Nyávogi élete és cselekedetei

Az idei nyár többünk számára is fontos mérföldköveket tartogatott. Megtanultam úszni, biciklizni és kiesett az első fogam. A tesóm pedig biztonságosan szaladozik közöttünk, és beszédfejlődés terén is szép eredményeket tud felmutatni. Lényegében mindent megért, ami az ő kis világára vonatkozik, és 15-20 szavas szókinccsel büszkélkedhet, bár ennek egyes elemeit a kívülállók nem biztos, hogy meg tudják különböztetni egymástól.

A fogammal kezdem, mert az történt legelőbb. Hónapok óta nyafogtam, hogy nekem miért nem mozog még egyik fogam sem, amikor a barátnőim közül van, aki már a többediket hullatja el. Anyu azt mondta, eljön majd ez is, egyelőre örüljek, hogy legalább egy lötyögő foggal nem kell még bajlódnom. Persze nem örültem (sosem örülök, amikor a szüleim azt állítják, hogy kéne). Végül június elején panaszkodni kezdtem, hogy fáj a fogam. Vagyis inkább érzékeny. Anyu szemügyre vette. „Nem mozog a te fogad?” Hurrá! Mozog a fogam! (Ez június 9-én történt.) Majdnem egy egész napig boldog voltam, elmeséltem mindenkinek. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen szívás. Idegesítő érzés, és útban van az evésnél. Onnantól azért nyafogtam, hogy mikor fog már kiesni.

Június 16-án esett ki, úgy, hogy Apu kihúzta. Már nagyon lógott, és félő volt, hogy lenyelem, különben is mindenkinek az agyára mentem a nyafogásommal. Először Anyu próbálta kibillenteni a helyéből, de olyan picike volt, hogy nem is sikerült megfognia (meg aztán volt is egy kis lámpaláza). Persze előkerült a sztori az ajtókilincsre kötött cérnáról, bár senki sem tudja továbbra sem, hogyan lehet egy ilyen pinduri fogra még rá is kötni valamit, ráadásul olyan stabilan, hogy ki is lehessen rántani vele. Ha meg már ezt a műveletet sikeresen kivitelezték, minek kell hozzá ajtó. Végül Apu megunta, és a kezembe adta. Anyu betette egy pici dobozba, és a szüleim nosztalgiáztak egy sort, milyen nagy szó volt, amikor ez a pinduri fogacska kibújt annak idején.

Majdnem egy egész napig boldog voltam, hogy kiesett az első fogam. Aztán nyafogni kezdtem, hogy mikor mozog már a következő.

Az úszás koránt sem volt ilyen sima ügy. Tudjátok, tavalyelőtt is jártam már uszodába (amíg Anyu terhes nem lett, és ki nem derült, hogy feküdnie kell). Rita néni türelmesen húzgált a vízben, én meg sipákoltam és drámáztam. A következő nyáron voltam úszótáborban is, ahol többnyire putulkodtunk Dorka barátnőmmel. Nem tűnt úgy, hogy valaha is fenn fogok maradni magamtól a vízen. A velencei-tavi nyaraláson azért lelkesen evickéltem a medencében a karúszómmal, Anyu meg is állapította, hogy ebből kellett volna még egy pár nap. (Úgy tíz-húsz.)

Aztán idén júniusban a rákosligeti nagypapám a lelkemre beszélt a Balatonnál. Kipróbálhattam anyukám tesójának a régi mentőmellényét is, de azt mondták, azzal tempózni kell, különben elsüllyedek. Minden nap fejlődtem egy kicsit, a végén már egész ügyesen evickéltem a mellényemben a közeli bóják között.

Ezután következett Peti barátom hagyományos medencés bulija, ahol hagyományosan szép időt fogtunk ki (ami nagy szó volt ezen a nyáron). A barátaim már jól úsznak, engem meg elragadott a csapatszellem, és vidáman ugráltam velük befelé a vízbe mindenféle segédeszköz nélkül. Igaz, hogy leért a lábam, de eddig akkor sem mertem csak úgy beugrani a partról, pláne, hogy menet közben azért jó párszor víz alá került a fejem.

A szüleim ezt látva – hogy stílusos legyek – meglovagolták a dagályt, és elvittek idén is az úszótáborba. Vagyis nem is jogos a többes szám, mert egyedül az apukám vállalta a szállításomat (míg Anyu itthon szuszuzott). Apu hetekig figyelte az időjárás-előrejelzést a neten, mikor mondanak végre olyan időt (nyár derekán), hogy egy részben szabadtéri úszótábor gondolata kellemesnek tűnjön, és a pakolólistán ne az esőkabát meg a gumicsizma legyen a vezető tétel. Jelentem, volt is egy ilyen hét ezen a nyáron – amikor én rollerozástól lenyúzott lábfejjel a fenyőfa alatt üldögéltem, és az anyukám az ölében hurcolt be pisilni.

Végül Apu megunta, és bejelentett az úszótáborra. Azt mondta, a meteorológia a szokásos időt ígéri, a szokásos délutáni záporokkal, talán még egy kicsit jobbat is, mint eddig. Na, ebből az lett, hogy egy héten át minden reggel becsomagolt az esőkabátomba, benejlonozta a cuccomat, fölrakott a biciklis gyerekülésbe, és szakadó esőben áttekert velem a szomszéd faluba, az uszodába. Hazajött, megszáradt, átmelegedett valamelyest, azután nézte az órát, mikor kell megint nekivágnia az országútnak, hogy hazaszállítson az ítéletidőben.

Ám amire senki sem számított: az utolsó napon rendezett bemutató úszásról az apukám némiképp leesett állal tért haza. „A Dzsidzsi úszik!” Szerencsére jó sok fotót meg filmet készített a teljesítményemről, mert különben Anyu szerintem el se hitte volna.

A biciklizéssel alaposan feladtam a leckét az én viszonylag türelmes apukámnak. Talán még emlékeztek rá, a harmadik születésnapomra megkaptam az első komoly biciklimet; ezzel addig jutottam, hogy minden figyelmeztetés és fenyegetés ellenére folyton visszafelé tekertem a pedálját (na ja, arra könnyebben ment), ettől leesett a lánc, és a végén szét is jött az egész áttétel. Később megjavíttatták, de lusta voltam tekerni. Egyet-kettőt nyomtam a pedálon, aztán amint a bicikli nekilendült, gyorsan abba is hagytam, és néhány méter után feldőltem.

Végül Apu kitalálta, hogy kísérletezzek futóbiciklivel, az egyensúlyozást azzal is megtanulhatom, a pedálozást meg majd később. (Ez lényegében egy olyan bringa, aminek nincs pedálja, lábbal löki magát az ember, de ugyanúgy kormányoz és egyensúlyoz, mint a rendes biciklin. Szóval nem „kismotor”.) Több ismerős szülőtől is hallottuk, hogy a gyerekek a futóbicikli után pár órás gyakorlás után simán boldogulnak a rendes bringával. Apu utánanézett a neten, és vett nekem egy szép rózsaszín futóbringát, rajta a nevemmel. Némi nyüglődés árán meg is tanultam használni (állítólag vannak olyan gyerekek, akik csak úgy ráülnek és mennek vele, de nálam ez sem ment olyan egyszerűen – talán mégis csak gáz, hogy annak idején kihagytam a kúszást meg a többit a mozgásfejlődésből). Mindegy, a biciklikérdés egy időre háttérbe szorult, a szüleim beérték azzal, hogy futóbiciklivel megyünk-jövünk az óvodába és vissza, jelentősen gyorsítva ezzel a helyi közlekedést. Ha meg igazán rohanni kellett, akkor Apu a saját bringáján vitt a gyerekülésben.

