A „hosszú XIX. század” mintájára idén megtapasztalhattuk az úgynevezett hosszú májust. (Így hát előre is elnézést kérek, ha a szokottnál hosszabban mesélek róla.) Az idei május ugyanis – az óvodám jóvoltából – már április 23-án elkezdődött a szervezési kérdések miatt előrehozott anyáknapi ünnepséggel; és mivel a nyárias időjárás némi május eleji fellángolás után végül is június közepéig váratott magára, én még elég sokáig úgy éreztem, mintha továbbra is a kedvenc hónapomat írnánk.
Anyukám picit meglepődött a szülői értekezleten, amikor kihirdették az április 23-i anyák napját, de rögtön meg is magyarázták (az oviban mindent meg tudnak magyarázni, csak azt nem szeretik, hogy én is). Szóval május elseje hetében a munkaszüneti nap miatt nem lehet, előtte meg úgy kell elosztani a csoportokat, hogy senkié ne legyen egyszerre, és a délutáni foglalkozásokkal se essen egybe. Belátom, nincs könnyű helyzetük, mert nem elég egy óvodát elvezetni, ráadásul a nyakukon van még az a rengeteg óvodás is (mint a helybéli közkeletű mondás tartja, egész jól működne ez az óvoda, csak ne lenne ott az a sok fránya gyerek). Személy szerint nem bánom – jövőre, amikor még több délutáni foglalkozás lesz (remélem), felőlem egyből tarthatják az anyák napját akár februárban is, olyankor úgyis pangás van. (Csak én vagyok folyton beteg.)
Így hát amikor idén azzal jöttem haza az oviból, hogy én leszek a főszereplő az anyáknapi műsorban, a szüleim egyből emelték a vitaminadagomat, mondván, most aztán nem szabad többet hiányozni. Meg is embereltem magam, és a szokásos szint kb. 70%-án voltam csak taknyos (amikor nem kell egész nap porszívózni az orromat, de éjszaka horkolok). Én ugyan azt hittem, hogy Tücsök kisasszony leszek – mindenki más is Tücsök kisasszony akart lenni –, de az óvó néni felvilágosított, hogy a mese főszereplője a mesélő.
Tényleg nekem volt a legtöbb szövegem, egy egész mesét kellett megtanulnom, míg Tücsök kisasszonynak csak öt-hat mondat jutott, a többieknek meg egy-egy szó. Nem okozott gondot a szövegtanulás, néhányszor elpróbáltuk az oviban, és az első héten már kívülről fújtam; el is meséltem Mamának meg Anyunak az egészet, miközben legalább négy-öt kilométert rohangáltam a kertben egy tízméteres sávon oda-vissza, a mancsommal kalimpálva, mert ha nem jár folyton a kezem-lábam, úgy kevésbé tudok koncentrálni. De azért elárultam Anyunak, nem bánnám, ha nem tudnék olyan gyorsan megjegyezni hosszú szövegeket, mert Tücsök kisasszony szerintem azért mégis csak nagyobb ász.
Így aztán a készülődés heteiben szép lassan kiszivárogtattuk a szüleinknek az egész szigorúan titkos műsort, amiről az óvó nénik nap mint nap a lelkünkre kötötték, hogy egy szót sem, mert oda a meglepetés. De hát mit tegyek, ha egész nap a frissen tanult dalok, versek muzsikáltak a fejemben: eleinte két kézzel fogtam be a számat, és csak annyit mondtam, „Anyu, itt hallom a fülemben a verset, és annyira szeretném elmondani, de nem szabad!” Egy elmerültebb pillanatomban dudorászni kezdtem, aztán már Anyu is dudorászott, mert rá is átragadt. No, mindegy, ezt a dalt úgyis ismerte, épp elég meglepetés lesz a többi. Egy délutáni meghitt dédelgetés közben elárultam egy vers két sorát – aztán az egészet, mert Anyunak nagyon tetszett, végül meg is tanítottam neki az egész verset. (Ádám Éva Dúdoló című verse, álljon is itt, nehogy nagyobb koromban elfelejtsem:
„Föléd hajolok - hajlik a sás,
Nevedet mondom - szél dudorász,
Megsimogatlak - ringat a tó,
Játszani hívlak - szól a rigó.
Csikót itattam - bársony az ég,
Holnap is hívlak játszani még.”
Anyu teljesen elolvadt, amikor a nagy szememmel ránéztem, és komoly tekintettel elmondtam neki.)
