Ja, különben megint itt járt a Nyuszi, nem tudom, ez kinek jelent új információt.

Tavaly már meglátogatott, de azt nagyjából elfelejtettem. Ezért aztán nem is kapcsoltam, amikor a Mikulás és a Jézuska felőli érdeklődésemet a szüleim mostanában azzal válaszolták meg, hogy ők majd csak sokára térnek vissza, de hamarosan jön a nyuszi. Hááát, nem tudom… Például rengeteg cica jár a kertünkben, a teraszunk rajta fekhet valami környékbeli macska-légifolyosón, mert húszpercenként elmegy egy a teraszajtó előtt. Ehhez képest kinek tűnik fel egy nyuszi ide vagy oda?

Aztán húsvétkor itt jártak Mamáék (eljöttek megnézni, milyen profin porszívózom az orromat). A tavaszi szünet talán egyetlen igazi napsütéses délelőttje volt aznap, igyekeztem is kiterelni mindenkit a szabadba. Vagyis a kezembe fogtam a cipőmet, és ráutaló magatartással odaálltam az ajtóhoz. Szerencsére vették a lapot, felöltöztettek és kiengedtek, és ahogy a teraszra léptem, egyből észrevettem valami érdekeset.

Oldalt, a lépcsőnél egy kis mózeskosár állt. „Aha – gondoltam –, végre megérkezett a kistesóm. Mi tartott ezen ilyen sokáig?” De sajnos nem a kistesóm volt. Anyu azt mondja, azt is nagyon szerettek volna nekem húsvétra, de most épp nem lehet kapni.

A mózeskosárban egy baba volt, cumisüveggel (úgy látszik, a Nyuszi eléggé maradi nevelési elveket vall – bár én még mindig nem értem teljesen, mi is az a cumisüveg, mindenesetre úgy látszik, valami babával kapcsolatos dolog). És még egy nagy, rózsaszín plüssnyuszi és egy rakás csirke meg kacsa. Meg egy szélforgó, amit bele is tűztünk a teraszon a műkő virágtartóba, és most megint lehet nézegetni a szobából, hogy mekkora szél fúj odakint. Régebben is volt egy ilyenünk, de azt valaki megrágta. (Biztos Apu volt.)

Újfent beigazolódott, hogy a gyereknevelés abszolút nekem való feladat, azóta is rendíthetetlen hivatástudattal gondozom az egész gyülekezetet, etetem és öltöztetem őket, és vonulgatok velük föl s alá különféle babakocsikban.

Másnap délelőtt (épp egy perc megállásom sem volt gyerekgondozás közben) Apu meg Anyu megint csak fölvetette, hogy menjünk ki a kertbe. Na jó, megfontolom… A babáim közül egyedül az újnak van sapkája, ezt sorban ráadom mindegyikre, de attól még a többi megfázik. A Rózsaszínt jól betakarom a babakocsiban az Apu ingével, az új baba (aki a Baba névre hallgat) megy a mózeskosárba, a Kisegeret még rám köthetné valaki a hordozókendőben, de akkor megjelenik Apu, és kéri vissza az ingét. Áh, nem fog ez így menni… Inkább maradjunk idebent.

Erre meg azt mondják nekem, hogy hátha megint itt járt a Nyuszi. Ne ködösítsünk, kérem, most vagy tudnak valamit, vagy nem, én arra nem húzok cipőt, hogy „hátha”. Na jó, szóval szerintük itt volt a Nyuszi, akkor tekintsük meg a helyzetet, a gyerekek megvárnak (kivéve a Kisegér, aki szeparációs fél). Kirongyolok a teraszra a kisegeremmel, megnézem a lépcső mellett, ahol tegnap a mózeskosár állt, megállapítom, hogy csőbe húztak, nincs ott semmi. Ilyen lúzer is csak én lehetek, iszkiri befele.