A hatodik születésnap azonban ismét egy olyan alkalom, amelyre biciklit szokás kapni. Ráadásul a csomagtartóra szerelt gyerekülés csak húsz kilóig használható, én meg már vagyok vagy huszonöt. Lassan illene átadnom a helyet a kistesómnak, mondhatni, a családi mobilitás promotálása érdekében. Száz szónak is egy a vége, a szüleim azt mondták, vidéken lakunk, nincs mese, meg kell tanulni biciklizni, mert itt ez van busz meg villamos helyett.

Apu minden délután tologatott egy kicsit a ház előtt az utcán, először a nyeregnél fogva, később papa szerelt egy profi söprűnyelet a bringámra, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Így már nehezebben vettem észre, ha menet közben elengedett, napos időben mégis folyton visítottam: apuuuu! fogjááál! Mígnem apukám rájött, hogy látom a bicikli mellett az árnyékát, és egyből kapcsolok, ha egy méternyire lemarad mögöttem. Szerencséjére idén nyáron elég sok borús délután akadt, amikor be lehetett nekem magyarázni, hogy a két méterrel mögöttem futó apukám persze még mindig fogja a nyelemet.

Először még viszonylag lelkes voltam, aztán elég gyorsan rájöttem, ez megint olyasmi, amiért erőfeszítéseket kellene tennem, és azonnal elvesztettem az érdeklődésemet. A szülői elszántság nem tágított, következésképp vinnyogtam, sőt, hangosan bömböltem, amikor közeledni láttam Aput a biciklis sisakkal; egy idő után ellenkezésem odáig fajult, hogy amint megneszeltem a délutáni gyakorlási idő közeledtét, elbújtam, és csak életveszélyes fenyegetések ordítozásával lehetett elérni, hogy duzzogva előbújjak.

Persze, mert folyton maceráltak. Ne szorítsam olyan görcsösen a kormányt, ne dőljek oldalra, előre nézzek, ne kormányozzak bele az árokba… Nem elég, hogy bicikliztetnek, még kritizálnak is? Egy görcsös gyereknek azt mondani, hogy ne legyen görcsös, nagyjából annyit tesz, mint „nehogy lila elefántra gondolj!” Köszi, eddig eszembe se jutott, de most már… Ráadásul kialakulóban lévő önértékelésemnek súlyos pofonokat osztogatott ez a sok „ne”. Ezek szerint én még ülni sem tudok rendesen azon a vacak bringán. Különben is, ki a csoda tud ennyi mindenre odafigyelni? Sztrájkba léptem, félrerántottam a kormányt, és belehajtottam toronyiránt az árokba. És újra és újra és újra. Apukám tüzet köpött. Anyu azt mondta, nem lehet mit tenni, ki kell jönni minden délután, az idők végezetéig, egyszer majd csak sikerül, mert az nem lehet, hogy ne tanuljak meg biciklizni.

Aztán lassacskán mindenki megunta. Én is az árokba kormányzást, Apu is a dühöngést, csak a gyakorlást nem, úgyhogy minden délután konokul előkerített, a fejembe nyomta a sisakomat, és ígérgetéssel-fenyegetéssel rávett, hogy pár percig hajlandó legyek tekerni azt a nyomorult pedált. (Igen, tudjuk, édesség ígérgetésével nem tankönyvszerű dolog motiválni egy gyereket, de mi a teendő akkor az olyan gyerekkel, akinek az értelmesen elmagyarázás nem motivációs tényező? Meg a húszadik, meg a kétszázadik alkalommal sem…) Egyszer fagyit ígért, ha elvergődöm a cukrászdáig. Az végül is egész jó volt, vigyorogva és maszatosan kerültem elő jó háromnegyed óra múlva, amikor anyukám már aggódva pislogott az órájára, és árokparton agyonütött gyereket hallucinált.

Telt-múlt a nyár, szaporodtak a cukrászdázások. Anyu is kijött a ház elé a kocsiútra Szuszuval, aki a kis fűnyíróját tolva gyalogolt elém, ha közeledni látott a távolból. Egyszer úgy érkeztem vissza, hogy fülig ért a szám a sisak alatt, Apu jó messzire lemaradt mögöttem. Egyedül biciklizem! Attól kezdve nem kellett mamáék garázsából az asztal alól előkeríteni, ha elérkezett a gyakorlás ideje. Büszkén meséltem, hogy már tudok kanyarodni, megállni… Most épp az önálló elindulással kísérletezem, Apu meg biciklivel jön mellettem (pedig feltettem magamban, hogy a maratonra fogom edzeni az apukámat, de hát nincs mit tenni, túl gyorsan fejlődöm). Hétvégén Apu ünnepélyesen leszerelte az okafogyottá vált nyelet a biciklimről. Pedig anyukám szerint az volt a kotnyél.

Szuszu húgom ehhez képest észrevétlenül és békésen fejlődgetett magában. Március végére egész ügyesen állt kapaszkodva, az esések kivédését tökéletesítgette, és már lépegetni is próbált. Április végére tűrhetően használta helyváltoztatás céljára a kapaszkodva lépegetést, ekkor megint rengeteget potyogott. (Aki mer, az nyer… néhány kék foltot biztosan.) Május közepére egy-két másodperc erejéig elengedett kézzel is sikerült állva maradnia. Május végére profin ült játék közben, de többnyire inkább a két sarka között, és kapaszkodva lépegetéssel nagyobb távolságokat is megtett a lakásban. A lépcsőn lemászni május legvégére tanult meg (a felmászás jóval korábban, március végén megvolt). Június közepére 10-15 másodpercig is tudott állni támaszték nélkül, ha mind a két kezére szüksége volt a putulkodáshoz; én meg kiabálva közvetítettem a szüleimnek, hogy „még mindig áll… még mindig!”

A fognövesztésben is szolidáris volt velem: hosszas kínlódás után április 12-re (9 hónapos korára) növesztett fogat magának, egyből kettőt is (a két alsó középsőt). Azóta sem aprózza el, most éppen három foga jön egyszerre, ezzel már nyolcnál tart.

Július elején a magasabb tárgyakra (teraszra, kanapéra) való felmászással foglalta el magát, az egyik gyerekzsúron, ahová meghívtak bennünket, egész idő alatt a terasz szélén sportolt föl és le. Július közepén – nagyjából a születésnapja tájékán – áttért a két sarka közt való ücsörgésről a szabályos, kisterpeszes nyújtott ülésre. Ezzel újabb lépést tett a csecsemő-kinézettől a kisgyerekszerű megjelenés felé.