Mivel ez annyira megtetszett neki, elárultam még több verset is, mindegyiknek örült, nekem meg jól esett egész nap felszabadultan énekelgetni a dalocskákat is, így végül abban maradtam magammal, az lesz a meglepetés, hogy a virágos ének közben szalagokat fogunk lobogtatni. De ez már tényleg a legszigorúbb minősítésű titok. Ebben az óvó nénik is megnyugodhatnak.
(Különben is bevett kriminológiai tény, hogy az ötévesek képtelenek tartani a szájukat, és ez jól is van így, másképp az összes kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény látenciában maradna.)
A nagy eseményt megelőző este és délelőtt Anyu megnyugodva látta, hogy egy picit sem drukkolok. Mégis csak jót tett a kötődést segítő nevelés: még ha olykor a kezelhetetlenség határát súrolóan pofátlan is vagyok, és a szüleim megesküsznek, hogy ostorral kellett volna nevelni, vagy legalábbis ferberizálni (be a kiságyba, oszt hadd ordíjjak), azért az nagy előny, hogy legalább nem lettem félős, görcsös meg lámpalázas. (Ennek különösen Anyu örül, akinek a saját óvodai fellépése előtti éjszaka még az orra is vérzett, és az egyetemi éveit is megkeserítette a vizsgadrukk. Ehhez képest most a munkájához tartozik, hogy emberek előtt beszéljen, és moccanatlanul képes aludni előtte, szóval senki sem menthetetlen.)
Mindenesetre nemcsak a higgadtságom nem hagyott el, hanem a szerencse sem, még az időjárás is a pártunkra állt, így megsétáltathattam még egyszer a kalocsai ruhámat (őszre úgyis kinövöm), és a mostanában sajnos egyre gyakoribb kergekór sem jött rám, komolyan és felelősségteljesen mondtam végig a szövegemet. (Tücsök kisasszonyra viszont rájött, el is bénázta rendesen, jól leszidta az óvó néni, engem meg megdicsért.) Anyu picit megnyugodott: akármilyen lökött és idióta is tudok lenni újabban, és bármennyire úgy tűnik, hogy a saját kis világomon kívül egyéb nem nagyon érdekel, úgy látszik, azért éles helyzetekben még mindig lehet számítani rám.
Május elsején a Patakparton hatalmas majálissal ünnepelte a város az új névnapomat (vagyis Fülöp napját – mióta kiderült, hogy visszajön a tavalyi óvó néni, jó fél év kihagyás után megint tépem a fülemet, ezért ragadt rám itthon ez az új becenév). Anyu megállapította, úgy látszik, lassan vége a recessziónak, az idei majálison nem érződött úgy a válság légköre, mint az elmúlt évieken. A fű zöld volt, a (korábbinál szemlátomást több) sátor között lötyögő (szintén látványosan több) bámészkodó vidám, a körhinták pörögtek, rotyogott a gulyás, fogyott a fagyi és a vattacukor. Meg az is kiderült, hogy a családcentrikusabb négyévesekhez képest az ötévesek már bandáznak: ezúttal nem azt igyekeztem azonnal felmérni a sokadalomba megérkezvén, hol vannak a játékok, hanem hogy hol vannak az ismerős (főként Süni csoportos) csajok, akikkel némi anyai szabódást követően rövidesen el is tűntem. Onnantól Anyu azt igyekezett párméteres távolságból szemmel tartani, hogy éppen melyik fa árnyékában üldögélünk körben a fűben, izgatottan tárgyalva nyilván roppant fontos ötéves világnézeti kérdéseinket.
Ezek után már azt is jobban értette, miért csináltam reggel központi kérdést abból, mit is vegyek fel egy ilyen fontos helyre, mint a patakpart. (Bár az is igaz, hogy mostanában a reggeli öltözködésnél rendre beszólogatok Anyunak, akinek szerintem nem elég nőies az ízlése. Hiába, a praktikum a négyéveseké, megérthetné, hogy engem már egészen más tényezők motiválnak. Igaz, hogy ezek hatása rendszerint csak a ruhaválasztás alatt tart, később azért visszatér Tom Sawyer.) Anyu nem képes megérteni, hogy ebben a szezonban az orgonalila és a sárga a színem, és egyszerűen nem hajlandó lecserélni az egész ruhatáramat! Végül kiegyeztünk rózsaszín, pántos halásznadrágban és hercegnős pólóban, hozzá szalmakalap és fonott copf pink hajgumival. (Az óvodában most már úgysem hordhatok egyszerű fonott copfot, mert olyan hosszú a hajam, hogy szó szerint belelóg a levesbe – olykor a fogkrémbe –, így anyukámnak hétköznapokon muszáj volt innovatívnak lennie az álmos gyereken gyorsan elkészíthető feltűzött frizurák terén.)