A szüleim ekkor feladták a rébuszokban beszélést, meg hogy „hű, menjünk ki a kertbe, hááátha van ott valami érdekes”, és hasonló, elvont dedósoknak való dumákat, és lejöttek velem a kertbe megnézni, mit hozott a Nyúl. Persze nekem is leesett a tantusz, amint megláttam a hintaágyban a Tavaszi böngészőt. Á, egy bongyészó! Ez a kedvenc könyvem! De már van belőle egy, csak nem pont ilyen. Magyarázni kezdték, hogy ez a második része, a kalandok folytatódnak. Hát ja. A kalandok mindig folytatódnak, relatív, hogy hol mondjuk azt, hogy vége az első résznek.

És még találtam a jácintok között egy kislányfigurát utánfutós autóval, aki pont illik az állatkertes játékomhoz (ez a másik kedvencem mostanában, illetve az olvasás meg a főzés után a harmadik). A teraszon meg egy antikvár Biológiai albumot. És még a rózsabokor alatt egy kismacit. És amikor azt hittem, hogy már mindent begyűjtöttem, távolabb, a málnabokrok tövében még mindig volt egy teáskanna – jó lesz a főzéshez –, meg egy újabb cumisüveg. Erről továbbra sem tudom, hogy micsoda, de ha az embernek sok babája van, akkor biztos sok ilyen kell.

A szüleim is kaptak a Nyuszitól mindenfélét, például könyvet meg viharlámpát, meg megint azt a csoki nevű dolgot, amit állítólag senki sem esz meg, mert nem jó, de azért valahogy mindig eltűnik, mialatt én alszom. Így aztán mindenki vidáman üldögélt a hintaágyban, és nézegette az új dolgait, meg a többiekét.

Ja, tojást is festettünk, hogy el ne felejtsem. Meg is mutatták nekem a kakasokat, akik a tojást tojták. (Anyu szerint nem kakasok, hanem tyúkok, de Anyu folyton precízkedik.) Kiabáltam is nekik, hogy „szerbusztok, kakasok!”, meg hogy „tojjatok tojást!”, de rám se hederítettek. Itthon panaszkodtam is Anyunak, hogy „nem tojtak tojást, kapirgáltak”.

Anyu hagymahéjakat főzött egy lábasban, aztán beletette a tojást (amit nem a kakasok tojtak, vagy legalábbis nem nyílt színen). A tojások nagyon szép pirosas színűek lettek. Izgatottan végigasszisztáltam a műveletet. Próbáltunk még tojást festeni céklával és lila káposztával is, a céklától világosbarna lett, a lila káposztától pedig sötétebb barna. Anyu azt mondja, nem teljesen erre számított, de szerintem a végeredmény egészen tetszetős lett. Végezetül Anyu beolajozta és odaadta nekem a szép csillogó tojásokat, hogy kicsit játsszak velük. Jó volt sorba rendezgetni őket, azután visszarakosgatni a tányérra.

Vacsoránál Apu és Anyu elfeleztek egy-egy tojást, és odahívtak, hogy nekem is adjanak belőle. Hamm! Ez finom, kérek még! Végül azt mondták, arról volt szó, hogy mindenki eszik a tojásból, nem pedig arról, hogy én mindenkinek a tányérjáról megeszem az összeset. Szerintem pedig az nagyon is erősíti a családi összetartást, hogy a sajátomnak érzem a szüleim tányérját, és fogalmam sincs, miért tiltakozik Apu, amikor például az Anyu tányérjáról leemelt és összerágicsált lilahagymát odateszem az ő kenyerére, hogy mégsem kérem.

Lefekvés előtt a Biológiai albumot lapozgattuk Apuval, és arra gondoltam, itt az idő, hogy szélesítsem egy kicsit a látókörét. „Ez kukorica – hívtam fel a figyelmét az egyik képre. – Ebből lesz a puliszka. Szeretem.” Apu döbbenten fordult Anyuhoz, hogy ő mutatta-e nekem, és a nemleges válasz hallatán kérdezgetni kezdett, hogy honnan tudom. Jó vicc! Mindent tudok. Főleg, ha evéssel kapcsolatos.