A szüleim helyi szóhasználat szerint „gyüttmentnek” számítanak, de én már itt születtem (legalábbis Anyu innen vonatozott be a kórházba, és ide hoztak haza háromnapos koromban). Ezért azt gondoltam, most már ideje volna fölvenni a kapcsolatot a helybéli kisbabákkal.

Nyáron nagy volt a nyüzsgés nálunk, minden hétre jutott vagy két vendégség. (Ezt nagyon szerettem!) Aztán beköszöntött az ősz, egyre korábban kezdett sötétedni, így már kevesen vállalkoznak rá, hogy (kiváltképp hétköznap) elvonatozzanak hozzánk. A hideg idő miatt kerti bulikat sem lehet rendezni (pedig még terveztünk egy autópálya-avatót). Ráadásul már sétálni is csak délelőtt tudunk, ha az eső engedi, mert megmondtam Anyunak, hogy utálok sötétedéskor az utcán lenni. (Hol vannak már a szép, világos nyári esték, amikor néha még a Híradót is lekéstük a séta miatt, mert az utcán bicikliző gyerekekkel és szomszédoló nénikkel beszélgettünk?)

Szóval mostanában csak nézzük egymás fejét itthon Anyuval. Apu gyakran csak későn ér haza a munkából, mi meg kuporgunk a játszószőnyegen, és pislogunk ki a nagy sötétségbe, ami már délután négykor beköszönt. Pedig mind a ketten társasági lények vagyunk. Meg is beszéltük, hogy muszáj lesz kitalálnunk valamit, mielőtt végképp besavanyodunk.

Aztán Anyunak eszébe jutott, hogy itt helyben is kereshetnénk magunknak társaságot. El is kezdtük felderíteni a lehetőségeket. Találtunk egy baba-mama klubot meg egy Ringató nevű foglalkozást.

Első alkalommal Anyu kicsit félve jelent meg velem a baba-mama klubban (úgy is, mint gyüttment). Én viszont teljesen fölvillanyozódva figyeltem a többi kisbabát. Az anyukák körben üldögéltek egy játszószőnyeg körül, a gyerekek középen mászkáltak, kivéve engem, aki még nem tudok mászni. Ja, és Anyu nem mert letenni az öléből, mert az alkalom tiszteletére orbitálisan berottyantottam a gatyámba, pedig úgy tűnt, hogy indulás előtt már elintéztem. Ezért nem is vittünk magunkkal váltás pelust. Úgyhogy Anyu egész végig az ölében szorongatott, és remélte, hogy senki nem kérdezi meg, hogy magasságos ég, kinek van ilyen büdös gyereke.

Másodszorra viszont már letett a szőnyegre a többi gyerek közé, én pedig lelkesen végigkóstolgattam az összes játékot. Kisautók is voltak! Odavagyok a kisautókért. A kedvencem egy zöld traktor. Közben a szemem sarkából csodálkozva figyeltem, hogyan másznak a többiek.

A Ringató is érdekes, de nekem főleg a gyerekek miatt. Az énekekre oda szoktam figyelni (de egyik sem szól cicákról vagy a marosszéki kerek erdőről), a mondókák egyáltalán nem érdekelnek. Viszont mindenki ott van a korosztályomból, aki akar valamit az élettől. Anyu néha letesz a szőnyegre, néha fölvesz, és a többi anyukával meg a nagyobb gyerekekkel együtt körbesétálnak velem, és mindenfélét énekelnek. Aztán megint leülünk, és a tenyeremet meg a hasamat csikizi, meg mindenféle mondókás dolgokat művel, én meg várom, hogy tegyen már le, hadd lássam a többieket, ahogy a szőnyeg közepén kaszinóznak. Néha a fenekemre szokott letenni, és néha hasra, hogy forduljak át a hátamra. A múltkor hasra akart tenni, én pedig hopp, megálltam négykézláb. Anyu teljesen elképedt. Én meg előre-hátra kezdtem hintázni, miközben erősen törtem a fejemet, hogyan is csinálják a többiek ezt a négykézláb mászást.

Aztán persze orra estem és megsértődtem. Anyu viszont azt mondja, érdemes engem közösségbe vinni, mert rengeteget tanulok. (Nem tudom, nagyobb koromban is ilyen lelkes lesz-e mindentől, ami rám ragad a többiektől.)