(Csucsukának szeretettel, hogy ne kattintson ide hiába. ;)
Tudtátok, hogy két és fél éves vagyok? Én nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy „májusban voltam két éves”, ezt meg is mondtam a néniknek az utcán meg a boltban, amikor megkérdezték Anyutól, hogy mennyi idős vagyok. Kifigyeltem, hogy mindig ez a válasz.
A nénik csodálkoztak. Azt is meg tudom mondani, hogy hogy hívnak, és hol lakom, de igazán megdöbbenni csak akkor szoktak, amikor bemondom a „májusban voltam két éves”-t. Hogy ezt mikor tanultam meg, senki nem emlékszik, de még valamikor nyár elején lehetett, mert a klubban is mondogattam, és egy jó ideje már nem járunk a klubba.
Aztán valamelyik este, elalvás előtt, miközben Apu mesélt, eszembe jutott valami. Éppen a sünitortáról szóló mesét olvasta. Én is szeretnék sünitortát!
Apu azt mondta, kaphatok a születésnapomra, de az még soká lesz. Erre Anyu azt felelte, végül is csinálhatunk egyet a két és feledik születésnapomra is. Az ugyanis éppen most lesz, holnapután. De nem hajlandó ropikat tűzdelni bele. (Mármint a tortába.)
Tényleg meg szoktunk emlékezni a „kisszületésnapokról”, akár csak említés-szinten. Ajándék nem jár ilyenkor, legfeljebb valami apró meglepetés, vagy olyasmi, amit amúgy is megvettünk volna. A másfél éves születésnapomra például huszonhárom kiló almát kaptam. A féléves születésnapom tiszteletére pedig futóversenyt rendeztek Siófokon. Úgy gondoltam, hogy ezek után egy sünitorta éppenséggel belefér.
A két és feledik születésnapomon gyönyörű, napsütéses idő volt húsz fokhoz közeli hőmérséklettel, ami igazán szép dolog egy novembertől, főleg, miután az augusztus, szeptember és a többi emberek nem kényeztettek el bennünket hasonlóval. (Igaz is! Mostanában kezdem megtanulni a hónapok nevét is. Bár már a tűzijáték estéjén felvilágosítottam a közeli kertekben szórakozókat, hogy „augusztus van”, amely megnyilvánulásomat ők zajos helyesléssel fogadták. Ugyanígy érdekelnek továbbá a hét napjai, valamint az is, hogy hány óra van. Múlt héten például egyik reggel hatkor azt kérdeztem Anyutól: „Ma milyen nap van?” Anyu döbbenten felült az ágyában, de mielőtt még eszébe juthatott volna, milyen nap is van, rájött, hogy alszom. Igaz, egy másik reggel meg azt mennydörögtem reggel fél hétkor az ágyamból, hogy „Éhes vagyok!”, és aludtam tovább. Ellentétben Anyuval, aki újabban visszaoldalgott a szobámba éjszakára, mert ott van a legmelegebb. Hát, mit mondhatok erre, úgy kell neki.)
Szóval továbbra is az esti időjárás-jelentés határozza meg a másnapi programunkat. Ha azt mondják, hogy szép, napos idő lesz, hozzá sem kell tenniük, hogy „ilyenkor vétek a szobában poszolódni”, mert magunktól is tudjuk. Emiatt, bevallom, a könyvespolcról például három hete nincs letörölve a por. Nem három hete töröltük utoljára, hanem három hete állapította meg Anyu, hogy ráfér már egy portörlés. Na, de majd ha esik. Mert amíg ilyen szép idő van, közvetlen felmenőimnek erős lelkiismeret-furdalást okozna egy olyan délelőtt, amelyen önhibájukból megfosztanak engem a szabad levegő és a mozgás áldásos hatásaitól.
Így hát a két és feledik születésnapom délelőttjén a Tóhoz mentünk együtt, mind a hárman, mert Apu is itthon volt. Ez külön bónusznak számít, mert Anyuval kettesben egyébként is sokat járunk oda. Annyira örültem, hogy folyton megszámoltam magunkat, tényleg hárman vagyunk.
A Tó partján szinte nyárias hőmérséklet fogadott, így a szüleim rövidujjúban flangáltak (rám visszaadták a copfsapkát, mert fújt egy kis szél). Csúszdáztam, hintáztam (már majdnem tudom egyedül hajtani magam), és a kedvencemen, a kis favonaton szállítgattam a családomat különböző turistalátványosságok helyszínére (többek között magához a Tóhoz).
Apuval már korábban megbeszéltük, hogy egyszer körbesétáljuk a másik tavat, ahol horgászni lehet. Most is nekivágtunk, de megint leragadtunk a csirkéknél. A csirkék ugyanis roppant lelkesen fogadják, ha füvet dobálok be nekik, belőlem pedig ennek láttán elemi erővel tör elő az amúgy sem túl mélyen szunnyadó gondoskodási ösztön.
