Már nem egészen aktuális, de azért elmesélem. Nyár elején új kedvencet találtam magamnak. Úgy hívják, hogy Nullás Szám.
Sokáig nem is tudtam a létezéséről. Sőt, még azt sem sejtettem, hogy egyáltalán számok vannak. (Ifjúi tudatlanság!) Aztán tavaly november táján a nagynénikémtől, Mamcsitól kapott kutyusos könyvet olvasgattuk elalvás előtt.
Anyu elmesélte, hogy a kutyus elmegy a virágokhoz, megkérdezni, nem látták-e a maciját. És mivel már legalább húszadszorra kértem ugyanazt a mesét, igyekezett kis színesítő elemeket belevinni. „Mennyi virág! – kiált fel a kutyus, és megszámolja őket. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz!”
Egyből felpattantam a nyoszolyán. „Még egyszer!” Nem tudom, mi lehet ez az érdekes varázsige, amiből egy kukkot sem értek, de valami jelentősége van, az biztos. Még egyszer!
Végül annyit számoltattam esténként a kutyust, hogy néhány nap alatt én is megtanultam vele együtt. Azóta is tudom. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, négy, kilenc, tíz!
De arra csak később jöttem rá, hogy nemcsak elszámolni lehet valameddig, hanem megszámolni is valamit. Karácsony előtt kicsi mikulásokat kötöttünk a barátainknak. A félkész darabokat – akiknek még nem volt szemük meg szakálluk – lelkesen elhurcoltam Anyutól, és számba vettem őket. Nem a számba vettem, hanem számba vettem. Éééééértitek…
Tél végén, a havas séták során találtam magamnak egy kedvenc kerítést. Kis, színes mozaiklapocskák vannak rajta szabályos közökben. Addigra már kezdett világossá válni előttem, hogy a megszámolás, az sok hasonló kis izét jelent… Na, hát akkor ez egy számolókerítés! Akkoriban még nem lehetett velem kézen fogva sétálni, folyton leragadtam valamelyik környékbeli érdekességnél – ágak, pocsolyák, tűzcsapok –, azaz a saját, egyéni tempómban sétáltam, folyamatos noszogatás közepette. Anyu a kerítés túlsó végénél állva igyekezett nyomást gyakorolni rám (Penyi! Légy szíves, most már gyere!) – de én ügyet sem vetettem rá. Sorban végighúztam az ujjamat a színes mozaiklapocskákon. „E-eeegy… Kettő, három, négy, öt, hat, négy, kilenc, tíz!” És ha elrontottam, akkor újból.
Hamarosan derengeni kezdett, hogy az általam ismerteken kívül más számok is léteznek. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom! Hogy ezekről hol hallottam, senki sem tudja, de hát elvégre rádióhallgató, tévénéző állampolgár vagyok. Senki sem vitathatja el tőlem a tájékozottságot. A legnagyobb felfedezésem azonban nem ez volt, hanem…
A Nullás Szám, amint már volt szerencsém említeni.
Valamikor tavasz táján éppen nehéz voltam a konyhában, Anyu valamit vagdosott mellettem, én pedig a cipős szekrény teteje felé mutatva megjegyeztem, hogy szeretnék onnan egy reklámújságot. Szeretem a reklámújságokat böngészni, sok olyasmi van benne, amit ismerek. Ennivalók, konyhai eszközök, háztartási cikkek. Meg cicák és kutyák az eledelek dobozán. Anyu reméli, ettől még nem lesz belőlem reklám-célközönség. Találomra kihalászott egy újságot a kupacból, és az ölembe tette. Én pedig komoly arccal szemügyre vettem, majd a címlapon az egyik számjegyre mutatva közöltem: „nézd, itt van nullás szám”.
Anyu belegyökerezett a konyhakőbe. Óvatosan érdeklődni kezdett, mire gondoltam, és hogy is mondtam, azután újabb reklámújságokat tett elém, és én mindegyikben megmutattam a nullás számot.
Este, amikor Apu hazajött, neki is megmutattam a tudományomat. Pár nappal később észrevettem, hogy a Nullás Szám nem csak az írott sajtóban szerepel ám! A tévében mondtak valamit egy telefonszámról vagy miről, és a képernyőn, sok más kriksz-kraksz hosszú sorába beékelődve megjelent egy szép, kerek Nullás Szám!
Attól kezdve pár napig vadásztam a tévéműsorok között, hátha ismét megpillantom. (Elég nehéz dolgom volt, mert mi csak a Híradót nézzük, legfeljebb utána még a reklámblokkot, ha a szüleim nem csapnak le elég gyorsan a kikapcsoló gombra.) De egy reklámban ott volt megint! Izgatottan táncoltam a szőnyegen: Nullás Szám!
Nyár elején, amikor egyfolytában szakadt az eső, csak ez az új szenvedélyem tartotta bennem a lelket. Anyuval sokszor sétáltunk a környéken esőkabátban, gumicsizmában, bár volt némi vitánk belőle, hogy melyik pocsolyába szabad belelépni, és mekkorákat szabad ugrani benne (Anyu szerint a gumicsizmába beömlő büdös, iszapos lé már nem tolerálható). Mivel az esőben a kutyák és cicák is elbújtak, a kapucni által egyébként is beszűkített látképben nem sok érdekesség akadt, legfeljebb azt tudtuk szemügyre venni, hogyan rágják földig a csigák az esőben a piros és fehér petúniákat az utcán. Egyetlen fénypont ragyogott át ezeken a szürke délelőttökön: a sittszállító konténerek!
Sok helyen építkeznek a környékünkön, és a házak előtt szép zöld meg sárga fémkonténerek várják, hogy bontási törmelékkel megtelve elszállítsa őket egy-egy nagy, prüszkölő teherautó. Az esőben sétálva felfedeztem, hogy ezeknek a konténereknek van egy nagy, közös érdekességük: az oldalára festve, egy kis telefon-embléma társaságában, mindegyiknek van legalább egy Nullás Szám!
Hamarosan már azt is tudtam, hogy a közeli konténerek közül melyiken hány van. Amint megjelentek a látómezőmben, elengedtem Anyu kezét, és pocsolyákban csattogó gumicsizmával odaszáguldva lelkesen mutogatni kezdtem: „Nézd, ezen három van! Itt, itt, meg itt!” Vagyis elkezdtem megszámolni – a számokat. Ki tudja, milyen dimenziók állnak még nyitva előttem!
Mire nyár lett, arra is rájöttem, hogy a Nullás Számot le is tudom rajzolni. Számtalan papírt rajzoltam tele Nullás Számmal, ami azért is jó, mert addig csak csigabigát tudtam. Így a rajzaim meglehetősen egyhangúak voltak, és általában a „Kis csigabiga és még kisebb csigabiga” címet viselték. Legfeljebb, ha Anyu hajlandó volt petúniát rajzolni, akkor „Két csiga eszik egy petúniát”. Most viszont számtalan lehetőség adódik: „Két Nullás Szám találkozik”, „A kicsi Nullás Szám anyukája a nagy Nullás Szám”, „Sok Nullás Szám megy valahová”, „Két Nullás Szám találkozik egy csigabigával”.
Csak Apu szokott okvetetlenkedni néha, ha Nullás Számot mutatok neki egy könyvben vagy újságban. Van, amikor rájön a kötözködés, és azt mondja, hogy az nem is Nullás Szám. Vagyis szerinte van egy másik neve is, úgy is hívják, hogy „O betű”. Apu szerint ez érdekes, szerintem egyáltalán nem. Nullás Szám, és kész!
Hozzám szóltak