Augusztus elejére újabb vesszőparipát talált. Rá is jellemző, ami rám, hogy ha valami érdekelni kezdi – általában valami új teljesítmény, tehát fejlődéssel kapcsolatos dolog –, akkor legszívesebben egész nap csak azzal foglalkozna, semmi más nem létezik számára. Ekkoriban fedezte fel, hogy ha valaki megfogja a két kezét, és hajlandó vezetni, bárhová eljuthat. Következésképp állandóan ott állt valamelyik családtag (többnyire Anyu) előtt háttal, két kezét hátranyújtva, és ha nem kezdték kézen fogva vezetgetni (vagy épp belefáradtak e tevékenységbe, és kicsit pihegni próbáltak a kanapén), türelmetlen nyögéssel jelezte, hogy a kisbabáknak is vannak jogaik.

Anyu néhány nap derékfájás után keresgélni kezdett valamit, amibe kapaszkodva lépegetni lehet. Mama adott egy játék fűnyírót, amelyet pont erre találtak ki, a tesóm pedig kezdetben közveszélyes tempóban rohangált vele föl-alá a járdán. Néha a fűnyíró volt a gyorsabb… Később megtanulta biztonságosan tologatni, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Még az újabb gyerekzsúrokon is hónunk alá csapott fűnyíróval jelentünk meg.

Végül augusztus 7-én tette meg az első önálló lépését. Már hetek óta nagyon szeretett volna egyedül járni, de mintha nem mert volna nekivágni. A szüleim próbáltak olyat játszani vele, hogy egyikük vezette a kezénél fogva, a másik pedig felé nyújtotta a tenyerét, hogy lépjen át, de nem nagyon akarózott neki elengedni a biztonságot jelentő ujjakat. Látszott rajta, hogy érdekli, és próbálkozna is, de nem meri megtenni. Egyszer a kanapénál kapaszkodott, Anyu pedig feléje nyújtotta a kezét, és hívta. Szuszu mosolygott, mosolygott, végül elhatározta magát, elengedte a kanapét, és lépett egyet Anyu felé, vagyis inkább rávetette magát a kezére. Anyu elkapta és összeölelgette, hogy milyen bátor, nagyszerű kisbabája van neki, Szuszu pedig szemlátomást nagyon büszke volt magára. Rögtön meg is akarta próbálni megint, oda-vissza lépegetett Anyu és a kanapé között egyre biztonságosabban és egyre több lépést, végül négyet is. Persze még feldőlt volna, ha Anyu nem kapja el a végén, de nagyon boldogan és büszkén mosolygott közben, valósággal sugárzott.

Ezzel újabb megszállottságot talált. Folyton provokálta a szüleimet, hogy sétáltassák, például kinyitotta Anyu ujjait, és a markába tuszkolt egy játék libát, hogy azzal hívja magához a kanapétól. Szinte az egész hónapot ezzel töltötte, míg végül augusztus 20-ra kapaszkodás nélkül, egyedül járt. Ha gondolt egyet, elengedte a kanapét, és keresztben áttotyogott a szobán valamilyen játékért. Megtanult menet közben megállni és újra elindulni, kanyarodni, sőt, később ülésből felállva rajtolni is. Szeptember elejére keresztül-kasul tudott már gyalogolni a lakásban, hol itt, hol ott tűnt fel bizakodó tekintettel.

Szóval így telt a nyarunk. Furcsa kis nyár volt, elég rövid is, augusztus 20. után már nem volt igazán nyáriasnak nevezhető az időjárás, és a szeptember eleji strandolások is elmaradtak. Így nem tudtunk élni Cserpi Zsuzsiék kedves meghívásával sem (azért ez úton is köszönjük!), pedig igencsak fellelkesedtem a vitorlázás gondolatára. Strandon is csak egyetlenegyszer voltunk a nyár folyamán, Nagykátán, és akkor sem volt igazán pancsolásra termett idő. De azért, mint láthatjátok, rengeteg minden történt, kicsi meg nagy dolgok is. Sokat grilleztünk déltájban a fenyők alatt, néhányszor medencéztünk is, pár könyvet kiolvastunk a tesóm alvásidejében a hintaágyban, és még annál is többet futottunk délutánonként a menetrendszerű esők elől, járókát és egyéb attribútumokat menekítve fedél alá. A tesóm babából kisgyerek lett, én pedig kisgyerekből nagylány. Hatalmas változások mozgolódtak a háttérben, miközben úgy éreztük, hogy napszámra nem történik semmi sem.

Most meg már ősz derekán is túl vagyunk, hovatovább itt lesznek az első fagyok. Hazaérek a biciklimmel a kézműves foglalkozásról, a tesóm elém szalad az ajtóhoz, és kiabálja, hogy „Dzsidzsi!” Aztán vacsora, fürdés, alvás, minden nap ugyanúgy és ezek szerint mindig egy kicsit másképp. Utólag fogunk csak rájönni, milyen fontos időszak is volt ez a semmi-sem-történik ősz, meg a furcsa kis nyár.

Fülöp

Miért, mi volt a probléma az idei nyárral? Ha engem kérdeztek, ez volt eddigi életem legizgalmasabb nyara!

Szuszu

Látjátok, mindig elhatározom, hogy rendszeresen fogok írni, aztán tessék. Pedig volt közben jó néhány dolog – karácsony, húsvét, születésnap –, amit nem akartam kihagyni. No, csak szép sorjában. És talán így, utólag érdemes néhány szót ejteni egy korszakról, ami talán már tényleg elmúlt, és ezt most az egyszer nem is bánjuk. Hát álljon itt búcsúzóul, és aztán nem emlegetjük többet.

Az elmúlt év ősze valóban embert próbáló volt, és ezúttal az „ember” kategóriába az öt és fél évesek is beleszámítanak. Valahol ott hagytam abba a mesélést akkoriban, hogy Anyunak két-három óránként fejnie kellett, alkalmanként kb. fél órát. A kórházban azt mondták, napi nyolc fejés kell hozzá, hogy fenn lehessen tartani a tejtermelést; anyukámnak ezt a számot lényegében soha nem sikerült elérnie, pedig éjszaka is fejt. Úgy tűnt, a napok valahogy rövidebbek 24 óránál. Szerencsére napi 6-7 fejéssel is egészen sokáig (majdnem a tesóm tíz hónapos koráig) működött a rendszer. Kb. fél liter anyatejet sikerült előállítani, amit a testvérem – jó esetben – undorodva elfogadott.

Fejés idején a tesóm a kanapén türelmetlenkedett, párnával félig feltámasztva, és Anyu a szabad kezével különféle csörgőket rázogatott neki. A fennmaradó időben a cumisüveget nyomogatta a tesóm szájában (a kicsöpögő tejet többnyire hajlandó volt lenyelni a kisasszony), illetve elszállított engem az óvodába (szerencsére ezt Apu elég sokszor át tudta vállalni), értem jött délben, azután visszavitt a délutáni foglalkozásra, ahonnan többnyire már Apu hozott haza. Ez a meglehetősen egyhangú elfoglaltság a napnak nagyjából minden percét kitöltötte, én pedig folyvást azt hallgathattam, hogy „most nem tudok jönni, cicamicám, hát nem látod, mit csinálok?!”

