Anyu azt mondta, írjunk levelet a Jézuskának.

– Mit hozzon neked a Jézuska?

– Ajándékot!

Tessék, senki sem mondhatja, hogy nem készültem föl eléggé az ünnepi tudnivalókból. Minden este elmesélem Anyunak a Micsinálsz bácsit a cicájával, a csillagszórójával meg a lovacskájával együtt. Tudom, hogy nemsokára sütit sütünk, a házakon fényfüzérek fognak égni, és valahányszor megnézzük a főtéren a nagy karácsonyfát, mindig hozzáteszem, hogy „éniskaptam” (a múlt idő ezúttal is felszólítást jelent).

– Jó, de mit szeretnél?

Na, ezen szintén nem kell sokat gondolkodni. Azt szeretném, hogy Apu ne menjen el dooooolbozni vonattal Budapestre, hanem itt üljön a fotelban! Meg is mutatom.

Anyu erre azt mondja, akkor maradjunk annál, hogy mi az, amit szeretek.

Ó, hát először is nagyon szeretek rajzolni. Apu vett nekem egy színezőkönyvet, mert rájöttek (miután a harmadik helyi újság is eltűnt), hogy sokkal szívesebben rajzolok olyan papírra, amin már van valami. Egyelőre több fantáziát látok benne, mint a nagy üres felületben.

Most aztán boldog vagyok a színezőkönyvemmel meg a ceruzáimmal. Reggelenként, amint Anyu rátesz a bilire (már ilyet is tudok, bizony), rögtön szólok neki, hogy „rajzolsz!”. (Ebben az esetben a felszólítás felszólítást jelent, de saját magamra vonatkozik.) Egy picit rajzolgatok a bilin, aztán öltözés után folytatom, rengeteg időt el tudok tölteni vele, ha nem akad más, sürgősebb tennivalóm.

A színezőkönyvem már nagyon szép, és határozottan látszik rajta valami koncepció. Természetesen még nem tudok a vonalon belül maradni, de ha elhatározom, hogy kiszínezem valakinek a fejét (kezét, sapkáját), akkor az ki is lesz színezve. A könyv szereplői nagy, színes pacákat viselnek a fejükön (egyéb testrészeiken), mintha nem szeretnék, hogy felismerhetővé váljanak a nagy nyilvánosság számára.

A másik legkedvesebb játékom a főzés. Először a kimosott popsikrémes tégelyekben főzőcskéztem, aztán Mama hozott nekem igazi serpenyőt meg lábast. Mindent megfőzök, és szorgalmasan jóllakatom az egész társaságot. Senki se lepődjön meg, ha szamarat vagy éppen egy anyacsavart kap tőlem enni.

A saját ételemet is szeretem főzőcskézni, folyton ellopok belőle egy-két adagot, ha Anyu nem figyel. Aztán csodálkozik, hogy jé, ilyen hamar megettem a sütőtököt? Nem, csak szorgalmasan betömködtem a lábaskámba. Van már benne kenyér reggelről, egy kis tészta tegnapról… Anyu dohogva összeszedi és elmossa őket, csak nem mindegyikről lehet tudni, hogy hová tettem. Így aztán mindig maradnak tartalékaim.

Múltkor Anyuval remek répákat kötöttünk a főzéshez. Végigizgultam az egész műveletet, a félkész munkadarabokkal elszaladgáltam, csak már hadd főzzem meg őket. Annyira tetszenek, hogy velük is aludtam. Most aztán, ha eljöttök hozzánk, répát is tálalok a szamár és az anyacsavar mellé!

Na, hát ezeket szeretem. A kis, nem túl bonyolult izéket, amikkel mindenfélét lehet játszani. Még mindig rajongok a kacsákért (nemrég ismét bővült az állomány, már jó soká tart, mire körbepuszilják egymást), a napokban kezdtem megszeretni a Mamától kapott, régi babámat, akit igény szerint szoptatok, és néha aludni is magammal viszem. És persze még mindig szeretem a plüsskutyust meg a cicát, és a farkast, akit az Apu megmosott szappannal. Meg a mesekönyveket, minden mennyiségben.

De a legjobban azt szeretem, amikor mindannyian együtt vagyunk, és nevetünk.

Látjátok, végül egészen jól sikerült a levelem. Írjatok ti is, ha van kedvetek!

(a sütit Gethe anyukája készítette, köszönjük szépen!)