Nyávogi élete és cselekedetei

A tesóm szerint kétféle étel létezik: az egyik kategória a „pfuj, pfuj, denevérepe” (a TTB Lukas Térdű Törzsfőnöke nyomán), a másik pedig a „gamm!” A kettőt igen keskeny határvonal választja el egymástól. Ami tegnap gamm volt, lehet mára denevérepe, és olykor előfordul, hogy az elsőre denevérepének látszó ételekből is lesznek gammok. Ráadásul igen nehéz követni, hogy a csillagok adott állása mellett éppen mely táplálék számít gammnak; Anyu néha három-négyfélével is megpróbálkozik, mert a tesóm egyelőre nem tud rámutatni a kanapé karfájára sorakoztatott tálkák és üvegek közül, hogy melyiket szeretné. Csak a nemtetszésének képes hangot (eh, eh, eh, pffffffffff) és beltartalmat adni. Ez utóbbi egyenletesen porlasztva elterül anyukámon, a szőnyegen és a kanapén.

Büszkén vallom, hogy házikoszton nőttem föl ilyen szép nagyra: annak idején anyukám egyszerűbbnek találta a főzőcskézést, mint a bébiételek beszerzését. Igaz, hogy az én ízlésemet viszonylag könnyű volt kiismerni, és nem is számítottam válogatósnak (akkor még). Magam is meglepődöm, ha elmeséli, mennyi cukkinit, céklát, zellert megettem babakoromban – ízesítés és só nélkül, épp csak megpárolva és esetleg anyatejjel keverve, ahogy a legegészségesebb. Anyukám szegény azt hitte, ezzel megalapozza a későbbi helyes táplálkozásomat; nem sejtette, hogy majdnem-hatéves koromra nemhogy a káposztafélék említésével ki lehet kergetni a világból, de még az ételízesítőből belekerült molekuláris répadarabka miatt is képes leszek ott hagyni az ételt.

No, ehhez képest a tesóm itthon készített ételekkel történő táplálása eleve lehetetlen vállalkozás. A zöldségféléket egyáltalán nem hajlandó lenyelni, úgy tekinti, mintha műanyagot vagy padlókoszt tömködtek volna a szájába. (Bár sok gyerek szerint ez utóbbi simán gamm.) A banánt egy ideig megette, most épp az is denevérepe. Az almában nem sok kalória van, túl sok egyéb gyümölcs pedig jelenleg nem áll rendelkezésre. Így aztán a szüleim kénytelenek voltak az előre gyártott babaételekhez fordulni.

Gyakorlatilag az összes forgalomban lévő bébiételt végigpróbálgatták, eleinte igen rossz eredménnyel. No persze, mert a legegészségesebb, bio, cukor és egyéb adalék nélküli márkákkal kezdték. Mind, mind denevérepe volt. Egy szép napon azonban – mivel az akkor még banánevő húgomnak emésztési problémái voltak – Apu próbaképpen hozott egy üveg Kecskeméti szilvát. Jó öreg Kecskemétit, cukorral, rizsliszttel… „Gamm”, mondta a tesóm, és önként megette a fél üveggel.

Azóta Kecskeméti bébiételeken él. (Azért írom nagybetűvel, mert ez a neve.) Jelenleg listavezető az őszibarack pulykahússal (a húgom óriási szerencséjére gondoltak a zöldségutáló gyermekek hússal való ellátására is). A gesztenye almával és csirkével egy picit kevésbé gamm, de mivel rengeteg kalória van benne (107 /100 gramm, nyilván nehéz fizikai munkát végző kisbabáknak szánták, az anyatejben csak 64 van), nyűgösebb napokon elég csak a felét megenni. Hangulattól függően kedvencek még a joghurtos és túrós változatok (őszibarack-maracuja joghurttal, eper-alma joghurttal, banán-alma túróval), és persze a jól bevált szilva mindent visz. A tabella nap mint nap változik, de hát ettől izgalmas az élet. (Anyukám, mint többször kifejtette, unalmas életre vágyik.)

Ha megjelennek a hazai idénygyümölcsök, Anyu megint megpróbál majd házilag kutyulni túróval, joghurttal. Sajnos, a tesóm a sátán mesterkedésének minősít mindent, amiben darabka van, pedig Anyu direkt villával összetört (nem pedig botmixerelt) banánnal kezdte a hozzátáplálást, hogy szokja a csomókat. (Aha, szokja csak meg akkor Anyu is a köpködést, gondolta Szuszu.) Igaz, hogy foga egyelőre még nincs, úgyhogy az ellenállását valamennyire meg tudom magyarázni. Mindenesetre szép feladat lesz házilag olyan mértékig pépesíteni az ételeket, mint a bébiételgyártók.

A tesóm jelenlegi teljesítménye napi két és fél üveg bébiétel, persze ez is állandóan változik. Folyamatos nyammogás mellett délelőtt (jó esetben) nagyjából elfogy egy túrós vagy joghurtos, három-négy részletben, délután egy húsos, és ha még mindig nincs este, Anyu bepróbálkozik egy fél szilvással. Jobb napokon egy kis adag tejpép is lemegy (ez régebben kedvenc volt, mára többnyire denevérepe). Éjszaka, félálomban még hajlandó elnyammogni a lefejt anyatejet, bár ez most változóban van, mert amióta megtanulta magának tartani az üveget, néha nappal is iszik. Az élet állandó változás és alkalmazkodás (előbbi a tesóm, utóbbi az anyukám részéről), naplózás, mérés és összeadás. Mindenesetre Anyu már bármely ételt egy pillanat alatt átszámol kalóriaérték alapján anyatej-milliliterre, pedig a matekos tehetségemet nem tőle örököltem. (Szuszu anyatejre átszámolt egész napos fogyasztása jelenleg körülbelül napi 800 milliliternek felel meg, de a múlt héten egyszer átlépte a bűvös ezrest.)