Már azt hittem, és a többiek is azt hitték, hogy ez örökre így marad. Aztán karácsony környékén lassacskán változni kezdett a helyzet. Először is Anyukámnak, aki az óvoda kapuján ki- és belépve pár mondatos eszmecserékben tartotta a kapcsolatot a külvilággal, az egyik csoporttársam anyukája azt javasolta, próbálja ki a banános tápszert (Humana Baby Fit), mondván, ő a rosszul evő gyerekével végigkóstoltatta az összeset, és ezt hajlandó volt elfogadni. A tesómnál először nem hozott átütő eredményt a kísérletezés, később lassacskán mégis csak azon kaptuk, hogy egyre gyakrabban szívja meg a cumisüveget saját elhatározásából. Ilyenkor persze egy-két húzásra annyit abszolvált, amennyit anyukám a nyomogatós módszerrel háromnegyed óra alatt diktált bele. Nem mondom, hogy kiderült fölöttünk az égbolt, mert vagy volt kedve együttműködni, vagy nem, de a csillagok kedvező állása esetén lefekvés előtt még gyorsan bepótolta, amit az egész napi nyüszkölődéssel nem sikerült teljesíteni.

A karácsonyunk ennek megfelelően a jobbak közé tartozott. Semmi különös, csak épp megértük végre, hogy kivételesen senki nem hányt, senki nem volt lázas, karácsonyfánk is volt időben, huszonnegyedikén együtt ülhettünk négyesben az ünnepi asztalnál, esténként pedig, amikor sötétbe borult a lakás, és csak a fényfüzérek világítottak, a testvérkém olykor száz-kétszáz millilitert is becumizott teljesen önként a jó meleg banánosból.

Így aztán lassanként azt a luxust is megengedhettük magunknak, hogy Anyu társasjátékozzon velem a karácsonyra kapott játékokkal, miközben Szuszu az ölében horpaszt valamelyest megtelt pocakkal. Korosztályom jellegzetességeitől eltérve öt és fél éves fejjel meg kellett tanulnom halkan beszélni, ha azt akartam, hogy háromnál több perc jusson rám. Cserébe az oviból egyre rosszabb hírek érkeztek rólam, amin nem is lehetett különösebben csodálkozni, tekintve, hogy itthon szinte csak a pisszegés és a „most nem érünk rá” tette ki a kommunikációt.

Bánatomban megtanultam olvasni. Egyre többször tűntem el a szobámban egy-egy mesekönyvvel, bár ez akkor még nem igazán tűnt fel senkinek. Tavaszra végigolvastam önállóan az első könyvet: egy mondókás füzetet, amit a rákosligeti mamámtól kaptam. A párnám alá tettem, és reggel is, este is kibetűztem belőle egy-egy mondókát. Magamtól találtam ki, senki nem mondta. Egy-két versikét meg is tanultam belőle, a szüleim meg csak csodálkoztak, amikor előálltam vele. Azt mondták, mennyivel jobb, amikor ilyesmivel akarom felhívni magamra a figyelmet, nem folyton putulkodással. Na igen, de az azért sokkal egyszerűbb… Mindenesetre gyorsan el is kezdtem írni a saját mesekönyvemet, mert egyelőre úgy gondolom, hogy nincsen elegendő jó könyv a világon.

Amikor a tesóm megtanult forogni, anyukámnak hirtelen kinőtt még egy keze. Így összesen kettő lett neki, ezzel már lehetett kezdeni valamit. Egyre többet segítettem neki, különösen összepakolni, és összeraktam a tesómnak a régi játszószőnyegemet, hogy tudjon hemperegni a padlón. Ezzel a fejést is sikerült forradalmasítani, Anyunak már csak le kellett ülnie Szuszu mellé a szőnyegre, a húgom többnyire önállóan megoldotta a saját foglalkoztatását. A kisasztalomra tett varrógéppel még farsangi jelmezt is sikerült készíteni, sőt, hosszú kihagyás után még blogbejegyzés is született erről az időszakról.

Időközben a testvérem táplálkozása is átalakult, mivel szinte teljesen átszokott a cumisüvegről a kanállal evésre. Az első karika villával összetört banánt még négy hónaposan kapta, hátha ez meghozza végre a legendás áttörést (ami azonban még azóta sem jött el, és azt mondják, hogy most már nem is fog). Anyu óvatosan emelgette a mennységeket, a tesóm pedig ennek megfelelően csökkentette a megevett anyatej és tápszer mennyiségét (főleg az anyatejét – no persze, az nem volt banános), nehogy véletlenül emelkedjen a napi összkalória. Anyukám már azt a trükköt is kipróbálta, hogy összetört banánt kevert az anyatejbe, de ez is csak átmeneti fellendülést hozott, a nagy nehézség árán lefejt anyatej továbbra is megmaradt a denevérepe kategóriában.

Szuszu, akivel fél éves kora óta az összes bébiételt és egyéb, kisbabánál szóba jöhető táplálékot végigkóstoltatták, január-február táján kikötött a korábbi bejegyzésben részletezett néhány kedvencnél. Nem mondhatni, hogy lelkesedett értük, de kanállal mégis lényegesen egyszerűbb volt a szájába töltögetni az ételt, mint cumiból nyomogatni. Ezzel viszont a cumisüveges fogyasztása annyira lecsökkent, hogy heteken át nem is kapott tápszert, még a lefejt anyatej-mennyiség sem mindig fogyott el. Anyu fontolóra vette, hogy az addigi hat-hét helyett csak öt-hatszor fejjen naponta. Ezzel számottevő ideje szabadult fel, az anyatej mennyisége viszont csökkenni kezdett; úgy látszik, naponta hatnál kevesebb fejéssel tényleg nem lehet fenntartani a tejelválasztást. Titokban még reménykedett, hogy a tesóm egy szép napon mégis csak visszaszokik majd a cicire, de Szuszu egyre kevesebb lelkesedéssel fogadta a próbálkozásokat.

Közben azért szép csöndesen én is sétikáltam a babakorból a kislánykor felé. Egy februári napon azzal jöttem haza az óvodából, hogy Anyunak sürgősen leánybúcsút kell szerveznie a számomra, mert Zsombi megkérte a kezemet. Anyukám döbbenten kérdezte, az meg hogy lehet, erre elmeséltem, hogy ebédnél azt mondtam Zsombinak, hogy szeretem a Mátét, és hozzá fogok menni feleségül. Erre azt felelte, hogy inkább megkéri a kezemet ő.

Anyukám a fejét csóválta, mondván, hogy úgy látszik, elég kemény napok várnak rá úgy 10-15 év múlva, de azért csak puhatolózni kezdett, hogyan is képzelem azt a leánybúcsút. Végül kiegyeztünk a részletekben, és sütöttünk csörögefánkot, amíg a húgom aludt – ha már egyszer farsang van –, aztán sötétedés után gyújtottunk néhány csillagszórót a teraszon. Összességében nagyon jó kis leánybúcsú volt, elégedett voltam vele. Sajnos, három nap múlva rájöttem, hogy nem szeretem Zsombit, és ő sem engem, úgyhogy most külön élünk az óvodában.

