetni: Anyuhoz bújok, vagy magányosan keringek a jéghideg űrben. Aztán az öthónapos születésnapom környékén történt valami. Elkezdtem észrevenni a környezetemet. Vagyis hogy rájöttem, hogy amit látok, többé-kevésbé állandó dolog, nem pedig folyton változó képek összessége.
Így most már tudom, mikor vagyok a nappaliban vagy a szobámban (néhány egymást követő napon észrevették a szüleim, ahogy jól körülnézek, mintha derengene valami, aztán hirtelen megnyugvás látszik az arcomon); a fürdőszobában csodálkozni szoktam, ott keveset járok; legjobban a péküzletet és a zöldségest szeretem, ott már pici koromtól kezdve sokszor megfordulok, és sok színes izé van, meg jellegzetes, érdekes illat.
Szóval most már nem esem kétségbe, ha nem Anyuhoz bújva alszom. Fölébredek, látom, hogy a szobámban vagyok, semmi vész, Anyu is ott van a közelben, így aztán néha vissza is alszom – kivéve, ha már eltelt egy-másfél óra azóta, hogy utoljára ettem, mert ilyenkor azonnal fölrázom Anyut, mielőtt még éhen vesznék.
Az is hozzátartozik az egyedül alváshoz, hogy kaptam jó meleg hálózsákot attól a kedves névrokonomtól, akiről már meséltem. Nálunk ugyanis nappal 21, éjszaka 18–19 fok van, ami kellemes és egészséges is, de Anyu azért félt, hogy lerugdosom a takarót, és egy vékonyabb hálózsákban megfázom. (Folyamatosan kapálózom, mint egy marék horgászcsali.) De az új hálózsákom olyan meleg, hogy Anyu szerint akár a Neltner alaptáborban is elalhatnék benne (ő ott fázott életében a legjobban, a Toubkal-csúcstámadás előtti éjszaka).
Persze előfordul azért, hogy a fotelágyon ébredek: ha valamelyik hajnali szopizásnál Anyu nem bírja cérnával, hogy megint másfél órán át óhajtok enni öt-tíz perces megszakításokkal, és bedől velem a párnák közé, mondván, hogy ő mégis inkább alszik, én meg egyek, ha akarok. (Szerintem ez az optimális megoldás mind a kettőnknek, nem tudom, minek rugózni ezen a kiságy-témán. De ha annyira akarják, végül is alhatok ott is. Persze csak ha belekalkulálják, hogy még mindig nagyon rosszul alszom a hasfájásaim miatt.)
A másik fontos változás, hogy most már hajlandó vagyok babakocsiban sétálni. Nagy komor pofával szemlélődöm kifelé, és veséig hatoló pillantással veszem szemügyre az embereket. Holt biztos, hogy vaj van a fejükön.
A babakocsizás ugyanannak tudható be, mint a kiságy: megértettem, hogy az utcán vagyok, ahol biciklik járnak meg babakocsik, és néha-néha egy-egy autó. És hogy Anyu akkor sem foszlik semmivé, ha negyven centinél távolabb kerülök tőle.
Van azért negatív oldala is ennek a változásnak: úgy hívják, hogy szeparációs félelem. Na persze – ha az ismerős helyeket már meg tudom különböztetni, akkor arra is rájövök, mikor vagyok idegen helyen. És az is derengeni kezdett, hogy a szüleimnek van fejük meg szemük, nem csak szaguk meg érintésük, és a Cici sem egy külön élőlény (bár még néha Apunál keresem – egyelőre magas nekem, hogy ő miért nem ad enni, ha egyszer ő is a szülőm, na mindegy, ezt majd kibogozom később). Szóval állítólag a szüleim is emberek. (Legalábbis ezt állítják magukról.) És szerintük én is valami ilyesmi lennék. Mindenki ember, kivéve az a titokzatos „cica”, amit mindig mutogatnak, az utcán meg a kertben is, de még mindig nem tudom, mit kell nézni.
Vagyis leesett a tantusz, hogy az a többi sok ugyanilyen izé, akiknek szintén fejük van meg szemük, meg még egy csomó mindenük (és mégse cicák), és az utcán mászkálnak, meg a boltban meg a péknél, és mosolyogni szoktam rájuk – na szóval, az egyik sem Anyu és nem Apu. Jujjuj, és ez nagyon ijesztő felismerés! Kiváltképp, ha még piszkálnak is, azt mondják, hogy milyen hatalmas szemem van, és megcsikizik a lábam. Na, akkor ordítok! Erre megdöbbennek, és azt mondják, hogy nahát, tegnap még nevetgéltem.
