Nyávogi élete és cselekedetei

Kilenc kiló vagyok!!!

Mindenki legyen nagyon óvatos! Nem lehet előre megjósolni, mi történhet ilyenkor a térrel meg az idővel.

Szuszu

Most átadom a szót anyukámnak. A megoldást ő sem tudja, de nagyon szeretne segíteni. Andinak és mindenkinek, aki nem evő gyerekkel küszködik. A kórházas és egyéb tapasztalatok alapján többen vannak, mint gondolnánk.

Nyávogi

------------------------------------------------

Szóval:

1. Nem szabad feladni, rakni kell bele a kaját, amennyit csak lehet. Ez persze messze elmarad az orvosok és a védőnő által mondott minimumtól, és azt is kihányja, a súlya pedig nem nő, és minden igyekezet kilátástalannak tűnik, az ember romokban van a kialvatlanságtól meg a folyamatos kudarctól, de akkor is ki kell tartani. Másik opció egyébként sincs.

Én valami olyasmit mondogattam végig magamban – bár nem úgy tűnt, hogy van realitása –, hogy ez úgyis el fog múlni, és aztán jobb lesz. És tényleg jobb lett.

2. Ki kell próbálni többféle tápszert, hátha valamelyik egy egész picit jobban ízlik neki. Csodát várni nem szabad, mi az ilyen egész picikből élünk.

(Természetesen az anyatej lenne a legideálisabb, de Szuszu pl. utálta, hiába fejtem nyolc hónapos koráig.)

A cumisüveg gumiját nyomogatva a szájába lehet pumpálni a tejet (ehhez szelepes cumi kell, nehogy félrenyeljen). Szuszunak eleinte a torkát kellett simogatni, hogy lenyelje.

3. Fárasztó, de érdemes mindent felírni: mikor, mit, mennyit evett, mikor hányt, hányszor kakilt, mennyi volt a súlya. Hátha kiderül valami összefüggés. (És például ha gyanús, hogy valamilyen ételérzékenysége lehet, így könnyebben észrevesszük.)

4. Minél több információt begyűjteni hasonló cipőben járó szülőktől. Nekünk többet segítettek, mint az összes orvos és szakember.

Hasznos értesülések:

-- A Humana Baby Fit egy aránylag finom ízű tápszer (banános).

-- A Fantomalt por magas energiatartalmú, lényegében ízetlen por, amit bármibe bele lehet keverni. (A tápszer energiatartalmát pl. kb. harmadával emeli, szóval ha megiszik 300 ml-t, az nagyjából úgy számít, mintha 400-at ivott volna.)

-- Az Infatrini (nagyobbaknak NutriniDrink) magas energiatartalmú tápszer (ebbe is bele lehet tenni még külön a Fantomaltot is). Hátránya, hogy elég drága, az Infatriniből pl. még receptre felírva is két-háromezer forint tizenkétszer két deci. (De van az az elkeseredettség, amikor nem számít.)

5. Nem evő gyereket már négy hónaposan szabad elkezdeni hozzátáplálni, hátha kanállal könnyebben elfogadja, mint cumiból (nálunk így volt). Ha minden jól megy, kanállal nagyobb mennyiséget lehet egyszerre a szájába ügyeskedni, mint hogyha cumiból nyammogna.

Itt is érdemes többféle dolgot kipróbálni, remélve, hogy valami ízlik neki. A kisbabák általában az édes ízeket kedvelik jobban, így gyümölcsös ételek előnyben. A következőkre kell vigyázni:

-- Életkorának megfelelő legyen. A bébiételes üvegen, tejpépes dobozon rajta van a korhatáros karika (=hány hónapos kortól adható), a gyümölcsöket-zöldségeket pedig meg lehet nézni a hozzátáplálási táblázatokban.