A tavasz szerencsére korán érkezett az idén (és a télre sem lehetett igazán panaszunk, egyszer sem kellett hóviharban elvergődnünk a babakocsival az óvodáig). Mire kettőt pislantottam, már itt is volt a Nyuszi. Húsvét vasárnap szerencsére szép idő volt, így a nagyfülű a hagyománynak megfelelően a kertben rejthette el az ajándékokat. A tojásokat idén szalvétatechnikával készítettük. A sonkánk olyan jól sikerült, hogy másnapra már el is fogyott (többek között az én lelkes közreműködésemnek köszönhetően).

Nagyjából ekkorra tehetők az anyatej végnapjai. A lefejt tej egyre többször savanyodott meg az üvegben, mert a tesómnak nem kellett; a család is háborgott (mármint Apu meg én), hogy az esti fejés miatt még mindig nem mehetünk lefeküdni, illetve nem hallom a zúgástól a Willy Fogot. Pedig Anyu addigra forradalmasította a technikát, elővéve a korábbi, kifáradt motorú mellszívót is („most már úgyis mindegy” alapon), és egyszerre két oldalon tudott fejni, felezve ezzel a ráfordított időt. A napi mennyiség fél liter környékéről lassacskán egy decire csökkent, de Anyu szerette volna még, ha a tesóm legalább tíz hónapos koráig kaphat anyatejet. Aztán kilenc és fél hónap táján kórházba kerültek a már emlegetett koponyatörés miatt; Anyu ott csak naponta egyszer tudott fejni, mivel ki kellett várnia, amíg senki sem alszik a kórteremben, akit felébreszthetne a zúgás, vizit sem jön, a tesóm viszont hajlandó nyugton maradni, és nem össze-vissza verni a fejét a kiságy rácsában (ez utóbbi ment a legnehezebben). Hazaérve még próbálkozott visszaemelni a mennyiséget, de már nem ment, úgyhogy feladta. A tesómat nem rázta meg különösebben a dolog, vidáman locsolta a fejét és a szőnyeget a tápszeres üvegből.

Az idei tavasz egyébiránt a viharos mozgásfejlődés jegyében telt. A tesóm hétről hétre produkált valami újat, és onnantól kezdve, hogy kúszás közben először feltolta a popsiját, és négykézlábra állt (február 24.), elkapta az ékszíj. Gyors egymásutánban jött a mászás (március 7.), az oldalra kiülés (március 13.), majd nem sokkal később az állás (március 17.) – az ennek megfelelő balesetekkel persze. Március 22-én már lépegetni is próbált, március 24. óta a lépcső sem akadály. Azóta – nagyjából április 29-re – ezt tökélyre fejlesztette: mindenütt ott van, mindent elér, mindent elvisz, megrág, megsemmisít. A családban már csak mikrogarázdának hívjuk. Aztán április vége felé úgy döntött, hogy ezen a téren már egész jól áll (mondom: áll – bár egy-két másodpercet leszámítva még mindig csak kapaszkodva, viszont május 21. óta a támaszkodás nélküli ülés is megvan), és átváltott a fognövesztésre, illetve a beszédfejlődésre.

A május, mint tudjuk, az én hónapom. Idén is pont a születésnapomra nyílt ki a pünkösdi rózsa, már egész nagy bokor lett belőle (tudjátok, együtt vettük Anyuval, amikor még kisbaba voltam). Először úgy volt, hogy Apu nem lesz itthon a születésnapomon, mert pont addigra esett a több napos osztálykirándulásuk. Pedig én kijelentettem, hogy a születésnapomat csakis a napján lehet ünnepelni, sem előtte, sem utána. Aztán csomagszíjazásnál egy felpattanó gumipók összetörte Apu szemüvegét, és telement a szeme szilánkkal, így nem tudott elutazni. Mit meg nem tesz az apukám, hogy velem lehessen a születésnapomon!

Így is kissé kapkodósra sikerült, bár a szüleim nagyon igyekeztek, hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem – tudjátok, lufikkal, marcipánrózsás tortával, tűzijátékkal, meg ami kell –, de egy kisbaba mellett nem olyan egyszerű az élet. Még akkor sem, ha már járdogál, és nem kell két kézzel tartani (csak odaugrani, ha épp bögréket hajigál a konyhaszekrényből). Még így is majdnem készen lett minden, csakhogy a sietség miatt a teraszra hűlni kitett tortakrémbe beleevett egy macska, és az egészet elölről kellett kezdeni. Végül anyukámnak negyed órája maradt, hogy elbiciklizzen a cukrászdába marcipán rózsákért, a tortakrém lefolyt a tortáról, a lóhalálában felfújt lufik nem lettek egyformák, én pedig pár perccel azelőtt érkeztem haza az óvodából, hogy minden a helyére került volna. Anyukám éppen a lufikat hurcolta ki a gyerekszobából, és az egyik fordulónál velem találta szemközt magát a nappaliban. Szóval, akadtak kisebb döccenők… A tűzijátékról pedig ezek után mindenki teljesen megfeledkezett.

Nem baj, azért nekem tetszett a születésnapom. Az amorf tortán gyönyörű marcipán rózsák voltak, és a lufikban még hetek múlva is mindenki hasra esett. Kaptam egy csomó mindent, már nem is tudom, micsodát… Egy idő után szóltam is, hogy ne hordjanak már ide ennyi ajándékot.

A barátaimnak szánt zsúrt hónapokkal korábban tervezgetni kezdtük, ahogy már a hagyomány diktálja, a Varjas játszótér cukrászdájának teraszán. Anyu azt javasolta, béreljük ki a nyelviskolát, ahol tematikus gyerekbulikat szerveznek. Azt gondolta, bármi pénzt megér, hogy ne kelljen felvennie az élet-halál harcot azzal a rendetlenséggel, amelynek gyökerei még azalatt terjeszkedtek szét a nappaliban és a lakás egyéb pontjain, amikor neki szigorúan feküdnie kellett, és rám meg Apura volt bízva, hogy rendben tartsuk a cuccunkat.

Jó! Hercegnős buli legyen! Anyu inkább a kalózbulit javasolta, mert mihez kezdenek a fiúbarátaim a hercegnős bulin. Á, úgysem akarok fiúkat hívni… Legyen csak hercegnős buli! Ebben ki is egyeztünk, és továbbléptünk a meghívandók listájára. Felsoroltam a három legjobb barátnőmet, aztán megálltam. Anyu unszolására csak azt feleltem, hogy ezt nem, mert undok, azt nem, mert mostanában nem is játszom vele… Csak azt a hármat, és kész. Mire Anyu azt mondta, három gyerek kedvéért nem bérel ki egy egész nyelviskolát, meg hogy annyival talán még otthon is elbír.

