Olyan rég meséltem nektek utoljára, hogy már reménytelennek tűnik felvenni a fonalat. Van pár félbehagyott posztkezdeményem, egy részüket már nem is érdemes folytatni, meghaladta őket az idő. Közben meg furdal a lelkiismeret, hogy a tesóm babakorát nem lehet majd úgy visszaolvasni, mint az enyémet. No, akkor inkább csak gyorsan pár szót róla, hogy hogy is vagyunk.

Elmúltak az ünnepek, kigyógyultunk a bronchitisből. Délelőttönként oviba járok, a húgom meg mindenféle babafoglalkozásra, pont, mint én annak idején. Csak az éneklést most zenés babatornának hívják, mert a barátom zenetanár anyukája, aki korábban tartotta, visszament dolgozni gyes után, és aki átvette tőle a stafétát – a babazene-csoportba járt egyik kisfiú anyukája – gyógytornász. De pont ugyanazokat a dalocskákat éneklik a babzsákon gyaloglás közben, mint annak idején én a barátaimmal, Anyu még arra is emlékszik, hogy egyik-másik dal vagy mondóka hogyan és mikor került bele a repertoárba. Büszkén állíthatom, hogy ez ma már történelem, és én a részese voltam.

Szuszu első számú kedvence a Lepke, lepke című dalocska. Anyu már tavaly tavasszal énekelgette neki, amikor még beszélni sem tudott, de már elkezdett figyelni a mesekönyvekre. Így aztán ősszel, amikor először betették a lábukat a művelődési házban újonnan induló zenés babatornára, és kapásból a lepke-lepkével találták szemben magukat, Szuszu egyből a szívébe zárta a helyet. Hát még, amikor kiderült, hogy az énekléshez filcből készült remek lepkék is lapulnak egy kosárban (köztük az a néhány archív darab, amelyek még az én időmben készültek)! A tesóm számára máig is a babatorna fénypontja a lepkézés; amint meghallja, hogy „gyertek ide, gyerekek, válasszatok lepkét a kosárból!”, máris felugrik és rohan a pici lábán, hogy sorba álljon lepkéért, azután a mutatóujjára húzva boldogan lengeti a zsákmányt.

Akárcsak nálam, a húgom esetében sem állapítható meg teljes bizonyossággal, melyik is volt az első szava – ha csak a hangalak szituációhoz kötött megismétlését vesszük, akkor a lába-lába, ha azt, hogy ki is akarjon fejezni vele valamit, akkor a fűnyíróra alkalmazott „brrrrr”, persze lehet azzal érvelni, hogy az még nem szó. Akárhogy is, abban egyetért a család, hogy a lepke-lepke, vagyis kekke-kekke mindenképpen dobogós helyet ért el. Ráadásul a tesómnak, úgy néz ki, hallása is van, mert még a dallamot is leutánozta. Hónapokon át napjában többször felcsendült a „kekke, kekke” dudorászás, várakozásteljes pillantás kíséretében, és valami olyasmit volt hivatott jelezni, mint „légyszi, légyszi, énekeljetek nekem!” Nemsokára odáig fejlesztette az unszolást, hogy szorgos kekkézés kíséretében megmutatta a mesekönyvben, miről szeretné, hogy énekeljenek neki – például cicáról, maciról stb., ezek konkrét dalokat jelentettek.

Mostanra egyszerűsített a módszeren. Rábök a mesekönyvben a kívánt dalt vagy mondókát szimbolizáló képre, majd megveregeti Anyu mellkasát, mint egy irányítópanelt. Talán azt gondolja, hogy ott lehet a bekapcsológombja.

Mostanra (azaz másfél éves korára) nagyjából ötven szót használ többé-kevésbé felismerhetően. A „Dzsidzsi” természetesen a legkorábbiak között volt, a szülők megnevezését jóval később tanulta meg, és sokáig csak Nyunyunak és Pupunak hívta őket. Esténként például, ha Anyu zuhanyozni ment, a kistesóm szomorúan mászkált a lakásban, szája sarkából lógó cumisüveggel, és panaszosan „nyuunyuu!”-zott. Néhány nappal ezelőtt azonban hirtelen rikoltozni kezdett az esti altatásnál. (Ez az altatás érzékeny terület, sok-sok mesekönyv és hosszas nyüglődés után jó esetben tizenegy körül csendesedik el, anyukám meg fülpiszkálóval támasztja ki a saját szemét.) Szóval Anyu már reménykedett, hogy végre alszik, ám a húgom egyszer csak gajdolni kezdett nagy vidáman: „Apuuu! Apucííí! Apuuu! Dzsidzsiii! Anyúúú!” Az a szerencséje a tesómnak, hogy marha aranyosan tud rosszalkodni, és sose ütik agyon.

Mesekönyv-függő kistestvérem szókincsének érdemi részét természetesen mesekönyvekben látható objektumok, azaz főként állatok és néhány egyszerűbb tárgy alkotja. Mivel az állatos könyveket szereti, meglepő részletességgel különbözteti meg az állatokat, felismeri például (persze a már többször látott képeken), melyik a sáska, a tücsök, a szöcske. A héten valamelyik nap Anyu épp a könyvespolcra pakolta vissza (szokás szerint aznap hetedszerre) a lerángatott könyveket, mellette feküdt egy kerek mesekönyv, amely épp egy hattyús képnél nyílt ki. A tesóm elballagott mellette, és csak úgy mellesleg odaszólt, teljesen tisztán: „hattyú”. Pedig Anyu úgy emlékszik, hogy abban a könyvben még nem is mutatta neki a hattyút.

A főneveken túl néhány egyéb kifejezést is használ, meg tudja mondani például (főleg az összehasonlítható méretű állatok esetében), hogy mi kicsi, és mi nagy. Azt is tudja, hogy ő kicsi, önérzetesen paskolja a mellkasát, ha magára ismer a kicsi pingvin, kicsi cica stb. figurájában. „Kicsi!” – és saját magára mutat. Nos, ahogy vesszük; Anyu pont ma volt vele státuszon a védőnőnél, 82 centi, azt mondták, hogy az kifejezetten hosszúnak számít másfél évesen. A súlya viszont csak 8700 gramm körül libikókázik, ez még csak nem is szerepel a táblázatokban (a legalsó érték is egy kilóval feljebb kezdődik). Elérhetetlen távolinak tűnik a kilenc kiló. Pedig mostanában úgy tűnik, mintha kifejezetten kedvelné a nyenyét (a beszédfejlődés során ez váltotta fel a „gamm” szakkifejezést). Csakhogy a mérték még mindig a fél üveg bébiétel, igaz, hogy az lelkesen mondókázva.

Igaz is, Katának üzenjük: nem, a csokimikulás sajnos nem gamm. Csak a papírja.