Van a lakásunk közepén egy lépcsőfok. Hogy mi célból, az rejtély (mint ahogy sok minden ebben a házban). A nappalit választja el az előszobától vagy mitől, ahol a hűtőszekrény van meg azok a dobozok, amelyeket a költözködés óta nem sikerült kipakolni. (Érdekes, a születésem napján a dobozkipakolási folyamat valahogy elakadt, és azóta sem sikerült újraindítani.)
A szüleim úgy gondolták, hogy ez a teljesen oktalan tereplépcső arra majd jó lesz, hogy én (legalább egy ideig) ne piszkáljam a hűtőszekrényt, a dobozokat meg a többi fontos nemszabad bigyót.
Aha, mert persze. (Ahogy a régi görögök mondták.)
Az emberiség folyvást kutatja ismert világa határait. Felfedezi Amerikát, fölmegy az Everestre. Maguktól guruló kis vackokat küld a Marsra.
Na már most, én az emberiség egy tagja vagyok. És ismert világom határa jelenleg ez a bizonyos lépcsőfok.
Napokon át próbálkoztam. Ott ültem a lépcső tövében, ha pedig elcipeltek onnan, akkor visszamásztam. A tenyeremmel ütöttem a lépcsőfok tetejét, láberősítő gyakorlatokat végeztem, néha az egyik térdemet föl is tuszkoltam a fönti, ismeretlen világba. Hiába – a nagy popsimmal nem sikerült fölkecmeregnem. Úgy látszott, még legalább hetekig esélyem sincs a mutatványra.
A lépcső aljában állt Anyunak egy virágládája. A történeti hűség kedvéért feljegyzem, hogy egy nagy fikusz volt benne, vitorlavirág meg egy csokrosinda. Nos, ezt a csokrosindát egyszer csak kinéztem magamnak. Ha már annyi időt töltöttünk a lépcső tövében, ő is meg én is.
Anyu kiszedte a számból a leveleket, és azt mondta, hogy nem eszünk szobanövényt. (Mintha ő jobban tudná, hogy mit eszünk.) A virágládát pedig föltette a lépcső tetejére.
A hivatalos adatok szerint 69 centi vagyok. De ebben valami csalás lehet, mert már egyes 74-es méretű ruhák szűkek a dundi combomra. (Nem, nem én vagyok dagadt, a hazai gyermek-konfekcióipar nem számol a cicifanatikus anyatejes Nyávogikkal.) Abban viszont minden megfigyelő egyetért, hogy semmiképpen sem lehetek hosszabb egy méternél. Csak ha okvetlenül el kell érnem valamilyen nemszabad dolgot, papucsot, távirányítót. Szobanövényt.
Anyu újfent kihúzgálta a számból a leveleket, és elvitte a virágládát a hűtőszekrényhez. Aztán jól körülnézett, maradt-e még valamilyen veszélyforrás a nappaliban. Nem talált ilyesmit. (Haha, mert nem elég leleményes.)
Azután megnyugodva bement a fürdőszobába, hogy kivegye a ruhákat a mosógépből. A lépcső aljából dühödt szitkozódást meg hadzsidzsizést hallott. Magában mosolygott, mondván, amíg a lépcsővel küzdök, addig legalább elvagyok békességben.
Egyszer csak csönd támadt hirtelen, a dühöngés félbeszakadt. Anyu gyanakodva kipillantott a fürdőszobából, és azt látta, hogy a hűtőszekrény előtt ülök nagy békességben, és elégedett pofával gyűröm a számba a szobanövényt.
Ha bal lábbal kelek, fölérek egy kisebbfajta humanitárius katasztrófával. Ha jókedvűen ébredek, a lehető legszórakoztatóbb társaság vagyok, rengeteget lehet nevetni rajtam és velem. Ha pedig mérges vagyok – nos, dühömben olyasmikre vagyok képes, hogy magam is meglepődöm.
Így aztán szegény szobanövényt átköltöztették a kazánhoz. Sajnálom, hogy miattam kellett háttérbe szorulnia, igazán szimpatikus létforma volt. Remélem, hogy legalább jó melegben van (ha már nem rághatom meg). Én pedig állítólag kapok egy védőrácsot a lépcsőhöz.
Ami igazán disznóság, mert mit szólt volna egy védőrácshoz Kolumbusz, vagy Sir Edmund Hillary, vagy a Spirit Mars-szonda?
Anyu azt mondta, a védőrácsra nemcsak azért van szükség, hogy ne piszkáljam a hűtőt meg a költözködős dobozokat, hanem főleg azért, mert mióta megtanultam fölmászni a lépcsőn, azóta új kihívást találtam magamnak, és le is akarok mászni.
Először odafönt toporzékoltam, mint egy kismacska. Jobbra fordultam, balra fordultam, próbálgattam letenni valamelyik mancsocskámat a lépcső aljába. Nem jött össze (ilyenkor persze rövid a kezem, ha nincs a közelben távirányító vagy papucs). Aztán valami mintha derengeni kezdett volna, és megpróbáltam farolni, de csak addig jutottam, hogy kitettem a popsimat oldalra. Egyelőre nagyjából olyan hatékonysággal tudok tolatni, mint egy pótkocsis kamion.
Aztán begurultam: biztos fogok itt cicózni mindenféle idióta lépcsővel! Próbáljuk erőből, vagy tegyünk úgy, mintha ott se volna. Daaaanggg!
Anyu fölkapott a földről, ahol arccal a lábtörlőbe fúródtam, összepuszilgatta az orromat meg a homlokomat, és elmagyarázta, hogy nemhiába a közgazdászok sem a fellendüléssel szoktak annyit foglalkozni, hanem a visszaeséssel. Egyáltalán nem érdekel. Utálom a közgazdászokat. Botanikus akarok lenni!
Hozzám szóltak