Sokan hajlamosak elkövetni azt a hibát, hogy a saját, ki nem élt ambícióikat vetítik ki a gyerekeikre. Szerintem a szülőknek egyáltalán nem kellene beleszólniuk a pályaválasztásba. Én például rúdtáncos akarok lenni. De a szüleimnek nem tetszik.
Valósággal lázba hoznak az asztallábak és széklábak. Megfogdosom, megrágom, aztán a hátamon fekve megkerülöm, körülevickélek rajta, a lábammal rugdosom… Múltkor Anyu csodálkozott, hogy mitől mozog a laptop, amin dolgozni próbál. Kiderült, hogy én rágom a kisasztal lábát.
Kaptam is egy nagy papírdobozt, hogy inkább azzal táncoljak. Nagyjából a derekamig ér, és ruhák vannak benne, hogy ne tudjam fölborítani, de azért veszélyes se legyen (hátha mégis fölborítom). A szivacsszőnyeg közepére lehet tenni, így nem ütöm be a fejemet, ha hanyatt esnék. Mostanában ugyanis egyre vakmerőbb vagyok, és állás közben néha már egyik kezemmel sem kapaszkodom. Nem szándékosan, csak éppen az egyik kezemmel rágok valamit, aztán hirtelen odanyúlok a másikkal is, mert rájövök, hogy meg kellene javítani… Néha már egészen elveszett helyzetekből is sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, de sokszor túl nehéz a popsim. Vagy a fejem. Tudjátok, a sok ész. (Nem a zsömle.)
Amikor megkaptam a dobozt, egy egész délutánon keresztül táncoltam körülötte. Leguggoltam, felálltam, billegtettem a popsimat, csapkodtam a tetejét a tenyeremmel. Roppant muzikálisan tudok popsit billegtetni, kiváltképp, ha jó a zene.
A játékaim mostanában kevésbé érdekelnek, inkább felfedezni szeretek. Hol itt, hol ott tűnök fel a szobában, és nemszabad dolgok után portyázom. A gyerekjátékok közül csak a kacsák kötnek le, három kacsám is van, és sakkban kell őket tartani, mert nagyon elszemtelenedtek. Ezért időről időre veszedelmes arckifejezéssel bekapom a fejüket, brutálisan összerágom őket, és közben fennhangon morgok, hogy „Meghalsz, kacsa, véged van, mint a botnak”. Ugyan nem tudom, mi az a bot, de úgy látszik, elég, ha a kacsák tudják.
A dobozomat újabban járókeretnek is szoktam használni. Behintáztatom, azután magam előtt lökdösve egészen hatékonyan sikerül haladni vele. Így el tudom érni Anyu laptopját is a kisasztalon (a földről túl magasan van). Nem értem, Anyu miért nem hagyja, hogy megjavítsam. Messziről látszik, hogy rossz.
A küszöbökkel viszont határozottan meggyűlt a bajom. Még nem nagyon tudom fölmérni, mi mennyire magas vagy mennyire mély. Múltkor megpróbáltam kimászni a gyerekszobából… Elég sokáig tartott. A küszöbnél ugyanis elakadtam, rájöttem, hogy valamilyen terepbeli egyenetlenséggel állok szemben, de ilyenből én egyelőre csak a lépcsőt ismerem. Így rátenyereltem a küszöbre, nagy nehezen fölálltam, és megpróbáltam felmászni rá, mint egy lépcsőre. Nem nagyon sikerült.
.jpg)
A hálószobának egyelőre nincs küszöbe, ezt már pont nem sikerült megcsináltatni tavaly tavasszal, mielőtt megszülettem. Egy ujjnyi mélyedés van a helyén. Rettenetesen aggódom, hogy beleesem ebbe a szakadékba. Pedig nagyon, nagyon be szeretnék menni a hálószobába, hiszen ott van Apu. Jobbra, balra fordulok a küszöb előtt, apró köröket írok le, morgolódom… Végül mégis csak rászánom magam, és átteszem az egyik mancsomat a szakadékon. Juj, visszarántom… Újból próbálkozom. Közben hangosan sivalkodom. Jaj, jaj, milyen veszélyeknek tesznek ki itt egy kisbabát… De én bátor vagyok, végül mégis csak bemászom a hálószobába nagy üggyel-bajjal, úgy, hogy közben véletlenül sem érek a küszöb helyéhez. (Hátha egy térkapu van ott, amint átesnék egy másik dimenzióba. Az ember sose lehet elég óvatos.)
Rettenthetetlen bátorságom ellenére is óvatos, konzervatív kisbaba vagyok. Főként ami az étkezést illeti. Anyu most már mindenféle gyanús dolgot ad nekem enni, céklát, sütőtököt… Ezek iránt az első alkalommal mély gyanakvással viseltetem. Mondhatni, hangosan méltatlankodom evés közben: „Fúj, mi ez, nukleáris hulladék? Kisbabák ilyet nem esznek! Azonnal vigyék innen!” Anyu ilyenkor berakja a hűtőszekrénybe, és másnap ismét elém teszi. Osztatlan lelkesedéssel fogadom. „Á, cékla (sütőtök), a kedvencem! Még kérek, még, még!”
Az étvágyammal egyébként semmi gond, valószínűleg az apróra vagdosott mamutagyvelőt is megenném. De csak másnap.
Hozzám szóltak