Először is: szia, Bogicza, üdv a fedélzeten! És üdvözlet a gyönyörűséges Hanna kisasszonynak is!

Szóval, ma úgy gondoltam, hogy az esőről mesélek nektek. Mostanában rengeteget esik az eső, és olyankor nem tudunk kimenni. Vagyis ki szoktunk néha, de az esőkabátos, kapucni alól kukucskálós sétákért nem rajongok annyira. Anyu múltkor azt mondta, hogy talált nekem valami érdekeset, ha már kénytelen vagyok a szobában játszani, és elővett a szekrényből egy kis szlafatykát. Na, örülök, hogy őt ilyen könnyű megvigasztalni, de nekem a kis szlafatyka egyáltalán nem tűnt érdekesnek. Ekkor Anyu fölfújta, és kiderült róla, hogy az egy lufi.

A lufi olyan, mint egy labda, csak sokkal lassabban esik le, ha feldobom, és így sokkal tovább lehet alatta visongva rohangászni (miközben már rég leesett a szoba egy másik pontján). Végül nagy nehezen elkaptam a lufit, és jól magamhoz szorítottam, de ekkor: baaang! És már sehol sincs a lufi. Döbbenten néztem körül.

Anyu azt mondta, semmi baj, csak a lufi kipukkadt. Fújunk másikat. És azt is mondta, hogy finomabban bánjak vele, például ne hasaljak rá, ha elkapom. De ezt elég nehéz betartani, mert a lufi nagy, én meg szintén nagy vagyok, de nem annyira, hogy rendesen átérje a kezem, és ezért a magamhoz szorítás még mindig a legcélravezetőbb. És még aznap délelőtt elhasználtunk másik három lufit, és délután is kettőt, és néhány napon belül üres lett a zacskó a szekrényben.

Ekkor következett végre egy szárazabb nap, amikor ki tudtunk menni sétálni. Séta közben benéztünk a papírboltba, és megkérdeztük, hogy van-e jó erős lufijuk, ami nem pukkad ki olyan könnyen. Volt nekik, és Anyu mindegyik színből vett hármat, nekem pedig azt mondta, hogy én is választhatok egyet, amit rögtön felfújunk, amint hazaértünk. Egy narancssárgát és egy rózsaszínt választottam, a rózsaszínt egész úton hazafelé próbáltam felfújni, de főleg nyál ment bele, miközben Anyu unszolt, hogy menjünk már, a lufi pedig folyton leesett, és a végén egy nagy nyál- és sárkupac lett belőle, és Anyu elkobozta, én pedig megsértődtem.

De otthon megvigasztalódtam, mert fölfújtuk a narancssárga lufit, és tényleg nem pukkadt ki, szaladozhattam vele vihogva a nappaliban.

Másnap elmentünk a védőnénihez, és megmérték a súlyomat (11 kiló és 90 deka vagyok), meg a magasságomat (88 centi). Apu azt mondta, ennek az egész megmérős dolognak azért van jelentősége, mert holnap leszek kétéves. Alig akartam hazamenni, mert a védőnéninél a várószobában remek kis asztalok meg székek vannak, mondtam Apunak, hogy én is szeretnék olyat.

Másnap délelőtt Anyuval Budapesten voltunk autóval, elkísértük az egyik barátnőmet, Zsófit meg az anyukáját, mert ilyen kevés sétálás mellett már az autózás is program nekem. Szerencsére a záporok mindig akkor jöttek, amikor az autóban ültünk, amikor pedig kiszálltunk valahol, éppen sütött a nap. Budapesten jó sok a lépcső, ez nekem pont jó, mert mostanában nagyon érdekelnek a lépcsők, és itt végre kedvemre rohangálhattam föl és le rajtuk, ha éppen útba esett egy.

Anyu rengeteg epret vett egy zöldségesnél, nagyon szeretem az epret. Utána elmentünk megnézni egy szökőkutat, de én észrevettem egy bokáig érő pocsolyát, és rohanni kezdtem felé, Anyu a nyomomban, kiabálva, hogy „állj meg, állj meg”, megnézném én azt a gyereket, aki ilyenkor megáll. Végül pont a pocsolya határán Anyu utolért, és elcsípte a pulóverem vállát, de én kirántottam magam, elvesztettem az egyensúlyomat, és elterültem a pocsolyában. Minden egyes ruhadarabom tiszta víz meg sár lett, így végül Anyu pulóverébe bugyolálva utaztam haza az autóban, bár ez nem tört meg különösebben.

Hazaérve megebédeltem és gyorsan elaludtam, elvégre mozgalmas délelőttöt tudhattam magam mögött. Félálomban még hallottam egy furcsa pukkanást, de úgy gondoltam, biztos nem olyan jelentőségű a dolog, hogy érdemes legyen fölébredni miatta.

Délután aztán, amikor fölkeltem, igencsak elámultam. Az egész nappali tele volt lufikkal, fönt a plafon alatt pedig papírkígyók csavarodtak erre-arra. Csodálkozva kapkodtam a fejemet. Ekkor vettem csak észre, hogy a sarokban egy kisasztal áll egy kisszékkel, pont olyan, amilyet szerettem volna! A széken egy csomag építőkocka volt, meg egy felfújható halacska, az asztalon pedig egy cserép virág, egy új Böngésző és egy nagy torta! Azt sem tudtam, melyikhez kapjak hirtelenjében.

Anyu meggyújtotta a tortán a gyertyákat, de mire elénekelték volna, hogy „Ég a gyertya, ég”, én már rég elfújtam őket. Kértem, hogy gyújtsák meg még egyszer, de az elsőt már el is fújtam, mire a másodikat meggyújtották volna. Aztán még jó párszor meggyújtották nekem, én meg újból elfújtam, és kértem, hogy gyújtsák vissza.

Anyuval fölvágtuk a tortát, én is ettem belőle az új kisasztalomnál, bár furcsa volt, hogy édes, én nem nagyon szoktam édes dolgokat enni. Így a végén inkább nekiadtam Apunak. Aztán megnézegettük az új Böngészőt, és játszottunk a lufikkal, és építettünk az építőkockákból. Az építős játékokhoz eddig nem nagyon vonzódtam, de most kisült, hogy lehet csinálni belőle lépcsőt! Említettem már, hogy mostanában nagyon érdekelnek a lépcsők? Eleinte nem akartak egymásba illeszkedni az építőelemek, de a lépcsők kedvéért ezt az akadályt is leküzdöttem.

Szóval jól telt a délután, építettünk lépcsőt, és piramist, és templomtornyot, közben néha lufiztunk egy kicsit – nagyon vicces, hogy ha átfutok közöttük, mindegyik félreugrik –, és a Böngészőt is újra és újra megnézegettük, és időnként elszaladtam, hogy üljek egy kicsit az asztalomnál. De amikor este fölhívtuk Mamát telefonon, és megkérdezte, hogy mit kaptam a születésnapomra, mégis csak ez jutott elsőként eszembe: „Rengeteg lufiiiiiit!”