A múltkori poszt után stílszerűen: agyrázkódást kaptam húsvétkor. (Épp terveztem, hogy elmesélem nektek a tojásfestést meg a nyuszit meg mindent, de most fontosabb mesélnivalóm akadt.)

Ahhoz képest, hogy lovagolok, fára mászom, meg úgy általában az asztal tetején táncolok, az agyrázkódást teljesen veszélytelennek tűnő helyzetben, kb. 40 centiről leesve kaptam. Már készültünk aludni menni, Anyu még hajat szeretett volna mosni. Az oldalára fektettem a csúszdámat – nagyon szeretek így játszani vele, van is több ilyen képem –, és lovaglóülésben ráültem. Alacsonyabb, mint egy szék. Valamilyen magam költötte versikével szórakoztattam a szüleimet, akik vihogtak rajtam. Egyszer csak lecsúsztam valahogyan, és odakoppant a fejem a szőnyeghez. Lett egy kis púpom, de először meg sem ijedtek igazán – naponta hússzor is leesem magasabbról, nagyobbat is. Többnyire nem is sírok miatta, vagy csak úgy tessék-lássék.

Most viszont másképp sírtam, mint szoktam, és nem is akartam abbahagyni. (Talán a lábam akadhatott be, és nem tudtam a szokott módon tompítani az esést?) Amikor még a madaras ének sem használt, a szüleim kezdtek gyanakodni. Pláne, hogy még le is feküdtem. Apu az ölébe vett, és mesélt nekem, Anyu meg elrohant hajat mosni. Épp a kádban állt besamponozva, amikor hányni kezdtem.

Anyu azon samponosan ugrott ki, Apu hívta a mentőket. A mentők a Heim Pál Kórházba vittek, ahol megállapították, hogy agyrázkódásom van. Meg is röntgenezték a fejemet, szerencsére nem tört el, de nagyon meglepődtem, hogy a fejemben is van csont. Értőn nézegettem a röntgenfelvételeimet. Meg is dicsértek, hogy milyen együttműködő vagyok (persze meg is szeppentem egy kicsit, és elhatároztam, hogy aznap már nem putulkodom).

Bent kellett maradnom a kórházban megfigyelésen. Anyu egy kis hokedlit kapott az ágyam mellett, hogy azon alhat, ha tud. Pont egyik ágy sem volt igazán jó nekem, mert itthon még rácsosban alszom – a rácstalanról leesem, még ha körülraknak is párnákkal, mert álmomban is izgágulok –, de a kórházi rácsos ágyak picik voltak, kisbabáknak készültek. A rendes ágy meg túl magasnak tűnt nekem. Álmomban néha ugrottam egyet, és Anyu ölében kötöttem ki. (Aki nem is bánta, mert szívesen odabújt volna mellém, hogy megdédelgessen egy kicsit, de ezt, sajnos, nem lehetett.)

Anyu megígérte, hogy egész végig itt lesz mellettem, el sem mozdul, aludjak nyugodtan. (Meg még olvasott egy kis Mazsolát is, éjjel egykor, de csak suttogva, hogy ne zavarjuk a többi gyereket.) Meg is nyugodtam, és elaludtam, mert Anyu mindig megtartja, amit ígér. Sajnos, reggel a nővér nénik kizavarták a vizit idejére, én meg pont akkor ébredtem fel, mert levertek mellettem egy zörgős valamikkel teli tálcát. Eléggé nem tetszett, hogy vadidegen helyen ébredek fel, vadidegenekkel körülvéve, és elhatároztam, hogy ezentúl nem tévesztem szem elől Anyut.

A szemész meg a neurológus nénik megvizsgáltak, és azt mondták, már jól vagyok, csak még feküdnöm kell, és nem szabad szaladgálnom meg ugrálnom. Hát nem tudom, mit gondolnak ők az életről…

A következő vizit idején Anyu a lelkemre kötötte, hogy föl ne keljek az ágyból, még mesekönyvet is adott. Én azonban csak addig ültem egyhelyben, míg el nem tűnt. Utána lemásztam az ágyról, felvettem a papucsomat (még arra is vigyáztam, hogy a papucsok a megfelelő irányba nézzenek, ezt utólag elmeséltem Anyunak), és a keresésére indultam.

Kimentem a folyosóra, de Anyut sehol sem találtam. (A vizit idejére még a folyosóra sem engedik be a szülőket.) Össze-vissza szaladoztam a folyosón, benéztem a kórtermekbe, és ha már ott voltam, putulkodtam egy kicsit. Találtam mindenféle érdekes bigyót, amit piszkálni lehetett. Közben véget ért a vizit, és Anyut végre beengedték; rohant a kórterembe, és az ágyamat üresen találta. Nagyon megijedt, de szerencsére ez csak pár másodpercig tartott, mert már rohantam is feléje a folyosón. Ugráltam örömömben! (Na jó, egyiket se szabad.)

Ez így ment továbbra is: feküdni nem voltam hajlandó, a meséket ugyan szívesen hallgattam, de szokásom szerint izgágultam közben, és ha Anyut elparancsolták mellőlem, csak addig vártam jámbor képpel, míg épp senki nem figyelt, és már vettem is a papucsomat. Végül Apu megkérte a doktor bácsikat, hogy hadd vigyenek engem haza, mert itt legalább Anyu minden percben szemmel tud tartani.

És most itthon vagyok, és végre jól kialudtuk magunkat mind a ketten (összebújva). Sokat rajzolunk, festünk, Anyu már azt álmodta, hogy új ecseteket vett nekem. Kirakózunk, társasjátékozunk, és mikrofonnal a gépre olvassuk a Frakkot, hogy meglegyen hangoskönyvnek (a Mazsola is megvan, és nagyon szeretem). Vidám vagyok, és kérésre aprólékosan elmesélem az egész esetet, szóval az emlékezetemmel sincs baj. A szüleim is megnyugodtak valamelyest. Igaz, hogy mégis üt csalánba is a mennykő, de csak kicsit.