-- Magas kalóriatartalma legyen!!! Az anyatejben (és a tápban) kb. 64 kalória van 100 ml-enként, így nem ajánlott olyasmit adni, amiben ennél kevesebb van (hiszen elég nagy öngól, ha belelapátolunk 100 grammot, de energiaértékben csak pl. 80 gramm tápnak felel meg). Főleg a zöldségek problémásak ebből a szempontból, nemhiába a fogyókúrázók is ezt eszik. A bébiételeken rajta van az energiatartalom, a házi főzőcskénél pedig meg lehet nézni a kalóriatáblázatot, de vigyázat, ha hígítjuk vízzel (pl. a saját főzőlevével), akkor a vizet is bele kell számolni! (Vagyis hiába eszik meg 100 gramm krumplipürét, ha abban csak 60 gramm krumpli van.)

-- Előfordulhat, hogy nagyobb mennyiségben érzékeny valamire, még akkor is, ha nem kifejezetten ételallergiás. Gyakori problémaforrások:

(Nem azt jelenti, hogy ezeket nem szabad adni, hiszen ezek a babaételek alapösszetevői, hanem figyelni kell a székletet, súlygyarapodást, és ha valami gyanússá válik, vissza kell keresni az etetési naplóból, és megállapítani, hogy mi nem felelt meg neki.)

- Fruktóz: egyes gyümölcsökben több, másokban kevesebb van, érzékenyeknél hasmenést okozhat. (Az almában pl. sok van, pedig minden kisbaba azt eszi elsőnek.)

- Tejcukor: lehet, hogy egyébként nem tejérzékeny, de a tápszer + tejpép + joghurtos étel együtt már fölül van a toleranciaküszöbén.

- Glutén: folyton változik a paradigma, hogy mikortól kaphat egy kisbaba lisztes ételt. Ha bírja, akkor érdemes már hamar, mert sok benne a kalória, de nagyon kell figyelni, nem okoz-e tüneteket.

6. Viccessé, érdekessé tenni az étkezéseket, hogy ne kínlódás legyen (nekünk úgyis az, de ezt neki nem kell tudni). Ha a cumiztatást már utálja, a kanállal evés jó alkalom lehet, hogy tiszta lapot nyissunk. Lelkesedjünk, hogy „hű, most eszünk”, lobogtassuk a partedlit, énekeljünk-mondókázzunk, etessünk plüssállatkákat a kisbabával felváltva, mutogassunk mesekönyvet, nagyobb gyerek bábozzon. Kapjon távirányítót, mobiltelefont és egyéb nemszabad dolgokat, amiket matathat. (Tegnap például egy kalózhajó kormánykerekére tekergettünk madzagot.)

Nekem estére már sokszor fáj a szám, annyit énekeltem meg meséltem, de a legnagyobb eredményünknek tartom, hogy az eredetileg evésutáló gyerek lelkesen rohan a bébiételes üveg láttán, és tömködi a saját nyakába a partedlit, mert tudja, hogy most jön a mesekönyv.

7. Példát mutatni. Már a legelejétől odaültetni magunkhoz, ha eszünk, hadd lássa, hogy az evés hozzátartozik a mindennapokhoz. Persze nem úgy értem, hogy okvetlenül unatkozza végig az etetőszékben, amíg mi ebédelünk, de fel lehet kelteni az érdeklődését. Pl. le szoktam ülni a padlóra a szendvicsemmel, szembeültetem Szuszut a térdemre, és mondogatom, hogy hmm, de finom kenyeret eszem, ez itt a szalámi, akár meg is lehet fogdosni egy picit.

(Ezzel elértük, hogy kb. másfél éves korára elkezdte lopkodni a kenyeremet, aztán tüntetett, hogy adjak neki, és önként megette a darabkákat egy tálkából. Mondhatnánk, innentől a probléma kipipálva. Sajnos, most le kellett állni vele, mert lehet, hogy gluténérzékeny.)

Lehet neki adni ennivalót játszani, pl. negyedbe vágott almát. Nem evőnél nem érvényes a szabály, hogy étellel nem játszunk, hadd szokja csak az illatát, ízét. De vigyázni kell, nehogy leharapjon belőle egy nagyobb darabkát, amitől megfulladhat, szóval ez szoros szülői felügyeletet igényel.