Az egyéb kaják fogyasztása nem számottevő, bár mindent megkóstoltatunk vele, hátha. A babapiskótát, babakekszet eltöri és megpróbálja megjavítani, a kenyérszeletet nagy figyelemmel morzsákra gyömöszöli, de egyik se gamm. Evett már bolti gyümölcsjoghurtot is, bár abban több a cukor meg az E-szám, mint a tejtermék meg a gyümölcs, úgyhogy mégis inkább a joghurtos bébiételre szavazunk. Bár a napi két és fél, vagyis heti 15-20 üveg hazaszállítása meglehetős logisztikát igényel.

Ezek után rám már nem is szólnak semmit, ha bejelentem, hogy megint rakott karfiol volt az ebéd az óvodában, ami rám nézve nem tartalmaz hasznosítható tápanyagot. Anyu csak legyint, és pótebéd után néz; szerencsére teheti, mert minden délben hazahoz az oviból. Azért sokat javultam, a főzelékeket már legalább megkóstolom, a margarinnal vagy bármivel megkent kenyeret azonban továbbra sem eszem meg.

Így jött az ötlet egy napsütéses péntek délutánon, hogy grillezzünk virslit a teraszon. Hazafelé ballagtunk az óvodából, és valahonnan bográcsillatot hozott a szél. Anyu demonstrálni akart, hogy a tesóm már elég nagy, és tudunk jó dolgokat csinálni együtt, plusz nem akart a lakásban főzőcskézni, amikor a teraszon is heppázhatna velünk. Az infrastruktúra még nem épült ki, a teraszon való pakolás és takarítás az utóbbi másfél év eseményei mellett eléggé hátra szorult a fontossági sorrendben. A fedett terasz talán akkor volt utoljára lakályos, amikor Anyu még velem volt itthon gyesen. Nos, épp ideje feleleveníteni a hagyományokat.

Anyu lehozta a padlásról az évek óta meglévő, de még soha nem használt körgrillt, és összeszerelte. Faszenünk nem volt (azóta azt is vett), de a tavaly levágott ágakból remek parazsat rögtönzött a rács alá. A virslinek végül is nem kell sok, a szabadtűzi pirítós kenyérről pedig kinyilatkoztattam, hogy finomabb, mint az összes sütemény, amit valaha ettem.

Szuszunak jobb híján az emeletes ágy szétbontott kartondobozát terítettük le a földre (azóta Apu áthozta a járókát is). A tesóm kicsit csodálkozott, de hamar lekötötte az enyhe szellőben hintázó ágak látványa. Később, amikor Anyunak be kellett mennie valamiért a lakásba, és magával vitte, kimondottan méltatlankodott, nyüszkölt, amikor pedig visszavitték a teraszra, boldogan „gööööööööö”-zött. Anyu felidézte azokat az időket, amikor nem sokkal nagyobb koromban a cipőmmel vertem a teraszajtót, hogy kimehessek.

Az utóbbi napokban amúgy a tesóm is nagy lépéseket tett a szabadtéri lét felé. (Majdnem szó szerint lépéseket…) Először is megtanult állni: különféle, általa megfelelő magasságúnak ítélt, de sokszor meglehetősen labilis tárgyakba kapaszkodva próbálkozott, végül megkapta az én hajdani állódobozomat – tudjátok, a ruhákkal teletömött és így viszonylag veszélytelen nyomtatópapíros dobozt. Azóta a doboz körül éli az életét: reggel első útja oda vezet, föltornázza magát, majd boldogan és büszkén püföli a tenyerével a tetejét. Egy idő után elveszti az egyensúlyát, és fölborul; Anyu körülrakta párnákkal, de így is csupa kék folt a homloka. Nekem valahogy ismerős a szituáció…

A mai napon a tesóm azon a bizonyos lépcsőn is fölmászott. Anyu azt mondja, ebben jól tetten érhető a kettőnk közötti fejlődésbeli hasonlóság és mentalitásbeli különbség. Én egy egész napon át szitkozódtam, hadzsidzsiztem a lépcsőfok tövében, de végül fölmásztam rajta. A tesóm már vagy két hete próbálkozik, ezalatt egy nyüsszenést nem ejtett lépcsőügyben. Nem sikerült neki, mosolygott, elment másfelé, másnap visszatért, még mindig nem ment, mosolygott, és így tovább, egyszer csak fent volt.

Másrészt pedig közelebbről is alkalma nyílt ismerkedni a természettel, mivel Anyu letette négykézláb a fűbe. Hazafelé tartottunk az óvodából – odafelé tíz-tizenöt perc, hazafelé háromnegyed óra –, éppen a réten prücskörésztem Eszter barátnőmmel, és többedszeri szólásra sem billegettem a fülem botját. Szuszu ébren volt, unta a babakocsit, és mostanában kézben lenni sem szeret. Anyu némi gondolkodás után letette a fűbe, hadd ismerkedjen a nagyvilággal. Később alig lehetett elvinni onnan, elmerülten finommotoros fejlődött, a fűszálakat piszkálta, gyomlálgatott, és némi zöldféle a szájába is jutott. Végül is az egész rét egy óriási, szétterített fejlesztő játék!

És ez még csak a kezdet. Azóta volt már rendes családi grillezés is a teraszon, Apuval, szabályszerű grillhússal, a tesómnak járókával. Reméljük, az átmeneti visszaesés után tényleg visszatér a szép idő, és akkor végképp kinyílik a világ!

Kellemes napokat kívánok Nektek is!

                                        Nyávogi

––––––––––––-

Ümgebű!

                                         Szuszu

Jártunk egy pár orvosnál; végleges eredmény még nincs, de úgy néz ki, a tesómnak van egy génje, ami nem engedi, hogy megnőjön, és azért nem eszik. Ezzel kapcsolatban más problémák is adódhatnak, eddig annyit találtak, hogy a szívecskéjével is van egy kis baj, de szerencsére egyelőre úgy tűnik, nem olyan súlyos. Mindenesetre szoros orvosi felügyelet alatt tartják, rendszeresen jár mindenféle kontrollvizsgálatra.