A hetes buszon kezdődött. Anyu elvitt ahhoz a barátnőjéhez, akiről a második nevemet kaptam (ugye, hogy már emlegettem itt?), babaruhákért mentünk, meg azért a bizonyos jó meleg hálózsákért. A vonaton még elnézelődtem, de aztán egyre jobban elfáradtam. A hordozókendőt már félig-meddig kinőttem, elzsibbad benne a lábam, ezért kenguruban ültem, de abban meg nem tudok jól aludni. Beértünk Budapestre, és fölszálltunk egy autóbuszra. És ott hirtelen rengeteget láttam abból a kétszemű-egyfejű izéből, egész addigi életemben összesen nem találkoztam még ennyivel. És minden csupa szürke volt meg egyenes, sehol egy fa vagy egy bokor, semmi olyasmi, amihez itthon hozzászoktam. Zúgás és nyüzsgés mindenütt, azok az izék nagyon közel préselődtek, és egyik se mondta, hogy szép nagy szemem van. Először csak hüppögni kezdtem, Anyu vigasztalgatott, aztán bementünk egy idegen, ismeretlen lakásba, ami egy kicsit olyan volt, mint otthon, de mégsem, és ott is volt egy csomó mindenki, aki nem Anyu és nem Apu, és beszéltek hozzám és kézbe akartak venni, azt mondták, hogy már nagyon vártak, és kíváncsiak voltak rám. Na, hát erre már úgy üvöltöttem, mintha nyúznának, tejecskét se kértem, semmit se kértem, és nem is hagytam abba, amíg csak el nem aludtam Anyu pulóveréhez bújva. De még akkor is föl-fölriadtam hüppögni egy kicsit.
A szüleim megállapították, hogy úgy látszik, vége a szép időknek, amikor csak a hónuk alá csaptak, és vittek bárhová, én meg üdvözülten vigyorogtam mindenkire.
Két nappal később a nagymamám testvérei jöttek el hozzánk, hogy megnézzenek, velük se találkoztam még, úgyhogy megint problémáztam egy sort. De néhány óra elteltével és némi alvás után már hagytam, hogy megfogjanak. Igaz, hogy olyan mogorva fejet vágtam, mint akin épp vagyonosodási vizsgálatot hajtanak végre.
De azóta már volt itt berzso, akinek például hagytam, hogy kézbe vegyen, és játszottam is vele. Ezért a szüleim bizakodnak, hogy ez az egész szeparációs félelem dolog talán nem is lesz annyira súlyos.
Mostanra egyébként eldöntöttem, hogy én tényleg olyasmi lehetek, mint az Apu meg az Anyu, szóval ember vagy mi (és nem pedig cica, bár azt is mondják rám – nem mintha tudnám, mi az, csak annyi dereng, hogy valamiért lényeges, hány darab van belőlük). Ez úgy derült ki, hogy a szüleim arról beszélgettek, az átfordulást, kúszást, mászást hamarabb megtanulják azok a gyerekek, akiknek testvéreik vannak, mert ellesik egymástól. Nosza, nekikezdtek lelkesen kúszni nekem a szőnyegen. Igazán bénán csinálták. Abbahagytam a nyüszögést (épp frusztrálódtam, amiért nem tudom elérni azt a szemétláda teknősbékát, folyton odébb mászik a sanda kis plüssfejével), és vigyorogni kezdtem. De a következő pillanatban szöget ütött a fejembe a dolog (mármint hogy ha én is ember vagyok, akkor esetleg tudnék úgy csinálni, mint ők, csak persze valamivel több mozgáskultúrával). Nekiduráltam magam, és komoly erőfeszítéssel mintegy tizenöt centit haladtam a szőnyegen. A szüleim visítottak a gyönyörűségtől! Az az aljas kis teknőcfejű borzalom azonban még mindig hatótávolon kívül volt, úgyhogy elég hamar megállapítottam, hogy ez egy marhaság, és ordítozni kezdtem. (Az legalább már bevált.)
Egyébként még más újság is van. Ezt hagytam a végére, mert ez a legújabb fejlemény. Van saját fogam! Csak úgy kinőtt szép csendben, nem voltam tőle nyűgösebb vagy sírósabb, nem nyáladzottam (na jó, hébe-hóba leköpöm Aput, de ez a véleménynyilvánítás szabadsága), és nem tömtem a számba több dolgot, mint azelőtt (ez fizikai lehetetlenség lett volna, eddig is mindent a számba tömtem).
Egyelőre még nem tudom, miért jó nekem, hogy van ilyenem, de Apu meg Anyu szép nagyokat ugranak, ha megkóstolom az ujjukat.
Hozzám szóltak