8. Barátnőm tanácsa: sportolni, mozogni kell minél többet! Az ő kislánya akkortól eszik rendesebben, amikor elkezdett úszni járni (heti több órát). De Szuszu súlya is tavaly nyáron indult meg valamelyest, amikor egész nap levegőn volt, és tanulgatott önállóan járni.

+1 tipp: Kapaszkodjunk bele a jó dolgokba. A sok küszködés között úgy elvész az a kevés pozitív dolog, ami történik, hogy szinte nem is érzékeljük. Én elkezdtem egy külön kis füzetbe felírni mindent, ami jó volt; kis dolgokat is, nemcsak azt, hogy átfordult vagy megtanult mászni, de olyasmit is, hogy mosolyogva ébredt, vagy hogy milyen szép hosszú szempillája van. Úgy érzem, ez is segített. (De persze lehet facebookolni, fotókönyvet csinálni, kinek mi esik jól – csak jól essen végre. Ne már annyi maradjon meg a babakoráról, hogy micsoda szívás volt...)

No, hát ennyi. Köszönöm a lehetőséget.

(Szia, Ildi!!! Sokat emlegetünk mostanában, mert a Gabikától kapott mesekönyveket most Szuszu lapozgatja, és ő főzőcskézik a babakonyhában.)

(És ha már szóhoz jutottam: Kata, szeretettel várunk egyesben vagy többesben, hétvégén vagy akár hétköznap. Mostani paramétereink: Szuszu délután 3 és 5 között szokott aludni, az esti takarodó műsor 7 körül kezdődik, kedden és péntek-szombaton egy kicsit lazább a másnapi későbbi kelés miatt. De idő kérdése, és jövök a topikra!)

V.D.

---------------------------------------------------------

Anyu, nem igaz, hogy nem bírsz leszállni a témáról!

Szuszu

Leszedtük a karácsonyfát. Muszáj volt, mert a húgom matatta. Eddig miattam kellett, mert minden évben kitaláltam valami kis happeninget, dinoszauruszokat telepítettem a karácsonyfára, óriás műlesiklást játszottam rajta a legóimmal, mittudomén. Idén már nagyjából felfogtam, hogy a fenyőfát áhítattal szemléljük, nem kötözünk rá spontán mindenfélét, és nem vonjuk be a szerepjátékainkba, mert akkor a szüleink kénytelenek szomorkodva bár, de megválni tőle, mielőtt az egész szobát beteríti tűlevelekkel és díszek maradványaival. Na, erre meg a tesóm lopkodja róla a gömböket.

Ha rászólnak, hogy nem szabad, akkor mutatja a kezét, hogy oda fognak rácsapni (vagy legalábbis fenyegetik vele), és tovább folytatja.

Ezek szerint a gyerekek nagyjából hatéves korukig veszélyesek a karácsonyfákra. Onnantól fogva a húguk veszélyes. Szóval még öt év, és nekünk is lehet plafonig érő karácsonyfánk, mármint a padlótól. Mert idén meg tavaly is a mennyezetig ért, csak éppen a hokedlitól, hogy kevésbé érjük föl.

A tesóm annyit hallotta mostanában, hogy „ne piszkáld már azt a szerencsétlen karácsonyfát!”, hogy utóbb, ha a délutáni alvás után, a sűrűsödő félhomályban bekapcsolt égőkkel megmutatták neki, már csak annyit mondott: „szecsétlen!” Mi több, ha valamelyik mesekönyvében fenyőfára bukkant – márpedig mikulásos-karácsonyfás irodalommal bőségesen el vagyunk látva –, azonnal a nappali sarkában álló fára mutatott, mondván: „ka-ka” (a bonyolult szavaknak néha még csak az első szótagjára vállalkozik, duplázva, így jelen állás szerint a katicabogár ugyanúgy hangzik, mint a karácsonyfa), és nyomban hozzátette: „szecsétlen!”