Szóval az evés terén nagy áttörés nem várható, legfeljebb nagyobb korában megérti, hogy ha nem is éhes, azért muszáj ennie. Egyelőre a tukmálásnál tartunk, már van néhány kedvence, de azokból is csak néhány kanállal hajlandó enni. Az anyatejért sosem rajongott, de amióta rájött, hogy kanállal is lehet enni, már csak éjszaka fogadja el a cumisüveget. Az ilyenkor elfogyasztott kevés anyatej az egyetlen folyadék-utánpótlása, ébren egyáltalán nem lehet itatni. Anyu trükközik, próbálkozik, újít, néha elér kisebb eredményeket, amelyeket más területeken visszaesések követnek – szóval elfoglalja magát.

Szuszu mindezek ellenére meglepően jó kedélyű kisbaba. Mindenkire mosolyog, tőlem meg Aputól pláne teljesen el van gyönyörödve, fülig szalad a szája, és boldogan „göööö”-zik, ha meglát bennünket. Keresztül-kasul gurul a nappaliban, főként az én cuccomat meg Apu számítógép-kábeleit prédálja, pici ujjaival villámgyorsan lecsap bármire, amit vigyázatlanul előtte hagytak (és ami természetesen sokkal érdekesebb, mint a saját játékai). A múlt héten négykézláb állt, és már próbálgat mászni; egy-két lépést meg is tesz, aztán megunja, oldalt veti magát, és vidáman elgurul másfelé.

A fejlődése amellett, hogy meglepően hasonlít az enyémhez – minek köszönhetően Anyu remekül tudja gyermekgondozási tanácsadóként használni a blogom öt évvel ezelőtti bejegyzéseit – annyiban eltér tőle, hogy sokkal tankönyvszerűbb. Talán még emlékeztek, én kihagytam a gurulást, mivel úgy döntöttem, hogy a hason fekvés és így a hátról hasra fordulás is hülyeség. Ezért aztán kúszni sem tanultam meg, hanem ülő helyzetből küzdöttem fel magamat négykézlábra. (Ezzel aztán elhadzsidzsiztem egy pár hétig.) Szuszu szoros felügyelet alatt fejlődik, mindenféle ügyes gyakorlattal segítenek neki, hogy tovább tudjon lépni, ha megakad valahol.

Amikor például – hozzám hasonlóan – felfedezte, hogy a hátára gurulva ki tud kerülni a hason fekvés kényelmetlen helyzetéből (amiről persze azt állítják, hogy nagyon fontos a kisbabáknak, pláne neki, akinek edzeni kellett a nyak-, hát- és vállizmait), egy átlátszó fóliából hegesztett, folyadékkal töltött hatalmas bálna-alakot terítettek elé. A folyadékban színes műanyag figurák, halacskák, tengeri csillagok mozgolódtak, ahogy az áramlás lötyögtette őket, ha valaki nyomogatta a fóliát. Kivenni azonban nem lehetett őket, és a bálna túl nagy volt ahhoz, hogy az ember – adott esetben a kisbaba – jó szokása szerint megkaparintva azonnal a hátára forduljon vele. Ha akart valamit a halaktól, kénytelen volt hason maradni. Maradt is, és fanatikus tekintettel piszkálta a fóliát.

Az ehhez hasonló kisbaba-csaliknak köszönhetően Szuszu húgom mára egészen megizmosodott, és lassan eléri azt a „kiskutya” kategóriát, amelybe én beleszülettem. (Tudjátok, ha a kutyakölyköt fölemeli az ember, nem lóg jobbra-balra, mint egy macska, hanem előrefelé tartja a lábait és fölfelé a fejét.) A torna mellett úszni is jár, elvileg hetente, ha épp nem szállítok neki haza újabb vérszomjas óvodai baktériumokat. Ne aggódjatok, nem dugják a víz alá, hanem a víz felszínén tartják a hóna alatt fogva, ő meg rugdos a lábacskájával, és újabban már a kezével is tempózik, ha elég érdekes játék úszik előtte. Fél óra alatt úgy elfárad, hogy a szeme is keresztbeáll (de ilyenkor sem lesz éhesebb).

Velem az az újság, hogy maradhatok még egy évig az óvodában. (A vezető óvó néni mélységes rémületére.) Szerencsére a szakértői bizottságnak is ugyanaz volt a véleménye, mint a gekkós meg a TSMT-s néniknek. „Ez a kislány nagyon jól fogja érezni magát az iskolában – egy év múlva”, ezt mondták Apunak. A szüleim megkönnyebbültek, mivel egy év alatt, mint a vonatkozó vicc tartja, még a szamár is megdögölhet, illetve a fejem lágya is benőhet (lány vagyok, szóval elvileg egyszer benő, csak a fiúké szokott néha úgy maradni), és most még nem kell megharcolni a harcokat az időben történő készülődés, öltözködés, figyelem tekintetében. Próbálkozunk persze, de legalább még nem élesben, és ha olykor megesik, hogy kilenc helyett csak fél tízre sikerül beérni az óvodába, mert például már megint elfelejtettem, hogy egyszer már pisiltem, és tíz percet ülök a vécén azt állítva, hogy ma még nem jártam ott, legfeljebb a vezető óvó néni mérgelődik ránk, ő meg már úgysem bír mérgesebb lenni, mert nincsen tovább a skála.

í

Na, hát így állunk (illetve, a húgomat tekintve, mászunk), és bízunk töretlenül. Anyu azzal biztat, hogy a nehezén már túlvagyunk, amikor Szuszu mind a két kezéhez oda volt nőve, és meglátom, most már egyre több dolgot fogunk csinálni együtt. Hát, ideje is, mert én már azt sem tudom, milyen az, amikor dolgokat csinálunk.

Ennek jegyében Anyu varrt nekem ruhát a farsangra, hogy érezzem a törődést. Szerettem volna „összeöltözni” a tesómmal, napokig törtem a fejem a közös jelmezeken, miközben Anyu próbált finoman lebeszélni, mondván, hogy Szuszu, aki még csak forogni tud, feltehetően nem fog utánam lépdelni és a fátylamat hozni, mint koszorúslány. Végül azt találtam ki, hogy Romy hercegnő leszek a „Nyolcvan nap alatt a Föld körül Willy Foggal” rajzfilmből – a szüleim gyerekkorának meséje, ez most a kedvencem –, Szuszu pedig Tiko.

