Ha bal lábbal keltem, vagy fáj a hasam, a kommentjeimet szoktam olvasgatni, és jobb kedvre derülök. Micsoda prominens személyiségek írnak nekem kommentet!
Ráadásul Apu megtalálta a honlapomon a számlálót, és kiderült, hogy mennyien kíváncsiak rám. Volt olyan nap, amikor százan is megnéztek! Hűha, gyakrabban kéne írnom.
Voltak olyanok is, akik kereső alapján keveredtek ide (ez is kiderül a statisztikákból). Bár gyanítom, hogy egy részük nem azt találta itt, amire számított. Például aki ezt írta be a keresőbe: "hordozókendő eladó" -- na igen, a hordozókendős bejegyzésemben tényleg írtam a pékbolti eladó néniről... Vagy aki erre keresett rá: "miért kopaszodom"...
Ha a kérdéseikre nem is kaptak választ, remélem, azért szereztem nekik is néhány vidám percet.
Na, de lássuk az aktuális híreket. Lassan beértem abba a korszakba, amikor mindent a számba tömök. Még nem jön a fogam (szerencsére, mondja Anyu, mert így is kulturálatlanul eszem és harapok), egyszerűen csak a szemem és a kezem után a számmal is meg akarom "nézni" a dolgokat.
Általában nem ízlenek. Egyik se hasonlít a cicihez. Miközben két kézzel a számba gyömöszölök valamit, többnyire öklendezem, hörgök és undorodó arcot vágok.
Máskor meg olyan ádáz fejem van, mint egy vadászó anakondának. Csöndben lappangok Anyu hóna alatt (ha csinálni akar valamit, főz vagy pakolászik, engem is magával kell cipelnie); ha megfog valamit, jó alaposan megnézem, és ha megtetszik, ráfókuszálok, hirtelen két kézzel lecsapok rá, és a számba rántom.
Múltkor kikaptam a kezéből egy paprikát, amit éppen megmosott. Elragadtam egy doboz leveskockát. Brutálisan leragadoztam az edényfogót.
Igen veszélyes kisbaba vagyok.
Hozzám szóltak