Pedig a mostani karácsonyunk még csak nem is számított különösebben szecsétlennek. Ahogy mondani szoktuk, nincs benne az első háromban ezen a téren. A tesómmal együtt egészen novemberig kibírtuk, hogy ne legyünk betegek, ami országos rekord. Igaz, hogy utána behoztuk az összes elmaradásunkat, és így már megint nem lehettem ott az óvodai karácsonyon, de ez már részletkérdés. Tudjátok, másodszor járom a nagycsoportot, és a négy év alatt úgy emlékszem, összesen egyszer tudtam elmenni az ovis karácsonyi ünnepségre, úgyhogy ez részemről már kedves hagyomány. Végül is egyszer láttam, elég az.

Akkor viszont még jártam oviba, amikor az óvó nénik faliújságot készítettek a Jézuskának szánt kívánságokból, mindenkinek ráírták a nevét meg a kívánságát egy kis cédulára, és fölragasztották. Akkoriban a kreatív kézikönyvek vonzásában éltem, reggeltől estig azt lapozgattam, hogyan lehet tortapapírból angyalkát meg vécépapír-gurigából mikulást készíteni. Itt akadt meg a szemem a zseníliadróton (akkor még nem tudtam, hogy így hívják). Tudjátok, milyen hasznos találmány ez? Az angyalkák kezétől a méhecskék csápjáig mindent ebből csinálnak. Fejembe vettem, hogy kell nekem ilyen. Általában nem szoktam semmi után vágyakozni – azt hiszem, ez kortünet –, úgyhogy most meglehetősen örültem neki, hogy végre nekem is van kívánságom.

Mondtam is az óvó néninek, amikor rám került a sor, hogy én olyan szőrös drótot szeretnék. Föl is került a faliújságra, tudjátok: XY: legó, WZ: barbi, N. Nyávogi: „szőrös drót”. Így. Anyukám csak arra lett figyelmes, hogy egyes szülők már megint kórusban vihognak valamin a folyosón. (Mint legutóbb, amikor kitették a rajzomat, amire nagy betűkkel ráírtam: „esküvőm estéje”.)

Na, hát most már tudjátok, mi volt az előzménye a Mikulás által hozott nagy csokor zseníliadrótnak.

A görkorit egyébként hamarosan használatba is vettem, és szüleim legnagyobb megdöbbenésére teljesen egyedül megtanultam görkorcsolyázni. Igaz, hogy a lakásban, de nálunk azért meglehetősen nagy a hely. (Csak szekrényünk nincs elég, ezért a cuccok egy része, ami sehová sem fér be – főleg a folyton belenövés és kinövés között lebegő gyerekruhák – nagy kupacokban állnak az egyik szobában, és várják, hogy anyukám fáradságos pakolás eredményeként áthordja őket a másik szobába, ahonnan néhány hét múlva majd ismét visszahordja.) A görkorizásban egyébként az is segített, hogy akkoriban olvastuk a Fecskék és Fruskák sorozat téli kötetét, a Téli szünidőt, ahol elég pontosan le van írva a korcsolyázás mikéntje. Én is hangosan számoltam, mint Dick meg Dorothea: egy-kettő… egy-kettő.

Anyu meg is állapította, hogy a mostani sok nyafogásom ellenére azért még mindig az ő régi Nyávogija vagyok, aki ha nagyon akar valamit, hát meg is csinálja. Reméltem, hogy a Jézuska is értékeli az igyekezetemet, és meghozza a kért jégkorit.

Talán emlékeztek rá, egyszer nagyon régen meséltem nektek róla, hogy pici koromban korcsolyával álmodtam. Amikor még nem is tudtam, mi az az álom, és a korcsolyáról is csak annyi fogalmam volt, hogy valamelyik mesekönyvemben szerepelt. De azért azt álmodtam, hogy volt nekem olyan, csak Anyu eltette. (Folyton elrakja a cuccaimat, még álmomban is.) Fölébredve kértem, hogy adja oda, mire nevetve azt felelte, hogy csak álmodtam. Hülye kifogás! Másnap megint kértem, és harmadnap is, heteken át nem feledkeztem meg a dologról (nem mondható, hogy könnyű elterelni a figyelmemet), Anyu meg egyre nagyobb bajban volt, ahogy újra és újra notóriusan rágtam a fülét a korcsolyám miatt. Hogyan adja vissza, ha egyszer nem tette el, ha nincs is korcsolyám? De én tudtam, hogy van, csak eltette! Már azon törték a fejüket Apuval, hogy vesznek nekem egy korit, de hát még kicsi voltam hozzá, és az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesz-e télen jég.