Anyu végre csak velem foglalkozott, megnéztük együtt az érintett epizódokat, képeket kerestünk. Tudjátok, Romy egy indiai hercegnő, aki cica. Szóval egyszerre kell hercegnőnek, indiainak és cicának lennem, ráadásul a rajzolók nem mindig következetesek, Romy ruhájának néha mintha csak egy vállpántja lenne, de Anyu (részemről némi bőgés és ajtócsapkodás után) meggyőzött, hogy többnyire kettő van, és attól, hogy ő hóviharban is abban mászkál, én még csak vegyek fel alá egy vékony pamut hosszú ujjút, mert Romy hercegnő orra alá nyilván nem rajzolnak taknyot, ha megfázik a mesében.

A ruhám a Luca széke mintájára valódi Luca-ruha lett, öt-tíz perces részletekben készült, aszerint, hogy Anyu éppen mennyit tudott lecsípni a napi teendők, fejés, etetés sorából, és Szuszu milyen hosszú ideig érzett erőt magában, hogy egyedül ellegyen a játszószőnyegen. A folyamatos akadékoskodás ellenére végül kinyilatkoztattam, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, és amikor a fátylat is felpróbáltam, rég látott csillogó szemmel és kipirult arccal forogtam a tükör előtt. (Anyu szerint ez igazán megért egy kis éjféli szoknyafércelést.)

Szuszu jelmeze egyszerű volt, csak összepárosítottuk a régi farkincás rugdalózómat, amit most ő hord, egy fülecskés kapucnis kabáttal, és némi unszolásra Anyu hajlandónak mutatkozott, hogy szemceruzával orrot meg bajuszt fessen neki. Szerencsére a kisbaba-divatipar mindent megtesz, hogy apró háziállatoknak álcázza az alanyokat. Talán, mert azoktól legalább már megszokták, hogy hangosak és időnként lehányják a szőnyeget. (Bár ha egy kisállat arra vetemedne, hogy éjszaka óránként ébresztőt tart, valószínűleg igen hamar azon kapná magát, hogy a teraszon tér nyugovóra. És akkor talán az anyukám sem mászkálna összenőtt szemekkel. De ő arra hivatkozik, hogy a tesóm csak fejlődési lépcsőt tart, mint én, amikor vizsgaidőszakom volt. Jó dolog ez a blog, emeli a szülői toleranciát… Kár, hogy előttem nincs egy másik gyerek, aki szintén hisztis és figyelmetlen volt, de aztán híres nagy nemtudommicsoda lett belőle. Matematikus, vagy államférfi… Államnő.)

A tavasz és a reménykedés jegyében igyekszünk hamarosan ismét jelentkezni. Köszönjük szépen mindenkinek, aki gondolt ránk, írt vagy keresett minket; egyben bocsánatot kérünk, amiért nem vagy csak késve válaszoltunk. Terveink szerint ez mostantól másként lesz; mászunk tovább rendületlenül a szebb jövő felé, időnként megállva és oldalt gurulva. Csak úgy vidáman.

Kellemes koratavaszt mindenkinek!

                                  Nyávogi

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Üglügüblü!

                                  Szuszu

Még mindig nekem van a legtöbb időm írni a családból. Pedig lassan elkezdődnek a délutáni foglalkozások is, ez már az igazi nagycsoport. Továbbá minden energiámat leköti, hogy a 2-4 éves életkorra jellemző énközpontúság után lassan szociális lénnyé váljak. Anyu szerint egész jól haladok, tegnap például azt bírtam mondani a barátnőmet vegzáló újgyerekre, akit kinevettünk, amikor leesett a csúszdáról, hogy „tudom, hogy rosszul eshetett neki, és nem kellett volna kinevetnem, de akkor meg Dorka haragudott volna meg rám”. Jóanyám szerint ezzel jelenleg meg is elégszünk, már így is leköröztem néhány felnőttet.

Úgyszólván teljesen problémamentes is lennék, két területet leszámítva. Az egyik (a kisebbik baj) az időnkénti megkergülésem, amikor egyszerűen nem lehet szót érteni velem: vihogok, mint a bolond, elrohangálok a szüleim vagy az óvó nénik mellől, rángatom a gyerekeket, és úgy teszek, mintha egyáltalán nem jutna be az agyamba semmiféle verbális input. Ilyenkor nem lehet mit kezdeni velem, még a fenekemre csapás is csak percekre tud kizökkenteni, nem is érdemes fáradni vele. A megfigyelések szerint a jelenség erősen összefügg a fáradtsággal meg azzal, ha nem figyelnek rám (értsd: nem kapok kizárólagos, száz százalékos figyelmet legalább egy felnőttől, de lehetőleg az összes jelen lévőtől). Szerencsére a tesóm ilyen tekintetben kevés vizet zavar, Anyu hallását nem befolyásolja, ha a keze a cumisüveg szívókáját nyomogatja. Ezért mostanában megint egy kicsit több figyelmet érzek magamon, persze bőven el tudnám képzelni magamnak a sokszorosát is.

A másik problémás terület a legendás figyelmetlenségem. Sokszor úgy tűnik, mintha egyáltalán semmi kapcsolatom nem lenne az engem körülvevő, valós világgal. Hazaérünk az óvodából, az ajtóban Anyunak rám kell szólnia, hogy üljek le, vegyem le a cipőmet, aztán menjek kezet mosni, mert ha nem kapok konkrét utasításokat, nem biztos, hogy megteszem. Így gépiesen végrehajtom, de ha valahol elakadok, nem tudom megmondani, vajon mostam-e már kezet, és a cipőm rajtam létét is csak akkor tudom ellenőrizni, ha lenézek. Az agyamban apró tündérkék bóklásznak, matematikai feladványokat oldok meg (mostanában Apuval számolunk este, elalvás előtt – ő kérdez, én meg kiszámolom, és követelem a következő feladatot; roppant boldog vagyok, mert kaptam egy elektromos számológépet, amin ellenőrizhetem magam), vagy azon mélázom, hogyan tudnék vécépapír-gurigából macskacsaládot készíteni.