Kitaláltuk, hogy mindenki a farsangi ruhájában jöjjön – tekintve, hogy jószerével az összes kislány hercegnőnek öltözött –, és remek hercegnős programokat terveztünk el. Sütidíszítés mindenféle rózsaszín meg csillogó cukorkával. (A muffinokat napokkal előre meg lehet sütni, a krém is eláll.) Hercegnős dolgok hajtogatása, van egy csomó origamis füzetünk. Gyöngyfűzés, mondanom sem kell, lila-rózsaszín-gyöngyház és hasonló gyöngyökkel is elég jól állunk, és Anyuval tanultunk egy egyszerű virágos fűzésmintát egy könyvből, amikor még feküdnie kellett. Hajdíszkészítés… Anyu egy leértékelésen beszerzett egy rakás jókora hajcsipeszt, és a virágboltban csodálatos szivacsrózsákat vettünk hozzá, a többi csak tüll meg szalag kérdése. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan nem lesznek sütikrémesek és ragasztósak a farsangi ruhák. Még jó, hogy csak három barátnőm jön! Meg, jut eszembe, még másik kettő.

Eltelt egy hét, kettő… Valahogyan kibékültem az undokkal is, és újra játszani kezdtem a másikkal is, szóval még őket is meg kellett hívni… Az ötödik meghallotta, hogy buli lesz, és ő maga kérdezte, hogy ugye, eljöhet. Anyukám vett még szivacsrózsát, és csak magában dohogott, hogy mégis csak jó lett volna az a nyelviskola.

Aztán, ahogy lenni szokott jeles alkalmak előtt: egy éjszaka nyöszörögni kezdtem, reggelre már folyt az orrom, azután négy napig olyan lázas voltam, hogy föl sem akartam kelni (ami nálam ritkaság). Anyu egy ideig reménykedett, végül mégis csak sorbatelefonálta a többi szülőt. Nos, kiderült, hogy a meghívottak egy része szintén lázas és taknyos, a többieknek meg lepkehimlőjük van, úgyhogy elég szűk körű buli lett volna. (Szóval mégis jó, hogy letettünk a nyelviskoláról… Ez egyben tanulság a jövőre nézve.)

Nem rázott meg különösebben, hogy lemaradtam a bulimról. Végül is nap mint nap látom a csajokat az óvodában, elég csak meggyógyulnom hozzá – na, az még eltartott egy ideig. Végül a ballagásra is csak úgy estem be, betegszabadság alatt, mert megígértem az óvó néninek, ha már rám bízta a hosszú verset. (Hetekkel korábban odaadta, hogy legyen időm megtanulni, de én már másnapra tudtam.)

A május egyébként is ilyen szereplős-fellépős hónap. Ott volt, ugyebár, a ballagás; a barátaim fele elmegy iskolába, szerencsére jó sokan itt maradnak. Egy ideig foglalkoztatott az iskola gondolata, főleg a ballagás kapcsán, mivel annyit hallottam róla, hogy könyv meg ceruza meg tábla, és amikor elkezdtem esténként itthon iskolásat játszani, a szüleimben felötlött, talán mégsem tettek jót velem, hogy ütötték a vasat az óvodában maradással kapcsolatban. De aztán az iskola-hóbort ahogy jött, el is tűnt, egyhelyben ülni és az adott feladatra koncentrálni meg továbbra sem tudok. (Bár a szüleim azt mondják, már ezen a téren is észlelhető némi lassú javulás.)

Májusban vannak azon kívül a különböző bemutató órák is. Az angol – no, ezt már kinőttem, harmadszorra tanuljuk a színeket meg a számokat, nem nagyon köt le, de azért rendesen viselkedtem, ígéretem szerint. Anyu nem győzött dicsérni utána. A torna – egész sokat ügyesedtem, bár láthatóan sokkal több mozgásra lenne szükségem, mint ez a heti bő fél óra. El is lustultam rendesen, a múltkor az udvaron nem mentem fogócskázni, mert az fárasztó… Anyu beígérte, hogy minden este körülkerget a ház körül, de megszívta, mert nem körüljárható a házunk. Kitalálta, hogy járjunk esténként futni az utcában, de azóta vagy az eső esik, vagy én a rollerrel, és lenyúzom a lábam, hogy véletlen se tudjak futni. Meg fürödni se.

Ezért néha kitalálják, hogy fussak el Mamáéknál a veteményesig meg vissza, és stopperrel mérik (ezt nagyon szeretem, de ha nem javítok körönként egy másodpercet az időmön, akkor elmegy a kedvem, ezért a szüleim mostanában elég messziről kezdik a számolást). Vagy Apu kitalál nekem kalózos akadálypályát. Azt mondják, ha eleget mozgok nap közben, sokkal kevésbé vagyok kiborító este lefekvés előtt, amikor már fáradok, és nem tudom kontrollálni a cselekedeteimet. (Ez a jó öreg putulás tudományos körülírása.)

Mindegy, anyukám már attól is a fellegekben járt, hogy most egyik bemutató órán sem jött rám a hülyekór, és nem kellett szégyenkeznie a többi szülő előtt. Mostanában belekapaszkodnak mindenbe, amiben a javulás jelét látják, és egyre több alkalmuk is van rá. No persze – ha egy ideig minden rosszul megy, legalább az az elégtétele megvan az embernek, hogy onnan már minden irányba csak javulni tud.

Végezetül még egy vágyam teljesült (ami Anyunak soha) – felvettek az óvodai kórusba. Anyukám szerint már elég nagy lehet a nyomor, ha dr. Both Fülöpöt hívják. Biztos sokan voltak betegek … A szüleim megígértették velem, hogy nem ordítok éneklés közben, vagy csak annyira, hogy még a többi gyerek hangja is hallatsszon. A fellépésünk jól sikerült, szendén pislogtam a második sorban kalocsai ruhában, és csak kicsit ordítottam, úgyhogy még az elöl ülő szülőknek sem lett gyanús semmi.

Május végén volt balettra járó Dorka barátnőm vizsgaelőadása. A Hókirálynőt adták elő, Dorka tündérke volt. Anyu azt gondolta, itt az alkalom, hogy végre kimozduljunk Szuszu nélkül kettesben, mint régen, bár voltak kételyei, vajon hogyan fogok két órán át egyhelyben ülni. Nagyon vártam az előadást, Dorka miatt és a kettesben való kimozdulás miatt is. Olyan jó volt együtt készülődni Anyuval, szép ruhába öltözni és buszra szállni kettesben, mint régen… Talán mégsem süllyedt el végleg az a régi világ.

Végül az egyhelyben üléssel sem volt gond, pisszenés nélkül, tágra nyílt szemmel figyeltem az előadást Anyu öléből, ő meg titokban megszagolgatta a fejem búbját, úgy, mint kicsi koromban. Úgy látszik, amikor kettesben vagyunk, és elég figyelmet kapok, eltűnik a vérputu énem, és visszaváltozom régi önmagammá. Feltöltődve tértünk haza Szuszuhoz és a babaőrzéstől kissé leamortizálódott apukámhoz. (Azóta sikerült még egyszer megismételnünk a kiruccanást, hasonló eredménnyel.)