Azóta is minden évben fölmerült, hogy kellene nekem korcsolya, de abban maradtak, hogy amint befagy a patak melletti jégpálya, azonnal utánanéznek a neten. Nos, abban az évben, amikor volt jég a pataknál, olyan beteg voltam az egész szezonban, hogy jóformán föl sem kelhettem.

Ehhez képest idén egy satnya kis bronchitist tudtunk felmutatni a tesómmal. Azt sem éppen tökéletesen időzítve, mert a karácsony előtti vasárnap tetőzött a balhé, és az ünnepekre már lecsengőben volt. Azért azon a vasárnapon anyukám nem szívesen volt a saját bőrében, miközben én húszpercenként jártam vécére az antibiotikumtól (nem viccelek, egy rajzfilmsorozatot néztem a neten kb. húszperces részekkel, és minden szünetben kiszaladgáltam, de volt, hogy menet közben is le kellett állítani az epizódot), a tesóm meg kerek perec kihányta a saját gyógyszerét, amit egyébként már eleve be sem akart venni, és háromnegyed órát kellett énekelni meg bábozni neki, mire milliliterenként bele lehetett diktálni. Amikor meg végre lent volt, akkor szomorúan ránézett az Anyura, és telehányta vele a szőnyeget.

No, de a lényeg, hogy gyertyagyújtásra mindenki összeszedte magát, és 24-én délelőtt együtt díszítettük a fát, amiről a kistesóm a mesekönyvek hatására már pontosan tudta, micsoda. Ebéd után aludt, addig Anyu elmesélte nekem a fél Diótörőt a hangulat végett, majd amikor fölébredt, mindannyian elmentünk sétálni, hogy legyen mozgástere a Jézuskának, míg mi a karácsonyi kivilágítást nézegetjük az utcában. És lássatok csodát, itthon várt a sok ajándék! Többek között a régen áhított korcsolya (na tessék, mondtam, hogy volt nekem olyan).

Így aztán nem is csodálkozhattok nagyon, ha a két ünnep között, amikor Rákosligeti Papa kivitt a jégre, egy nap alatt megtanultam korizni. Tessék, a nagyok sose hisznek nekem – pedig már pici koromban megmondtam, hogy tudok korcsolyázni! Csak nem volt korcsolyám. (Mert az Anyu eltette…)

És még azt is kértem a Jézuskától, hogy mozogjon végre a második fogam is. És ha hiszitek, ha nem, úgy is lett! Pont szenteste, a fa alatt kezdett el mozogni! Mert ha a Jézuska teljesíti a kívánságunkat, akkor már megadja a módját. A második fogam egyébként végül december 28-án esett ki, már nő is helyette a szép új csipkés. Koránt sem szenvedek vele annyit, mint a kistesóm (szecsétlen), akinek a jobb alsó kisőrlője hónapok óta nem tud kibújni a bőr alól, a jobb felső körül meg úgy lógnak a szétpattant ínycafatok, mint a színházban a függöny. Szájhorror.

Mindenesetre idén tök megérte írni a Jézuskának (meg a Mikulásnak is), mert minden kívánságomat teljesítették. Szóval a hivatalos levelezésem eddig 100%-ban eredményesnek tekinthető.