Anyu utánam szól, hogy öltözzek át. Nagyjából ötödik felszólításra és kissé emelt hangerőre talán át is jön az üzenet. Jó, leveszem a nadrágomat. Utána a bugyit meg a zoknit; ja, azt nem kellett volna? Anyu tajtékzik, szerinte minden áldott nap eljátszom ugyanezt. (Fogalmam sincs, nem emlékszem.) Na jó, visszaveszem a bugyit meg a zoknit – ha kivárják. Anyu közben kezet mosott, átöltözött, tisztába tette Szuszut és most ismét a cumisüveget nyomogatja. A szája nem foglalt, így újfent a szememre hányja, hogy lassan fél órája üldögélek a szőnyegen bugyi nélkül, kibámulok a teraszajtón át a kertbe, és amikor rám szólnak, tanácstalanul merengek a kezemben tartott fél pár zoknimon, mintha soha nem láttam volna még ilyet. Némi kiabálás hatására rám kerül a zokni, a bugyimat is fölveszem (fordítva), aztán ha Anyunak van még türelme fenyegetőzni, előbb-utóbb rajtam lesz az itthoni nadrág. Már csak a pólót meg a hosszú ujjút kellene felvennem, újabb húsz perc, és megoldom ezt is – már rajtam is van, fölvettem szépen az óvodás cucc fölé, nem tudom, Anyunak mi a baja ezzel. (Talán az, ami tegnap meg tegnapelőtt.) Végre úgy néz ki, elkészültem, és még mindig maradt néhány óra a délutánból, neki is ülnék, hogy megvalósítsam az apróra eltervezett macskacsaládot, mire fölállít Jóanyám, a szőrös szívű, mondván, egyszer, csak egyetlenegyszer próbálnám már meg a fenekével hátrafelé fölvenni azt a nyomorult nadrágot…

Nyáron be is tojtak a szüleim, hogy talán hiperaktív vagyok, vagy más efféle, és Apu elvitt a Gekkóba fölméretni. Ott azt mondták, az átlagosnál jobb képességű gyerek vagyok, mindamellett izgága és nagyon-nagyon figyelmetlen. Meg hogy ne olvassák a fejemre, egyszerűen így születtem, és magukat se okolják érte, nem nevelési hiba. És teljesen fölösleges lenne még egy évig az óvodában tartani, nem fog javulni, csak még jobban unatkoznék majd az iskolában. Készüljenek fel rá, hogy szívni fogok a suliban, és persze ők is, meg a tanárok is – próbáljuk átvészelni valahogy az első négy, nyolc, tizenkét évet.

Anyu rá is keresett a neten az óvodásoknak szánt figyelemfejlesztő feladatokra. De csupa olyasmit talált, amit már tavalyelőtt is a kisujjamból ráztam ki a foglalkoztató füzetek megoldása közben. Azért időről időre elővesz vele, nem tudunk például úgy elmenni egy virágágyás mellett, hogy meg ne kérdezze, összesen hány pirosat látok benne, szerencsére egyáltalán nem bánom, ő meg megnyugszik valamelyest, hogy ez meg az a típusú feladat még mindig hibátlan. Attól még nem tudom megmondani, hogy két perccel ezelőtt megmostam-e a fogamat, vagy sem, és vacsora közben húsznál többször kell figyelmeztetni, hogy folytassam végre az evést, és ne az asztal szélét piszkáljam.

Pedig én még a szüleimnél is jobban a szívemre veszem, hogy ilyen vagyok. Mostanában alakul ki az önértékelésem (tudjátok, a 2-4 éves életkor önmagunk tökéletességébe vetett megdönthetetlen hite után), és bizony nem a legszerencsésebb, hogy folyvást korholnak otthon. Augusztus 20-án (na jó, 19-én) a Patakparton, amikor kívánhattam valamit a meselabirintusban, ezzel döbbentettem meg a családsegítős néniket meg az anyukámat: bárcsak több eszem volna… Anyu nem győzi magyarázni nekem, hogy nem az eszemmel van baj, nagyon is okos és tájékozott vagyok. Egy picit kellene csak jobban odafigyelni, hogy mindezt hasznosítani is tudjam. Képzeljem el, hogy hatan eltévednek egy labirintusban. Közülük ötnek fogalma sincs a kivezető útról; a hatodik tudja az utat, csak nem figyelt, merre is jöttek. Így aztán semmivel sem jobb a többieknél, hiába tud többet náluk. (Aham, már elértem azt a logikai szintet, hogy meg lehet győzni tanmesékkel.)

A másik tanmese, amit anyukám újabban ötlött ki a számomra: képzeljem el, hogy gőzmozdony vagyok, mint Thomas meg a barátai. Zakatolok a távoli állomás felé, sínek keresztezik az utamat, kidőlt fákat látok, birkanyájat; nekem akkor is el kell mennem először is az állomásig, ahová indultam, hiszen ott várnak rám. Minden más csak ezután jön – előbb az állomás! Ha elkezdem összepakolni a filctollas dobozomat, de az elveszettnek hitt lila tollam láttán mindenről megfeledkezve rajzoláshoz látok, majd hirtelen felfedezem a papír mellett a cakkollót, és a félkész rajzot otthagyva már rohanok is a szobámba rongydarabkákért, Anyu figyelmeztetni szokott, hogy nem erre az állomásra indultam. (Kiváltképp, ha már megint csak fél pár zokni van rajtam. Meg a nadrágom, fordítva.)

A rendszeretetem egyébként sokat javult, ha már itt tartunk. Hovatovább sötétben is keresztül lehet menni a nappalin anélkül, hogy hegyes alkatrészekkel rendelkező játékokra lépnénk a szőnyegen. Igaz, hogy ehhez kellett némi szélmalomharc Jóanyám részéről kíméletlenül összesöpört és elő nem adott játékokkal, központi kezelésbe vont ollóval és celluxtépővel meg az ártatlan kérdéssel: ugye, rendesen elpakoltad tegnap este a helyére? Na, hát akkor biztos ott is van…

No, de hát ki az a bolond, aki egy gyönyörűen fejlődő, burjánzó virágoskertből éppen a gazt látja meg? Tudjuk: az, akinek gyomlálnia kell… De azért a virágok nagyon is ott vannak és szépen nyílnak, kérem, büszkék is vagyunk rájuk, egy percig sem feledkezve meg róla, hogy nincsen virágágyás dudva nélkül.

