A szüleim még nem mernek teljesen fellélegezni, de úgy tűnik, a nyögős korszakomnak is vége. Azt hiszik, hogy ők szoktattak le róla, mivel konokul és következetesen nem vettek tudomást rólam, amikor félórákon át hátborzongatóan nyögtem és szirénáztam (miközben persze jól látszott, hogy a szemük sarkában rángatózik egy ideg). De az igazság az, hogy egyszerűen rájöttem, hogy a nyögés tré.

Mivel mindig mérgemben vagyok a legtalálékonyabb, ezért az úgynevezett „übülést” fejlesztettem tovább. Talán még emlékeztek, korábban meséltem, hogy ha igazán feldühödöm, azt szoktam kiabálni, hogy „übüüüüü!”. Na, most már ez is a múlté, az új szitkozódási trend az „übüme” (ezt roppant szemrehányó arccal tudom hangoztatni), vagy ha végképp kihoznak a sodromból, akkor az „eblé”. A szüleim büszkék, hogy kimondtam az első értelmes szót, mert ha jól megnézzük, annak végül is van értelme, hogy „eblé”… Vagy legalábbis scrabble-ben elfogadnák. (Ha a szokott vehemenciával képviselném az érdekeimet…)

Reggelenként Anyu, miután tésztába tett és felöltöztetett, odaültet a hordozómban a fürdőszoba ajtaja elé, és kihozza a fogkefémet, meg a sajátját. Együtt fogat mosunk, ez tetszik, nagyokat vigyorgok. Aztán megunom és eldobom a fogkefémet, Anyu meg elmegy mosakodni, és felöltözik. Üldögélek a hordozómban, és várom, hogy történjen végre valami érdekes. De nem történik. Az énekelgetésem egyre türelmetlenebbé válik, aztán elhangzik az aznapi első „eblé”. „Eblé!” – kiabálja vissza Anyu a lakás túlsó feléből. „Eblééé!” – süvöltöm neki, és egészen addig folytatom, amíg ki nem vesz a hordozóból, és a hóna alá nem csap.

A szüleim szerint most már elég nagy vagyok hozzá, hogy egyedül játsszak a szőnyegemen. Ebben nagyjából egyet is értünk, de azért elég gyakran előfordul, hogy nincs kedvem tovább egymagamban játszani. Azok a nyomorult játékok folyton kimásznak a kezemből, a gravitáció is hat rájuk, mintha nem lenne elég bajom, és mindenféle idióta alakjuk van, hiába markolom őket az összes ujjammal. És olyan macerás folyton az oldalamra fordulni, és nyújtózkodni értük, meg stresszelni, hogy jó oldalukon sikerül-e megcsippenteni őket, vagy megint kifordulnak az ujjaim közül, és odébb ugranak. Különben se érdekelnek, az összeset kívülről tudom. Na, ilyenkor néhány halk és elkeseredett „übüme” után olyan eblézésbe fogok, hogy a tévében nem győznék kifütyülni a mondanivalómat.

Sajnos a szüleimnek újabban teljesen elment a józan eszük, és nem hajlandók fölvenni engem, amikor dühöngök. (Persze, vérszemet kaptak, mert azt hiszik, hogy a nyögést is miattuk hagytam abba.) Elmélyült pofával mászkálnak körülöttem, mint akiknek rengeteg dolguk van, megjátsszák, hogy az „eblé” nekik bakfitty. Ilyenkor aztán a végletekig elkeseredem, felöltöm a hisztityúk-arckifejezést, egy csomó nyálat gyűjtök a számba, és mindenfelé fröcsögtetem, közben pedig világgá kiabálom a legeslegrondább káromkodást, amit ismerek. Ez pedig: „hadzsidzsi!”. Úgy hangzik, mint amikor valaki szanaszéjjel tép egy agyontorzított basszgitárt. (Ez az úgynevezett „birth metal” egyik fontos ismertetőjegye.)

Továbbra sem vesznek komolyan, egymást túllicitálva igyekeznek kifigurázni, rendkívül jó mulatságnak tartják, hogy „hadzsidzsit” kiabálnak, persze úgy nem autentikus, ha nem vörös a fejük, nem könnyes a fülük töve, és semennyire nem nyálasak, de hát beszélhetek én nekik. Roppant jól szórakoznak, én kevésbé. Azt is kitalálták, hogy szerintük a „hadzsidzsi” úgy hangzik, mintha azt ordibálnám némiképp fejletlen kiejtéssel, hogy „hol a cici”. Pedig egyáltalán nem ezt ordítozom, hanem azt, hogy „rátok se fogom nyitni az ajtót a szociális otthonban”.