A tesóm egy természettudományos könyvet kapott kis kinyitható ablakokkal, mivel odavan az ablakos könyvekért (meg az állatos könyvekért, ezért az ablakos állatos könyv jó kombináció). Meg egy beszélő kutyust, aki tudja mondani, hogy „helló!”, amit a kistesóm igen gyorsan eltanult tőle. Az ünnepek utáni hetekben hol itt, hol ott csendült fel a vékony hangú „helló!”, ahogy Szuszu össze-vissza mászkált a lakásban. Olyan volt, mit egy fütyülős kulcstartó: ha az ember hirtelen nem tudta, hová lett, csak bele kellett hallózni a levegőbe, és figyelni, honnan érkezik a válasz. Ha a fürdőszobából, vagy más bevett putulóterületről, akkor meg rohanni, mert számítani lehetett rá, hogy megint a vécét vagy a mosógépet piszkálja. A mosógépen rendszeresen a legmagasabbra állítja a mosáshőmérsékletet, a vécébe meg múltkor belerajzolt grafitceruzával. Oda is, ahol a víz van, és onnan Anyu nem is tudja eltüntetni, mert nem bírja rászánni magát, hogy belenyúljon a vécécsészében található vízbe. Épp elég neki a tudat, hogy a húgom belepiszkált – azt mondja, néha legszívesebben beleáztatná Szuszut egy lavór domesztoszba.

Szerintem meg nem kell folyton a dolgok sötét oldalát nézni. Fogadok, hogy nektek nincs graffiti a vécékagylótokban!

Panni

-----------------------------------------------

Nem értem a szüleim problémáját. Én ilyen kis adagban is veszedelmes vagyok.

Lehet, hogy ha elérném a kilenc kilót, már akkora tömegben lennék jelen, amit a Világegyetem egyensúlya egyszerűen nem bírna el. Kell nektek apokalipszis?!

Szuszu

Olyan rég meséltem nektek utoljára, hogy már reménytelennek tűnik felvenni a fonalat. Van pár félbehagyott posztkezdeményem, egy részüket már nem is érdemes folytatni, meghaladta őket az idő. Közben meg furdal a lelkiismeret, hogy a tesóm babakorát nem lehet majd úgy visszaolvasni, mint az enyémet. No, akkor inkább csak gyorsan pár szót róla, hogy hogy is vagyunk.

Elmúltak az ünnepek, kigyógyultunk a bronchitisből. Délelőttönként oviba járok, a húgom meg mindenféle babafoglalkozásra, pont, mint én annak idején. Csak az éneklést most zenés babatornának hívják, mert a barátom zenetanár anyukája, aki korábban tartotta, visszament dolgozni gyes után, és aki átvette tőle a stafétát – a babazene-csoportba járt egyik kisfiú anyukája – gyógytornász. De pont ugyanazokat a dalocskákat éneklik a babzsákon gyaloglás közben, mint annak idején én a barátaimmal, Anyu még arra is emlékszik, hogy egyik-másik dal vagy mondóka hogyan és mikor került bele a repertoárba. Büszkén állíthatom, hogy ez ma már történelem, és én a részese voltam.

Szuszu első számú kedvence a Lepke, lepke című dalocska. Anyu már tavaly tavasszal énekelgette neki, amikor még beszélni sem tudott, de már elkezdett figyelni a mesekönyvekre. Így aztán ősszel, amikor először betették a lábukat a művelődési házban újonnan induló zenés babatornára, és kapásból a lepke-lepkével találták szemben magukat, Szuszu egyből a szívébe zárta a helyet. Hát még, amikor kiderült, hogy az énekléshez filcből készült remek lepkék is lapulnak egy kosárban (köztük az a néhány archív darab, amelyek még az én időmben készültek)! A tesóm számára máig is a babatorna fénypontja a lepkézés; amint meghallja, hogy „gyertek ide, gyerekek, válasszatok lepkét a kosárból!”, máris felugrik és rohan a pici lábán, hogy sorba álljon lepkéért, azután a mutatóujjára húzva boldogan lengeti a zsákmányt.

Akárcsak nálam, a húgom esetében sem állapítható meg teljes bizonyossággal, melyik is volt az első szava – ha csak a hangalak szituációhoz kötött megismétlését vesszük, akkor a lába-lába, ha azt, hogy ki is akarjon fejezni vele valamit, akkor a fűnyíróra alkalmazott „brrrrr”, persze lehet azzal érvelni, hogy az még nem szó. Akárhogy is, abban egyetért a család, hogy a lepke-lepke, vagyis kekke-kekke mindenképpen dobogós helyet ért el. Ráadásul a tesómnak, úgy néz ki, hallása is van, mert még a dallamot is leutánozta. Hónapokon át napjában többször felcsendült a „kekke, kekke” dudorászás, várakozásteljes pillantás kíséretében, és valami olyasmit volt hivatott jelezni, mint „légyszi, légyszi, énekeljetek nekem!” Nemsokára odáig fejlesztette az unszolást, hogy szorgos kekkézés kíséretében megmutatta a mesekönyvben, miről szeretné, hogy énekeljenek neki – például cicáról, maciról stb., ezek konkrét dalokat jelentettek.