Szociális érzékenységem egyébiránt még mindig legnagyobbrészt a tesómra irányul. A világ minden kincsét odaadnám érte (beleértve a sárgákat és a lilákat is), képes vagyok megtenni, hogy egy egész órán át nem zörgök semmivel, és nem beszélek hangosan, ami egy ötévesnél nagyobb szó, mint a Niagara fölött  biztosítókötél nélkül biciklizés. A tesóm továbbra is hálásan vigyorog és beszél hozzám, ha meglát.

Vele egyébként nem állnak túl jól a dolgok továbbra sem. A védő néni meg a doktor néni az augusztus 20-i hosszú hétvégéig adtak türelmi időt neki, hogy beinduljon a súlygyarapodása, de Szuszu nem érezte a fenyegetést, és továbbra sem evett. Így az ünnepek utáni csütörtökön beutalták gasztroenterológiára azzal, hogy pár napig ott is kell maradnia. Anyu aznap délután kétségbeesetten kutatta a netet a papírokon szereplő latin kifejezések után, nem volt meggyőződve róla, hogy a gasztroenterológia jelentené a megoldást egy olyan gyereknek, aki le sem hajlandó nyelni az ételt (sem anyatejet, sem tápszert, sem ciciből, sem cumiból).

Ekkor véletlenül rákattintott a blogomra, és meglátta Bácskai Csibi kommentjét (köszönjük!) Azonnal felhívta az ajánlott szoptatási tanácsadó nénit a Bethesdában. Amikor a néni meghallotta, mennyit eszik a tesóm, nem is időpontot adott, hanem azt mondta, tényleg muszáj befektetni a tesómat valahová kivizsgálásra, de inkább hozzájuk, a csecsemőosztályra, mert ezt tényleg nem hangzik gasztroenterológiai problémának. Így került a tesóm Anyuval együtt a Bethesda kórház táplálási zavaros kórtermébe.

Apu éppen az új tanév első heteit nyűtte az iskolában, reggeltől estig ott kellett volna lennie, de muszáj volt engem hozni-vinni az óvodából. Megoldottuk, csak a szüleim lettek az eddiginél is zaklatottabbak. Valahogy nem sikerül átérezniük a felhőtlen örömöt, amit egy kisbaba érkezése jelent…

Szuszut alaposan megvizsgálták fülétől farkáig, a nemevés oka nem derült ki – anatómiailag alkalmas lenne rá, neurológiailag is, a belgyógyász sem talált olyan eltérést, amit okolni lehetne. A tesóm azonban továbbra sem mond le azon elhatározásáról, hogy levegőn és madarakon éljen, mint Szent Ferenc (copyright by N. J.), a napi önkéntes fogyasztása 300 g körül van, amikor a korosztályának 500 és 1400 g körül kellene ennie naponta. Hát persze, hogy nem nő a súlya és nem fejlődik, csak vegetál takarékon.

Az áttörést végül egy Anita nevű nővérnek köszönhetjük. Ő találta ki, hogy a puha latexcumi oldalát nyomogatva belecsöpög a tesóm szájába a tej a cumisüvegből, és a torkát simogatva többnyire le is nyeli (kivéve, amikor tíz-tizenöt perc kínlódás eredményét egyben szíveskedik kiköpni). De nem csak erről van szó, Anita nővér pszichológus is, akárcsak Mónika doktornő: valahogyan meggyőzték róla a tesómat, hogy ő szép, okos és tud enni. A bethesdás napok alatt végre megindult a súlygyarapodás, Anyut azzal engedték haza, hogy bízni kell a kisbabában és bátorítani, mert megérzi. Naponta legalább nyolcszor fejni, hogy el ne apadjon a tej (azóta is minden nap nekiveselkedik, de hatnál tovább nem jut, amíg egy nap csak 24 órából áll), cumit nyomogatni, minden evés előtt-után mérni és naplózni, a naplót hetenként visszavinni a Bethesdába. Egyelőre a napi 500 és 600 g közötti mennyiség a kitűzött cél, majd lassan fel kellene emelni 700-800-ra.

Így aztán anyukám nap mint nap újból és újból nekifut egy félmaratoni távnak, amiről ő is tudja, hogy lehetetlen lefutni. Rajt éjjel 1-kor, Szuszu az öklét rágva cuppog, talán most enne, cicizik is 10 grammot és elalszik rajta, a cumisüveget a szájába dugni lehetetlen. Fejés, majd a cumisüveg, a mellszívó és alkatrészei elmosogatása, fél háromtól alvás a következő cuppogásig, általában 4-ig. Mindez elölről, annyi változatossággal, hogy néha Szuszu elbambul, és sikerül beletölteni egy nagyobb adagot (50-70 g), majd észbe kap, és kihányja. (Párnahúzás, átöltözés.)

A 6-7 óra közötti ökölrágás után már nincs alvás, mert fél nyolc tájban én is felkelek. Csütörtökön és pénteken Anyu visz oviba, a többi napon Apu, olyankor Anyunak csak ruhát kell elővennie és befonni a hajamat. De Szuszu már amúgy sem szokott visszaaludni, szóval elkezdődik a nap.

Ez a nap abból áll, hogy Anyu leméri a tesómat, cicivel tukmálja, ismét leméri (fogyott tíz grammot), cumisüveggel tukmálja, lelkesen elfogyaszt egy tízest, csöpögtetéssel fél óra alatt még tízet, majd végképp elalszik, Anyu fej (alsó hangon fél óra lenne, de tíz perc után Szuszu fölébred és méltatlankodik meg cuppog, mire Anyu abbahagyja, hogy hátha most enne, de nem), kb. egy óra mellszívós kínlódás után mosogatás, tisztába tevés, koszmó és szájpenész kezelése (na ez az, ami rendszerint elmarad), ha nagy nehezen elfogyott a lefejt tejmennyiség, akkor kutyatáp gyártása, vízforralás, cumimosás, majd 10 perc szünet, amibe belefér egy pisilés, egy szelet kenyér vagy a gép bekapcsolása (az internetre rendszerint már nem sikerül belépni, a masina estig csöndben perceg a sarokban), aztán Szuszu ismét cuppog, és kezdődik minden elölről. Délelőtt tízre minimum 210 grammnál kellene tartaniuk (nyolcvannál tartanak), 12-kor legalább 250-nél, ez a félmaraton már nem lesz meg.