Attól a naptól fogva mintha tényleg kezdenék kicsit lehiggadni. Igaz, azt még elég nehezen viselem, hogy rajtam kívül másnak is lehet tortája, és még az egész heti készülődés is járhat neki… De a nagy átlagot tekintve az ajtórugdosós hisztik mégis csak visszaszorultak, egyre többször vagyok megint komoly, és segítek Anyunak. Ő meg ha csak lehet, igyekszik éreztetni velem, hogy csak rám figyel. Például Szuszu alvása idején (amint kész van az aznapi fordítási penzumával) összebújva szoktuk olvasni a Fecskék és Fruskákat. Ha nagy leszek, veszek egy hajót.

Most pedig azért gyűltünk itt egybe, kedves egybegyűltek, hogy megünnepeljünk még egy fontos napot. Bizony, akárhogy is számolom, (most már több mint) egy éve van nekünk Szuszunk. Hosszú is meg rövid is volt ez az év, én még ekkora szívást nem éltem, de akkor is a legjobb dolog a világon, hogy van kistesóm. Nem olyan lett, mint gondoltam, igaziból senki sem számított rá, hogy ez lesz, de hát a dolgok mindig másképp alakulnak, mint az A meg a B meg a C terv. A lényeg, hogy itt van velünk, most már mindig itt lesz, és eszik vagy nem eszik, azért csak kétgyerekes család lettünk. A születésnapja reggelén, miközben Anyu tisztába tette, és Szuszu türelmetlenkedett, megpuszilgattam a feje búbját, két oldalról megsimogattam az arcát a két kezemmel, ő meg odafészkelődött hozzám, lehunyta a szemét, és elégedetten kuncogott. Ő a kistesóm.

No persze, könnyű annak, aki előtt egy idősebb testvér már kitaposta az ösvényt. A húgom, úgy tűnik, pontosan a nyomomban halad – eddig legalábbis mindent lényegében ugyanakkor és ugyanúgy csinált, mint én. A fogzást kivéve, de ez persze egy külön történet. Anyu sajnálja is, hogy az ő fejlődési lépcsőiről nem vezet olyan részletes naplót, mint az enyéimről, de azzal vigasztalja magát, hogy nagyjából ugyanazt írná le még egyszer. Kivéve, hogy most még az öt évvel ezelőttinél is sokkal kevesebb ideje van bármire, tekintetbe véve Szuszu folyamatos gammoltatását.

(Ahhoz, hogy fölfelé mozduljon a mérleg, minimum kilencszáz milliliter anyatejnek megfelelő kalóriát kellene bevinni; egy üveg bébiétel típustól függően kettőszáz és kettőszázhatvan közöttinek felel meg, amit a testvérem – ha épp nem minősíti denevérepének – három-négy evésre hajlandó elfogyasztani. A többit ki lehet számolni. Ideális esetben is vagy tíz etetés naponta.)

Plusz még ott vagyok én, akivel matricás albumot kell ragasztani, könyvet kell olvasni (anyukám gyerekkori kedvencét, Fehér Klárától a Négyen meg a Béka című regényt fejeztük be éppen), pónis rajzfilm szinkronizálatlan részeit fordítani, home-made angol nyelvű kártyajátékot játszani (hátha előbb-utóbb egyedül is megy a rajzfilmfordítás), csak hogy érezzem a törődést. De nekem semmi törődés nem elég (ahogy a tesómnak semmi etetés).

Húsvétkor a tesóm úgy döntött, hogy kicsit előbbre szalad az általam kijárt úton – tudjátok, Tom Sawyer –, és koponyatörést kapott. Az egész azért van, mert azt hiszi, tud állni, és mindenhol azonnal fölkapaszkodik: húszdekás műanyag kisszéknél, nagylabdánál, székre akasztott nadrágnál, szóval bárminél, ami szerinte egy picit is stabilabb, mint a világgazdaság, és aztán eldől, mint egy deszka. Hosszas gyakorlással is csak annyit sikerült elérnie, hogy ha jó napja van, akkor először fenékre esik, és csak onnan hanyatt. (A szüleim állítólag láttak már ilyet.)

Amint négykézlábalni kezd a következő remek fogódzó, mondjuk kósza napsugár vagy levegőben lógó cérnaszál felé, azonnal ugrunk, de hiába. A köré rakott párnák sem segítenek, egyszerűen odébb lépeget, és a körön kívül esik el. Vagy olyan irányban, amelyre senki sem számítana. Ha fogják a nadrágkantárját, akkor a kantár hatókörén belül ér talajt a feje. A lényeg, hogy jó nagyot koppanjon. A koponyája körben, ahol padlót fog, csupa lila meg zöld folt; Anyu egyik barátnője fölvetette, hogy talán körbe kellene tekerni a fejét purfixszel, ütéscsillapítás végett.

Húsvét előtti szerdán reggel Anyu arra lett figyelmes, hogy egy tenyérnyi, vizenyős daganat van a tesóm fejének jobb oldalán. Levittük a gyerekorvoshoz, aki azt kérdezte, tapasztaltunk-e bármiféle kísérő tünetet. Nos, nem igazán; nem volt jelentősen nyugtalanabb, vagy sírósabb, vagy aluszékonyabb, de éppen most fogzik – azóta ki is nőtt az alsó két foga, egyszerre, hogy ne aprózzuk el –, és emiatt napokon át fájdalomcsillapítót kapott. A gyerekorvos azt javasolta, figyeljük a daganatot, és vigyük vissza Szuszut, ha bármi gyanúsat észlelünk.

Néhány nap múlva a dudor apadni kezdett, és alatta jól érzékelhetővé vált egy csontperem. Anyu elvitte röntgenre Szuszut a Bethesdába, ahol azt mondták, hogy kilenc centis vízszintes koponyatörése van, és már haza sem mehetnek, megfigyelésre bent kell maradniuk a kórházban. (Ismerős?)

Az egész család megroggyant egy kicsit, velem az élen, főként, mivel az óvodai anyák napja is a kórházi tartózkodás időtartamára esett. Nem volt nagy durranás, az igaz, mivel csak az iskolába menők kaphattak saját verset, mi pedig, óvodában maradók mindösszesen egy hatsoros eposzt adhattunk elő kórusban. No persze, tavaly narrátorként betanulhattam egy egész mesét, de most, hogy itt maradok, egyből buta lettem, nem? Sebaj, az összes többiek versét is tudtam, így Anyunak már napokkal előre elmondtam egymagam az egész műsort, ne maradjon ki semmiből.

Az óvoda vezetése azonban idén is kikötötte, hogy anyák napjára csak anyák mehetnek, semmi apa meg nagymama. Ez azért is furcsa, mert semmilyen más ünnepséget nem tartanak, ahol szerepelnénk, csak az anyák napját, így az apák és nagyszülők három éven át egyszer sem láthatják kisfodrosban énekelgetni a csemetét az oviban. (Mert állítólag nem férnének be a terembe. De szerintem csak a szokásos, hogy ne nyüzsögjön már ott az a sok szülő, így is épp elég, hogy tele az óvoda azzal a sok nyamvadt gyerekkel, nem lehet tőlük rendesen óvodát vezetni.)