Így aztán némi nyafogás és példálózás után egy tökéletes kis divathölgy érkezett meg a Patakpartra; körhintázott, pattogott önfeledten az ugrálóvárban (na jó, a szoknyáról végül is nem baj, hogy hagytam magam lebeszélni); készített az összpontosítástól parányira zsugorodott szájjal anyáknapi szívecskét meg szalagos gyöngysort a kézműves sátrak alatt, majd tűnt el a barátnők koszorújában a patakmeder árnyas oldalában, és – esett bele hangos loccsanással a bokáig érő, békanyálas vízbe. Anyukám ugyan nem érti, hogyan képes valaki tíz centi vízben a homlokáig és a copfjai végéig békanyálas és gépolajos lenni, de mint tudjuk, a rózsaszín kislánybőrbe bújt Tom Sawyerek nem ismernek lehetetlent.
A szutyokból kikecmeregve vádlón szegeztem a mutatóujjamat meghökkent édesanyámra:
– MIATTAD volt!!!
Következésképp a hirtelen jött kánikulában a legfullasztóbb, kora délutáni órákat otthon töltöttük, én a kanapén duzzogva, Anyu pedig a lavór mellett, ahol a zöldesszürke szutykot próbálta kiszedni a rózsaszín halásznadrágból és pórul járt társaiból. (Sebaj, így legalább egy újabb szettben vonulhattam fel délután. Anyu meg azt mondja, előbb-utóbb úgyis beleestem volna, tulajdonképpen csoda, hogy a korábbi években megúsztam.)
De azért anyukám megfontolta, hogy a küszöbön álló születésnapomra a betárazott könyvek, filctollak, lepkés lukasztó és sünibaba mellé néhány ruhadarabot is beszerezzen. (Például egy lila térdgatyát, csajos szandált, egy rakás lila hajcsatot-hajgumit meg egy új kalapot. Utóbbiból nem kapott lilát, csak halvány rózsaszínt, de vett egy csomag lila lepkegyöngyöt, mondván, hogy üres perceiben majd felvarrogatja. Csak azzal nem számolt, hogy addig már nemigen lesznek üres percei.)
A nyárköszöntő fagyizás alkalmával kifejtettem – a cukrászda terasza épp jó hely az efféle nagy beszélgetésekre –, hogy idén azokat az ovis barátaimat-barátnőimet is szeretném meghívni a születésnapomra, akiknek a szülei nincsenek benne az Anyu baráti körében. Mert persze tök praktikus, hogy a havergárdám a Babaklubnak köszönhetően évekig egybeesett az anyukám frissen beszerzett barátnőinek gyerekeivel, és még a Süni csoport nagy részét is mi töltjük ki, de azért vannak most már új arcok is, akiket szívesen látnék magam körül ezen a fontos napon. Anyukám erős gondolkodóba esett, hogy mit is csinál egy rakás vadidegen szülővel a kertben (vagy pláne a lakásban, ha esni fog), míg én a fiaikkal-lányaikkal vígan putulkodom, de be kellett látnia, hogy igazam van. Így végül arra jutottunk, hogy megkockáztatunk egy „félig szülőtlen” gyerekzsúrt, ahol a szülők eldönthetik, hogy részt kívánnak venni az eseményen (de akkor magukra vessenek, mert külön kaja és vendéglátói figyelem nem nagyon fog jutni nekik), vagy csak elhozzák a csemetét és érte jönnek. Ettől kezdve anyukámat – akinek mostanában az én kordában tartásom is egyre gyakrabban tűnik megoldhatatlan feladatnak – rendszeresen verték fel álmából egy esetleges elfajult gyerekzsúr rémképei, ahol a barátaim vidáman sütögetik a szomszéd macskát az Apu hazahozott irataiból rakott örömtűzön.
Hamar neki is láttunk az előkészületeknek, először úgy volt, hogy mindenkinek külön meghívót rajzolok, de ebbe hamar beletört a bicskám, aztán – ahogy lenni szokott vészhelyzetekben – Anyuról kiderült, hogy mégis tud kombinált nyomtatót javítani, így a körvonalakat lefénymásoltuk, és csak ki kellett volna színeznem, a felénél ezt is föladtam, végül Anyu addig rázta egy papír zsebkendőbe csavarva a színes patront, amíg színesben is tudtunk fénymásolni, és így megkettőztük a már kiszínezett állományt. Büszkén adtam át a meghívókat a barátaimnak, akik az alkalomhoz illő megilletődöttséggel fogadták, sajnos az utolsó pillanatban beütött bárányhimlő-járvány a meghívandók egy részét ágynak döntötte, de közöttük is akadt olyan (ezt meghatottan hallottuk Anyuval), aki a párnája alatt őrizte a meghívót.