Mostanra egyszerűsített a módszeren. Rábök a mesekönyvben a kívánt dalt vagy mondókát szimbolizáló képre, majd megveregeti Anyu mellkasát, mint egy irányítópanelt. Talán azt gondolja, hogy ott lehet a bekapcsológombja.

Mostanra (azaz másfél éves korára) nagyjából ötven szót használ többé-kevésbé felismerhetően. A „Dzsidzsi” természetesen a legkorábbiak között volt, a szülők megnevezését jóval később tanulta meg, és sokáig csak Nyunyunak és Pupunak hívta őket. Esténként például, ha Anyu zuhanyozni ment, a kistesóm szomorúan mászkált a lakásban, szája sarkából lógó cumisüveggel, és panaszosan „nyuunyuu!”-zott. Néhány nappal ezelőtt azonban hirtelen rikoltozni kezdett az esti altatásnál. (Ez az altatás érzékeny terület, sok-sok mesekönyv és hosszas nyüglődés után jó esetben tizenegy körül csendesedik el, anyukám meg fülpiszkálóval támasztja ki a saját szemét.) Szóval Anyu már reménykedett, hogy végre alszik, ám a húgom egyszer csak gajdolni kezdett nagy vidáman: „Apuuu! Apucííí! Apuuu! Dzsidzsiii! Anyúúú!” Az a szerencséje a tesómnak, hogy marha aranyosan tud rosszalkodni, és sose ütik agyon.

Mesekönyv-függő kistestvérem szókincsének érdemi részét természetesen mesekönyvekben látható objektumok, azaz főként állatok és néhány egyszerűbb tárgy alkotja. Mivel az állatos könyveket szereti, meglepő részletességgel különbözteti meg az állatokat, felismeri például (persze a már többször látott képeken), melyik a sáska, a tücsök, a szöcske. A héten valamelyik nap Anyu épp a könyvespolcra pakolta vissza (szokás szerint aznap hetedszerre) a lerángatott könyveket, mellette feküdt egy kerek mesekönyv, amely épp egy hattyús képnél nyílt ki. A tesóm elballagott mellette, és csak úgy mellesleg odaszólt, teljesen tisztán: „hattyú”. Pedig Anyu úgy emlékszik, hogy abban a könyvben még nem is mutatta neki a hattyút.

A főneveken túl néhány egyéb kifejezést is használ, meg tudja mondani például (főleg az összehasonlítható méretű állatok esetében), hogy mi kicsi, és mi nagy. Azt is tudja, hogy ő kicsi, önérzetesen paskolja a mellkasát, ha magára ismer a kicsi pingvin, kicsi cica stb. figurájában. „Kicsi!” – és saját magára mutat. Nos, ahogy vesszük; Anyu pont ma volt vele státuszon a védőnőnél, 82 centi, azt mondták, hogy az kifejezetten hosszúnak számít másfél évesen. A súlya viszont csak 8700 gramm körül libikókázik, ez még csak nem is szerepel a táblázatokban (a legalsó érték is egy kilóval feljebb kezdődik). Elérhetetlen távolinak tűnik a kilenc kiló. Pedig mostanában úgy tűnik, mintha kifejezetten kedvelné a nyenyét (a beszédfejlődés során ez váltotta fel a „gamm” szakkifejezést). Csakhogy a mérték még mindig a fél üveg bébiétel, igaz, hogy az lelkesen mondókázva.

Igaz is, Katának üzenjük: nem, a csokimikulás sajnos nem gamm. Csak a papírja.