Előző este még nem tudták megmondani, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel végül is bemehet-e az Apu, vagy nem. Apukám dühös volt, azt mondta, akkor inkább be sem visz az ünnepségre, de nem tesz ki annak, hogy pont csak az én szülőm ne lehessen ott. Végül mégis csak beengedték, így ő lett az egyetlen apuka, aki egyáltalán láthatta a gyerekét verset mondani az óvodában.

Szuszu állítólag kicsit szeppent volt a kórházban, pedig semmi vészeset nem műveltek vele, sőt, Anyu egész idő alatt le sem nagyon tette a kezéből, ugyanis a fémrácsos kiságyban azonnal felállt és feldőlt, nekiesve hanyatt a túloldali rácsnak. (Ehhez képest itthon a nappali azért már akadálymentesítve van.) Végre a töréstől számított tízedik napon összeforrtnak nyilvánították a koponyáját (valóban nem érződött már a korábbi csontperem), és hazaengedték. A tesóm felmentő seregként üdvözölte a hazaszállítani érkező rákosligeti nagypapát, és azóta sem tudja abbahagyni a boldog fültől-fülig mosolygást, ahányszor csak meglátja.

Így aztán a szokásos patakparti majálisra már hiánytalan létszámban vonultunk fel. Ugrálóváraztam, barátnőztem, ültem a körhintán a sárkányon, Szuszu pedig tradicionális télikabátként aludt a céllövölde meg a hányóka között egy fa alatt, ahol a gyerekek visítása és a pléhdobozok csörömpölése időnként elnyomta a nagyszínpad erősítőjét, miközben a kiskölkek versenyt nyomták a dudát a sergőn.

Délután akkora zivatart kaptunk, hogy majdnem kiöntött a patak, szerencsére épp a legmagasabban fekvő sátorban kézműveskedtünk Eszter barátnőmmel, és jószerével észre sem vettük az égiháborút. (A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy az óvó nénim beleesett a patakba. Na, akkor most ki a putu?)

Itthon pedig igyekszünk megoldani, hogy a húgom ne boruljon fel… annyiszor. Anyukám már egész durva kapusvédéseket tud, néha a földtől alig egy centire sikerül a tesóm koppanni készülő feje alá löknie a tenyerét, és én is megtanultam úgy játszani, hogy fél kézzel a nadrágja kantárját fogom. (Csak néha elbambulok.)

Azt mondják, egyre könnyebb a tesómmal – hát, tényleg nem volt egyszerű ősszel meg télen, amikor cseppenként kellett a szájába nyomogatni a tejet a cumiból, később a kanállal evéssel meg az önálló forgolódással-gurulással kicsit biztatóbb lett a helyzet, aztán félévesen jött a szeparációs félelem, amikor nem lehetett fölkelni mellőle a szőnyegről, mert egyből kétségbe esett. Ez is elmúlt, volt pár lazább hetünk, amikor Anyukám akár a konyháig is kimehetett egy pohár teáért, legfeljebb a nyomában négykézlábalt a testvérem, és út közben picit megnyalogatott egy-két cipőt vagy a babakocsi kerekét. Most azonban valakinek az egyik keze mindig tele van nadrágkantárral, és egy szimpla kézmosás vagy egy tányér étel megmelegítése komoly egyeztetést igényel.

Ehhez képest én a visszafogott többórás ordítozásommal sehol sem voltam. Különben is, ekkora koromra már azt is jórészt abbahagytam. A húgom meg pont most kezd hisztis lenni. Igazi, tervszerű, kiszámított hiszti: ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy szerinte kellene, piros fejjel visít, köpköd és hátrafeszíti magát, amíg ki nem javítják a hibát, azután mosolyog tovább. Míg én az ő korában azért sírtam, mert fájt az élet, ő alapvetően jól érzi magát, csak rájött, hogyan lehet a környezetét zajártalom révén manipulálni.

Ráadásul a tesóm gyors, mint egy fél varsa ivadékhal, és leleményes, mint Odüsszeusz. A másodperc tört része alatt képes kibontani más ember csokoládényulát, fészket építeni a ruhaszárítóról lehúzkodott vizes ruhákból, ágyterítőnél fogva megszerezni a karfára tett vajas kenyeret, és végigkenni vele a kanapét. A keze meg az arca folyton filctollas, pedig én úgy éljek, elpakolom a filceimet… Múltkor még tüskét is szerzett az egyik mancsába. Mindenhol ott akar lenni, mindent meg akar nézni és megkóstolni, és ha nem adják oda neki, olyan kiszámítottan hisztizik, mint egy tragika az utolsó felvonásban.

A szüleim kénytelenek voltak beszerezni nekem egy új asztalt – tudjátok, ahelyett, amit a második születésnapomra kaptam. (A szék a napokban tört el, mert minden figyelmeztetés ellenére folyton hintáztam rajta. Nem tudom, lehet, hogy a fülemben van egy kis filter, ami kiszűri a szülői intelmeket, aztán meg naugyéznek. Nem baj, úgyis veszélyes volt a Szuszura, mert túl könnyű volt, és nem bírta megtartani a belekapaszkodva álló húgomat.)

Szóval, az asztalom. Nagyon szerettem, és a mai napig úgy képzelem el a születésnap ideáltípusát, hogy legyen egy csomó lufi a földön és virág az asztalon. Sajnos, a húgom teljesen ellehetetlenítette a használatát. Nem elég, hogy ellopkodta róla a cuccaimat, és ha tányért vagy bögrét látott rajta, azt azonnal elhajította (az edényállományunk az én tipegő korom óta nem csökkent ilyen radikálisan), ráadásul rászokott, hogy mellém álljon, ha rajzolok vagy eszem, és a tányéromban turkált, illetve két kézzel húzta ki a papírt a ceruzám alól. Így aztán a szüleim eldöntötték, hogy nem várjuk ki azt az egy évet az iskoláig, azonnal kell nekem egy nagyobb asztal. Végül apukám húgának a gyerekkori íróasztalát kaptam meg, amit illő tisztelettel kezelek, és még az is előfordul, hogy rendet rakok rajta.

A tesóm pedig egyéb területeken folytatja a tatárdúlást. Ha csöndben van, biztos Anyu varrógépét tekergeti, vagy a laptopon ugrál. Különösen a műszaki cikkekre veszélyes, a fürdőszobai páramentesítőt már tönkre is tette, mert miközben Anyu mosakodott, csöndben benégykézlábalt mögötte a fürdőszobába, kiborította a páramentesítőt – amelyet én kisebb koromban páramentes időnek hívtam –, és belefeküdt a tócsába. Őt még csak át lehetett öltöztetni (ez mostanában naponta többször is aktuális), de a szegény berendezésnek belement a víz az elektronikájába, és nem volt rajta pelus.

„A húgod egy vaddisznó” – sóhajt időnként jóanyám elgyötörten. Én meg örülök, hogy kivételesen nem engem szidnak, amiért megint elvittem a Szuszut.

                                                               Nyávogi

–––––––––––––––––––––––––––––––

De Anyu azt is mondta, hogy tündérkislány vagyok!

                                                                Szuszu