Nos, öt évvel ezelőtt nem gondolták volna, hogy még én leszek a könnyebbik eset, akit visszasírnak. Én is clustereltem, de legalább ciciből, és önként.

Fél egykor Anyu és Szuszu eljönnek értem az óvodába, a húgom egész úton tüntet, hogy enne, itthon persze nem kell neki. Anyu szerint lélekromboló dolog heteken át éjjel-nappal egyfolytában olyasmivel foglalkozni, amiben ennyire sikertelen. Azt mondja, akkor már inkább futott volna minden nap egy valóságos félmaratont. Abban legalább célba ér. De ha nem, akkor sem keltik fel éjjel 1-kor, hogy kezdje a következőt.

Apu azzal biztatja Anyut, hogy ha nagyon muszáj, négy hónaposan már lehet a tesómnak krumplit meg almát adni, csak addig kell kibírni valahogy. (Bár nem egészen tisztázott, mennyivel jobb, ha a cumisüveg helyett majd a kanalat nem lesz hajlandó a szájába venni.)

Anyu azt mondja, a nehéz helyzetben én vagyok az egyetlen reménysége és vigasztalása. Délutánonként legalább szól hozzá valaki, amíg a tesómmal, az üveggel meg a mellszívóval küszködik, és van, aki megvakarja az orrát, miközben mind a két keze foglalt. És én tényleg nagyon szociális és együttérző vagyok, mesélek az óvodáról, a barátnőimről, az új gyerekről (akit kinevettünk, amikor leesett a csúszdáról), az (Anyu szerint előnytelen külsejű) nagy kislányról, aki folyton azzal etet, hogy ő szép, én meg csúnya vagyok, én meg bedőlök neki és szomorkodom (hagyján, hogy a nagycsoportban bejön ez a taktika, de Anyu szerint döbbenetes módon még a felnőtteknél is – és akkor ne legyen önértékelési zavarom), az ebédről, amit már megint elvittek az orrom elől, mert nem sikerült 20 perc alatt megenni (pedig a kedvencem volt), a dinoszaurusz-leletekről, amiket a homokozóban találtunk Imolával (aki elköltözik a szomszéd faluba, és másik oviba fog járni – én vigasztalom, pedig legalább annyira szomorú vagyok miatta), azon kívül az összeadásokról és szorzásokról, a macskacsaládról meg az apró tündérekről a fejemben.

(Ki törődik akkor néhány szál gyommal?)

Anyukám mostanában kezdi érezni, milyen sok idő elmúlt fölötte, és mennyi idő még, amíg egy gyerek idáig kész lesz.

A múlt heti kontrollon a szoptatási tanácsadó néni megemlítette Anyunak – amikor szóba került, vajon várható-e egyáltalán javulás –, hogy sötét gyanúja támadt: létezik egyfajta táplálkozási zavar, bizonyos cluster-feeding… „Neeeeem”, nyögte anyukám, és felkötötte magát a mellszívó kábelére.

Gyorsan múlik a nyár. Apuval Állatkertbe meg Vidámparkba mászkálunk, meg a Balatonhoz, a Velencei-tóhoz, a Vasúttörténeti parkba és hasonlók. Mostanában jóval több dolgot csinálunk kettesben, mint szoktunk – ez jó is meg nem is. Jó, mert szeretek az apukámmal lenni, és eddig mindig hiányom volt belőle (talán emlékeztek, pici koromban egyik ősszel bele is betegedtem, amikor dolgozni ment), de azért kicsit furcsa is, hogy úgy megfogyatkoztak a bizalmas percek Anyuval.

Anyu, akár csak öt évvel ezelőtt, ismét a kanapéba gyökerezve töltötte a nyarat tejfoltos pólóban, Kispál- és Tankcsapda-számokat hallgatva kialvatlanság ellen. Annyi a különbség, hogy én ettől az életmódtól hamarosan gyarapodásnak indultam, és a családi krónikák szerint háromhetesen elértem a születési súlyomat, ami objektíven személve így is épp elég soká történt – Szuszu húgom viszont hathetesen még épp csak pendlizik a születési súlya körül, a fejét még mindig a szüleim tartják helyette, és úgy néz ki, mint egy jó nagy újszülött.

Már mindenféle okosságot kipróbáltunk, eddig sikertelenül. Nem jön be a nálam bevált bombabiztos módszer (lakjon a cicin), sem annak az ellenkezője, sem az összes orvosi, védőnői és könyvbéli tanács. Szuszu pontosan tudja, hogyan kell cicizni, de három korty után abbahagyja, nem számít, mikor evett utoljára. A tej meg csak spriccel szanaszét a kövön, és még mindig fejéssel kell biztosítani, hogy ne álljon el végképp.

Most épp ott tartunk, hogy tápszert írt fel neki az orvos – a szüleim, bár meggyőződéses anyatej-pártiak, végső megoldásként elfogadták, de egyelőre ettől sem látszik túl nagy áttörés. A tesómnak állítólag száz milliliter élelmet kellene elfogyasztania háromóránként; Anyu szerint saccra harmincat ehet, ha nagyon nekidurálja magát, és a mérleg is ezt igazolja (már ha mutat egyáltalán különbséget az etetés előtti és utáni állapothoz képest), így minden cicizés után meg kellene ennie orvosi javaslatra hetven milliliter tápszert (néha hajlandó, de akkor is csak másfél óra nyammogás és pofagyömöszölés árán). Ha ez sem használ jövő szerdáig, a doktor néni gasztroenterológushoz küldi.

