Amikor egészen picike voltam, Anyu egy pohár vizet sem tudott engedni magának. A szállításom ugyanis kétkezes feladat volt, letenni meg, mint tudjuk, nem lehetett. Aztán kicsit nagyobb lettem, és megtanultam Anyu hóna alatt üldögélni, ő pedig azt, hogyan végezze fél kézzel a feladatait.

A mosogatógép volt a kedvencem. Mire bepakoltunk egy mosogatást, rendszerint el is aludtam Anyu hóna alatt, így ha nyűgösködtem, sokszor kifejezetten az altatásomra használta fel ezt a tevékenységet. (Közben brutális combizmokat fejlesztett, mivel nálunk a konyhában csak alsó szekrények vannak, így a tiszta edények helyre rakásánál minden egyes bögrével, tányérral külön le kellett guggolnia, a másik kezében velem.)

Amikor még jobban megnőttem, és rákaptam az önálló helyváltoztatásra, többé nem volt szükségem rá, hogy Anyu cipelgessen. Meg is lepődött, hogy hirtelen két szabad keze lett… Szinte bármilyen házimunkát elvégezhetett mellettem, az az egy kikötésem volt, hogy ott legyen körülöttem.

Ez azt jelentette, hogy nem nagyon engedtem a gépen dolgozni (mert olyankor nem körülöttem van, hanem egyhelyben, szóval unalmas), a tiszta ruhák hajtogatásánál pedig folyton tiltakozott, amikor leborítottam és elvittem a kupacait. De a leglehetetlenebb feladatnak továbbra is a főzés bizonyult. Szívből gyűlöltem, ha Anyu kiment a konyhába. Utána tudtam ugyan menni, de a szűk helyen csak a térdéig látom, és fogalmam sincs, mit csinál odafönt a pulton. Hiába beszél hozzám, hiába énekel, pár percen belül elfogy a türelmem, és sivalkodni kezdek. Így volt ez egészen az elmúlt hetekig.

Anyu ilyenkor sóhajtva félbehagyta, amit éppen csinált, és a karjára vett. És fél kézzel folytatta tovább a konyhai teendőit – illetve csak azt, ami így is ment neki.

– Hú, de nehéz vagy! – sóhajtotta egyszer, és egy kicsit leültetett a konyhapultra, csak amíg a bal karjában helyreáll a vérkeringés. A lelkemre kötötte, hogy ne csináljak semmi disznóságot, ne piszkáljam a késeket, és ne lapátoljam a sót. Hű! Ez már tetszik! Anyu egy csomó érdekes bigyóval bigyózik a konyhapulton. Megmos dolgokat, és meghámoz dolgokat, és darabokra vág dolgokat. Megmutatja a rántást, és figyelem, hogyan bugyborékol a főzelék.

Este elmeséltem Apunak, hogy láttam rántást. Beletettük a főzelékbe. És a főzelék kukorékolt! (Bugyborékolt, mondja Anyu.)

Másnap Anyu megint kióvakodott a konyhába. Azonnal ott termettem.

– Nehéz vagyok a konyhában!!!

Anyu először nem tudta mire vélni ezt a felszólítást, meg hogy mi ezen olyan fontos. Hevesen magyaráztam neki. Nehéz vagyok a konyhában! Nehéz vagyok! Ahogy tegnap! Végre leesett neki a tantusz, és fellódított a konyhapultra. Eeeez már igen! Mégse olyan reménytelen eset az anyám. Még egy kis műanyag lábast is hozott, meg kanálkát, kompromisszum gyanánt, amikor a hagymás fakanállal próbáltam kevergetni a teámat.

Azóta minden nap ott ülök a konyhában. (Ahol nehéz vagyok.) A konyhapult túlsó oldalán, biztonságos távolságban a tűzhelytől, de azért így is jól látom, mi folyik ott (múltkor szóltam is Anyunak, hogy „fut a tészta!”). Reggelente együtt főzzük a teát, amíg elkészül a pirítós kenyerem, délben együtt készítjük az ebédet, meg a puliszkámat. „Ott a kukoricagríz!” – kiabálom, miközben Anyu az aranysárga rögöcskéket csorgatja a kanálról a kislábasba. És ha Apu későn jön haza, és csak kettesben vagyunk, a vacsorakészítésben is részt veszek.

Néha sütit sütünk, bár amikor először láttam, hogy Anyu tésztát kever, magabiztosan kijelentettem, hogy az nem finom. De amint Anyu kivette a sütőből, és meghűlt, revideáltam az álláspontomat. Most már tudom, mi az összefüggés a liszt, tej, tojás meg a finom sütik között, sőt, azt is tudom, hogy néz ki a tojás nyersen, sütve vagy megfőzve. (Jövő ilyenkor szerintem fél kézzel összeütök nektek egy rántottát.)

Az is előfordul, hogy csak úgy kiballagok a konyhába, és tüntetni kezdek: „nehéz vagyok a konyhában!” Anyu türelmesen magyarázgatja, hogy nincs ott senki, jöjjek csak szépen vissza a nappaliba. De én nehéz vagyok a konyhában! Igenis, ültessenek a konyhapultra, és főzzünk valami érdekeset!

Ez a felszólítás néha így hangzik: „Nehéz vagyok a konyhában, nem bántom a késeket!”; vagy: „Nehéz vagyok a konyhában, nem nyúlok a sóhoz!”. Senki sem mondhatja, hogy nem elég erős a rábeszélőkészségem.

Tegnap délután egyenesen azt kérdeztem Anyutól: „Ma mit főztünk, Anyucikám?” (Megint azon a nyavalyás gépen dolgozott, én meg azon tűnődtem, vajon mennyire lehet messze még a vacsoraidő.) Anyu először meghökkent, aztán nagyot nevetett, megkérdezte, hogy csak nem vagyok máris éhes, és adott nekem krumplipürét.

Szóval láthatjátok, főzés terén is komoly segítség vagyok. Egész jól berendezkedtem a konyhapult végén, vittem oda néhány edénykét magamnak, meg egy kis tűzhelyet, és már vagy két hete lelkesen játszom öt szem kukoricával. (Ha tudnátok, mi mindent lehet főzni belőlük!) Anyu fölszedegeti őket, ha a földre esnek (nagyjából kétpercenként), és ha épp van szabad keze, kikanalazza a sok láthatatlan ételt a tányérkákból, amiket büszkén eléje tologatok. Nagyon jól főzök ám! A múltkori gofriba is besegítettem. Amint Anyu visszatért a hűtőszekrénytől, látta ám, hogy módosítottam a recepten (ne legyen már olyan egyhangú). A legféltettebb kincsemet tettem bele a lisztbe: a délelőtti séta során az árokból kihalászott mogyoróvirágokat, szépen összetépkedve.