Szóval kellemesen töltöttük az időt a tóparton, csak akkor keseredtem el egy kissé, amikor haza kellett jönni. A szüleim szerint a kesergés legfőbb oka, hogy már nagyon álmos voltam, és hiába győzködtem őket, hogy egyáltalán nem vagyok álmos, mert szerintük az álmos gyerek legfőbb ismérve, hogy azt ordibálja: „nem vagyok álmos!”
Pedig valóban a legkevésbé sem voltam álmos, és amikor itthon betettek a kiságyamba (háromnegyed kettőkor, mert soká nyammogtam a körtémen), csak azért dőltem el, mint egy zsák, mert minél hamarabb túl akartam lenni az alváson, hogy most már tényleg jöhessen az a bizonyos sünitorta.
Aztán egy pillanat alatt negyed öt lett, és felébresztettek. Anyu a konyhapultra ültetett, és nekiláttunk a tortakészítésnek. A kakaós tésztalapot már tegnap megsütötte, és valami kókuszos krémet is főzött, míg aludtam, hogy legyen ideje meghűlni. A vajkrém kikeverésében azonban már én is segítettem. Sajnos, ebbe nem kell liszt, pedig szeretem beledugni az ujjamat a lisztbe, amikor Anyuval sütünk valamit, ilyenkor én vagyok a meséből a kecskegida. Anyu szerint ugyan logikusan farkasnak kellene lennem, ha egyszer lisztbe dugom a kezem, de ebbe nem egyezem bele, néhány hete következetesen bojkottálom a farkast. Apu szerint most értem a fejlődésem azon szintjére, hogy ellenségképet keressek magamnak. Ebből voltak is bonyodalmaink, majd elmesélem. Elég most annyi, hogy a konyhapulton ülve – tudjátok, amikor nehéz vagyok a konyhában – mindannyiszor el kell velem játszani, hogy „ha a mi jó anyánk vagy, dugd be a fehér lábad”… És megint elölről.
Közben viszont elkészült a kókuszkrém (fele vajkrém, fele főzött krém), Anyu süni alakúra vágta a tésztalapot, és elkezdte megkenni a krémmel. Időnként megkérdeztem tőle: „és mikor fog sünire hasonlítani?”, ezt ő egy idő után egyre jobban zokon vette. Nem értem, én csak segíteni próbáltam. Végül megengedte, hogy mogyoróból szemet meg orrot csináljak a süninek. (Na jó, tényleg süni.) Végül beszórtuk a hátát tortadarával.
Kicsit betettük a sünit a hűtőbe, hogy szeletelni lehessen, mi meg addig összepakoltunk a nappaliban. Mindig is szerettem segíteni a rendcsinálásban, de ezt Anyu régebben nem annyira szerette, azt mondta, nem igazán jó irányba pakolok. (Szóval nem föl a polcra, hanem le a polcról, és nem be a vödörbe, hanem ki a vödörből. Miért? Az ugyanolyan jó… Miért kellene mindenkinek egyforma irányba pakolni?) Most azonban már egyre hatékonyabb segítségnek számítok. Össze tudom szedni a kockáimat, be tudom pakolni a babáimat a kuckóba. Sőt, néha még magamtól is eszembe jut, hogy ezt kéne tennem. A szőnyegen heverő játékaimat ugyanis olykor baleset éri, vagy valamelyik családtagomat, vagy egyszerre a kettőt. Ha Anyu azt kérdezi Aputól, hogy miért ugrál fél lábon, arra a sztenderd válasz: „bácsira léptem”. A „bácsi” a műanyag katona. Lehetőleg szuronyos puskával.
De most senki nem lépett bácsira, és a sünitorta is épségben jutott el a hűtőszekrényből a nappaliba. Még egy gyertyát is kapott a hátára, mert mostanában a kedvenc játékaim közé tartozik, hogy láthatatlan gyertyákat fújatok el Apuval, aztán egy sercenéssel újra meggyújtom őket. Majdnem olyan jó, mint az orvosos játék, vagy a kecskegida. Ezért aztán azt gondolták, hadd legyen egy igazi gyertyám is a tortámon, és én el is fújtam, mégpedig igaziból.
Ajándékot is kaptam, egy macis könyvet, amit már régen kinéztem magamnak (a gonosz kiadó a mesekönyv hátára nyomtatta kicsiben a folytatások borítóját, így esténként tudok ábrándozni róluk). A „kisszületésnapom” megszólalásig olyanra sikeredett hát, mint egy igazi születésnap, tortával, gyertyával, ajándékkal. Sőt, megszólalás után is, mert mégis csak az volt a legjobb az egészben, amikor Apu a nap végeztével elolvasta nekem a mesekönyvet.
Boldog kisszületésnapot nektek is, ha most van, vagy akár máskor lesz… Meg nagyot is!
Hozzám szóltak