Eddig a szüleim is úgy gondolták, hogy fölösleges folyton méricskélni a kisbabákat, és a védő néni fölöslegesen aggódik a gyerekek súlya miatt, Szuszu azonban tényleg elég feltűnően leragadt az újszülötti minőségnél, mozgásfejlődni sem akar, úgyhogy úgy néz ki, még Dévény-tornára is hordani kell majd.

A tápszer a családi szóhasználatban csak kutyatápként szerepel, mert olyan szaga van, mint a kutyáknak szánt szárazeledelnek. Hipoallergén, ezért tejfehérje helyett átalakított marhahús alapú fehérjét tartalmaz, így aztán szerencsétlen kishúgom úgy szaglik tőle, mintha a főutcai kisállat-kereskedésben találták volna szegénykét egy nagy papírzsákban.

Egyébiránt továbbra is nagyon szeretem a testvérkémet, sokat játszom vele (kendőcskékkel takargatom és plüssállatokat teszek rá), ha pedig sír, nem méltatlankodom, hanem valódi aggodalommal igyekszem megvigasztalni, és én vagyok az a családból, akinek ez a legtöbbször sikerül is. Fogom a kezét – már a születésétől nagyon szereti valakinek az ujját szorítani –, beszélek hozzá, ő pedig előbb-utóbb abbahagyja az ordítást, és átvált valami hüppögő gurgulázásba, ami pont úgy hangzik, mintha direkt nekem panaszkodna. Ha jó kedve van, mindenfélét mutogatok neki, építettem például fekete meg fehér legókockákból valami építményt külön erre a célra, mert Anyu mondta, hogy egyelőre még nagyon rosszul lát, a fekete-fehér kontrasztot érzékeli a legjobban. Az építményemet tényleg szívesen nézi, meg azt a királylányos képeslapot is, amit Leonától kaptam a születésnapomra; de már engem is felismer, és ha meghallja a hangomat, keres a szemével. Csodálattal szokta rám függeszteni a tekintetét, és elmosolyodik.

Reggelenként, ha nem húzom el az időt nagyon a felkeléssel, kérni szoktam, hogy tegyék be a kistesómat az ágyamba. (Amikor megszületett, kaptam egy emeletes ágyat, de egyelőre Apu alszik az alsó ágyon, mert Szuszu az éjszakai evések miatt még Anyuhoz van kötve.) Érdeklődéssel tanulmányozza az arcomat, igyekszik a maga módján valahogy közelebb vergődni hozzám, egész jól tűri, ha ölelgetem és rátehénkedem, és néha mintha beszélni is próbálna hozzám. Minden nap megszámolom, hogy hány betűt ismer (egyelőre kizárólag magánhangzókból áll a tudománya).

Szóval egyelőre jól megvagyok a kistesómmal. A kezdeti feszültség lassan oldódik bennem, Anyu szerint már nem olyan űzött a tekintetem. A dolgok átalakultak, de eddig semmiféle szörnyűség nem történt, és lassacskán hozzászokom a megváltozott napirendhez. Az óvoda is újrakezdődött – a nyári szünetben angoltáborban voltam meg kézműves táborban, később úszótáborban is, de úszni még mindig nem tanultam meg –, most még összevont csoportok vannak, de azért már valódi nagycsoportosoknak számítunk. Ezt meg is szoktuk beszélni a barátnőimmel egymás között. Csak olyankor visznek be az oviba, ha nincs más elfoglaltság, vagyis nem megyünk sehová Apuval, és olyankor is elhoznak ebéd után. Így ki lehet bírni az óvodát, egyfajta játszóháznak tekintem (tegnap például nem is akartam hazajönni, ha nem lett volna alvás, és folytathattuk volna a délelőtti játékot).

Anyu folyton próbálkozik, hogy ő is vigyen valahová, bár Szuszu mellett a dolgok rendszerint nem úgy alakulnak, ahogy eltervezi. De azért egyszer már elsétáltunk a cukrászdába meg a Varjas játszótérre, egyszer képkiállításon voltunk a Helytörténeti gyűjteményben, és megnéztük az új patakparti sétányt az Ófaluban, augusztus 20-án pedig (amit a városunkban idén 19-én tartottak) a patakparti mulatságra is sikerült eljutnunk. Most nem estem bele a patakba, ellenben felültem a láncos körhintára, amivel évek óta szemeztem. Végigjártam a családsegítősök kalandpályáját (Szuszu azalatt egy szalmabálán ülve szopizott – mármint Anyu ült a szalmabálán, és nem a húgom), és vettem magamnak egy igazi vásári műanyag fagylaltot, aminek szivacsból van a gombóca, és egy rugóval ki lehet lőni. Anyu adott pénzt, és azt mondta, találjam ki, mit szeretnék, én meg odamentem az árus bácsihoz, és megvettem. Utána egész végig boldogan lövöldöztük egymást a fagyinkkal Petra barátnőmmel.

Este Apuval néztük meg a tűzijátékot a Patakparton. Ez volt az utolsó kánikulai nap, másnap megérkezett a lehűlés, és vele a búcsúzkodó, kicsit már őszies esték. Még paplan nélkül, takaróval alszunk, de már nem kellemes mezítláb mászkálni a konyhakövön, és a vízcsapból ismét hideg víz folyik a nyarakra jellemző meleg lötty helyett. Szuszut nem viszik ki reggelenként a kert végébe, hogy föl ne ordítson engem háromnegyed hatkor, amikor azt hiszi, hogy már reggel van, mert a hajnali hűvös miatt föl kellene öltöztetni, és azalatt úgyis fölordítana. Bár az elmúlt néhány napban megkímélt; Anyut kevésbé, éjszaka óránként szíveskedik fölébredni, és két-három órát fent van egyhuzamban, anyukámnak mindent összeadva négy-öt óra alvás jut egy éjszakára. Nappal sem alhat, mert valamelyikünk biztos fent van, és igényli a közreműködését. Így hát szegény anyukám lassanként sorvadgat, akárcsak a nyár.

(Aki már nem emlékszik az előzményre, itt /is/ találja)