Beköszöntött az ősz, kezdődik az iskola. (Vajon hányan írták már le ugyanezt a mondatot előttem? Megfigyeltétek, hogy mindig csak az ősz szokott „beköszönteni”? A többi évszakról ezt elég ritkán mondják.)

Ez pedig azt jelenti, hogy Apu nem lehet mindig itt velem, mert el kell mennie az iskolába a gyerekekhez. Nem értem. Nincsen azoknak a gyerekeknek saját apukájuk, hogy az enyém kell nekik?!

Ráadásul a gyerekeknek még csak ma kezdődik a tanítás, Apunak meg már a múlt héten is oda kellett mennie. Sőt, előfordult, hogy csak akkor jött haza, amikor én már aludtam, és másnap reggel, mire fölébredtem, már elment. Anyu csak azt vette észre, hogy egyre rosszabb kedvem van, és egyre többet nyivákolok, pedig egyébként nem vagyok sírós (lassan végleg magam mögött hagyom a becenevemet).

Csütörtökre már odáig fajult a dolog, hogy semmi mást nem csináltam, csak sírtam meg aludtam. Reggel felültem az ágyamban, ahogy szoktam, és egyből a nappali felé mutattam, picit még reménykedve; Anyu kivitt, láttam, hogy Apu sehol, erre sírva fakadtam. Anyu semmilyen módon nem tudott megvigasztalni, hiába hozta a horgászós játékot, a kutyáimat, még a telefont is, mindenre csak azt feleltem, hogy „nem”.

Anyu átment a konyhába, hogy csinálja a délelőtti dolgait, ahogy szokta, én meg a földön ültem, és sírtam. Gondolta, hogy előbb-utóbb majd csak megunom, de nem, csak egyre rosszabb lett a helyzet. Végül a karjába vett és puszilgatott, erre elaludtam. Pedig délelőtt sose szoktam aludni.

Amikor fölébredtem, egy ideig komoran néztem magam elé, aztán eszembe jutott, hogy nincsen már apukám sem, és megint sírva fakadtam. Anyu levette a polcról a vastag cicás könyvet, és együtt nézegettük, néha mondtam neki szipogva, hogy „má-má”. Aztán eljött az ebédidő, ettem egy kicsit, és aludtam tovább.

Ahogy a délutáni alvásból fölébredtem, már egészen be volt dagadva a szemem. Anyu biztosra vette, hogy beteg vagyok. Azt mondta, felöltözünk, és megyünk a doktor nénihez, de mire kiért velem a nappaliba, én már megint aludtam a karjában. Leült velem a kanapéra, és nézte, ahogy alszom.

Egy óra múlva megcsörrent a telefon. Anyu sajnálta, hogy nem vette le a hangot, mert erre mindig fölébredek, de most meg sem moccantam. Arra sem, amikor fölkászálódott velem a kanapéról, hogy felvegye a telefont. Szuszogtam tovább a hóna alatt.

Valami olyasmit hallottam, hogy Anyu megkérdezi valakitől, hogy ezek szerint már a vonaton van-e. Valami szöget ütött a fejembe. „Vaaaa”, szögeztem le bágyadtan Anyu hóna alól. Figyelek ám. Szóval vonat.

Anyu azt felelte a telefonnak, hogy nem tudunk kimenni az állomásra, mert nem vagyok jól, és éppen orvoshoz akar vinni.

Magasságos ég, ez az apám!!!

Azonnal kihúztam magam, és kicsit kómásan, kicsit kancsalítva, de mindenképpen bővebb magyarázatot követelve meredtem Anyura, aki meg is erősített benne, hogy Apu telefonált, és azt kérdezi, nem sétálnánk-e ki elé az állomásra.

Hát hogy a jó nyavalyába ne! Ilyet kérdezni! Már rohantam is, csak úgy csattogott a talpam a kövön, és hoztam a szandálomat, meg a vizemet, hogy ezt tegyük bele a hátizsákba, és mutattam nagy vigyorogva az ajtót, hogy arra menjünk kifelé, de azonnal!

Az utcán izgatottan nézegettem Anyu nyakából. Aha, cica. Meg kutyus. De ki az a pasas ott a távolban, a hátizsákkal? Naná, hogy az apám!!! Anyu többszörös nyakcsigolya-törést szenvedett, mire közelebb értünk egymáshoz.

Apu megölelgetett, áttett a saját nyakába, és mindannyian együtt sétáltunk haza. És azóta hozzá vagyok nőve. Elmagyarázta, hogy még pénteken el kell mennie egy kicsit, de aztán jön a hétvége, és itt lesz velem egész nap!

Így is lett, és a lelki békém átmenetileg helyreállt. Apuval sokat hemperegtünk az ágyon meg a szőnyegen, voltunk boltban, és megnéztük a szökőkutat is a parkban. A szokottnál többet lógtam Apun, és nem mulasztottam el napjában többször megszámolni. Ha Anyu megkérdezte, hol a fülem vagy a szemem, megmutattam, meg a másikat is, meg az övét is, de utána azonnal rohantam, hogy Apu fülét meg szemét is hozzátegyem a lajstromhoz. De jó, hogy van neki szeme meg füle! De jó, hogy van apukám!

De most megint kedd van, és Apu már megint nincs sehol. Nem tudom, meddig tart még ez az iskolának nevezett valami, mert egy vagy két hetet még talán kibírok, de annál többet semmi esetre sem.

Délelőtt, amikor séta közben meghallottam a vonatot, reménykedve azt suttogtam: „Vaaat… Apucika…” Anyu magyarázott valamit alvásról meg délutánról, de nem tudtam követni, mert az utca végét figyeltem, és vártam, hogy megjelenjen a gyanús hátizsákos bácsi-alak.

Az előbb kopogtak az ajtón. Nagyot visítottam, ledobtam a kezemből a kutyusokat, és boldogan nevetgélve szaladtam az ajtóhoz. Anyu fölvett, megölelgetett, és azt mondta, ne legyek nagyon csalódott, de csak egy kőműves bácsi jött. Azóta a szőnyegen ülök, és potyognak a könnyeim.

Anyu csak úgy tud megvigasztalni, hogy újra és újra elmeséli: „Apu most nincs itthon, dolgozik. De majd jön haza hozzád a vonattal. Fogtok hemperegni Apuval, meg mesét olvastok, és adsz enni Apunak, és megitatod…” (Tényleg, ezeket szoktam csinálni Apuval. Nagyon vigyázok rá, hogy rendesen el legyen látva.) „Most ebédelünk, utána alszol egyet, és amikor fölébredsz, már mindjárt itt lesz Apu a vonattal. Kisétálunk elé az állomásra.” Anyu itt abbahagyja, mert nincs több ötlete, én meg várakozva nézek rá egy pillanatig, aztán megint legörbül a szám, és piros lesz a szemem. Sietve folytatja: „Van szeme Apunak, és van füle, egyik füle, másik füle, kettő füle van az Apunak, orra is van…” Sóhajtok. Hát ez igaz.

Ha erre gondolok, már érzem is, hogy lassan elmosódnak körülöttem a szoba körvonalai, és valahogy puhábbá, elviselhetőbbé válik az én nagy bánatom. Befúrom az orrom Anyu hóna alá, és Aput látom magam előtt. Van szeme Apunak, orra is van, és kettő füle… Az én apukám.