A születésnapom hetében minden délután sütit sütöttünk. Kellett egy torta a szűkebb körű családi rendezvényre, kettő a zsúrra (a létszám miatt, meg azért is, mert az egyik barátom meg a mamája lisztérzékeny), és szombaton az egyszerűség kedvéért még egy jótékonysági gyűjtés is volt, amire már korábban ígértünk egy tálca sütit. Anyunak az utolsó pillanatban sikerült beszereznie lila torta-tűzijátékot, Apunak meg hercegnő alakú gyertyákat, szerintem ha majdan az esküvőm közeledtével úgy érezném, hogy nem jut rám elég figyelem, csak felidézem az ötödik születésnapomat megelőző készülődést.
Szombaton anyukámat hajnali négykor kidobta az ágy, mert még föl kellett varrnia húsz darab lepke alakú lila gyöngyöt a kalapomra, valamint a lepke alakú lukasztó, lila és sárga papírok, flitterek és mindenféle kis díszek segítségével kincses dobozkát készítenie, hogy mégse csak úgy marokkal kapjam meg a hajgumikat és csatokat. Mire Apu is fölébredt, Anyu a homlokáig technokolos volt, mindenféle kis izék ragadtak hozzá a környezetéből, és némiképp elszontyolodva állapította meg, hogy bizony sokat romlott a kézügyessége óvodás meg kisiskolás kora óta. (De megérte, délután a kincsekkel megpakolt lila-sárga dobozka láttán majd kiugrottam a bőrömből.)
Elrohantunk a jótékonysági gyűjtéssel egybekötött gyerekbörzére, átadtuk a sütit, felvásároltuk a használtpóniló-készletet, itthon megebédeltünk, de már tűkön ültem (nem mintha egyébkor nyugton tudnék maradni evés közben), alig vártam a tortát meg a köszöntést. Epertortám volt csokis tésztával, nagyon jól sikerült (no persze, én is segítettem), lila szikrákat szóró tűzijátékkal, ötször körberaktam a játszószőnyeget a rengeteg mindennel, amit kaptam (Anyu csalt egy picit, mert a nyári szezonra beszerzett szükségeseket is belerakta a csomagba, például fürdőruhát meg úszósapkát az úszótábor miatt, de ugyanúgy örültem ezeknek is, mint az összes többinek), közben a szüleim megint arról hümmögtek egymás között, hogy no lám, hogy megnőttem, pedig még csak most születtem. (Ezt már ismerem, nemsokára meg a most készült képeimet fogják mutogatni egymásnak, hogy jé, itt még milyen pici voltam.)
De a legjobb ajándék egy paleontológus-készlet volt, igazi vöröses gipsztömbbe öntött műanyag dinoszauruszokkal, amelyeket vésővel meg kis vakarókkal lehetett kivésni (elleszek vele néhány unalmas délutánon, gondolták a szüleim). Így aztán az est lezárásaképpen a hónom alá vágtam a gipsztömbömet, és kivonultam a teraszra ásatni. Időnként bedugtam (egyre porosabbá váló) fejemet a teraszajtón, és izgatottan hírt adtam az újabb lehetséges leletről. Közben lassan besötétedett, a szüleim azt gondolták, előbb-utóbb megunom, de én nem nyugodtam, amíg szívós munkával parányi részekre nem véstem az egész tömböt. Este már az új dinoszauruszokkal ültem a fürdőkádban, fáradtan és boldogan, vöröses porgyűrűket hagyva a kád szélén.
Másnap – miután a szüleim azzal töltötték a délelőttöt, hogy a fontos vagy nem tisztítható holmikat és berendezési tárgyakat kapkodva elrejtették a hálószobában, ahol ezt követően a felhalmozott cuccoktól nem lehetett kinyitni az ajtót – szerencsésen túlestünk a gyerekzsúron is, igaz, az időjárás ezúttal kicsit megszívatott (kinti bulihoz nedves, bentihez túl meleg, de megoldottuk), végül is csak két barátom verekedett össze elég rondán, de senkit sem kellett kórházba vinni, és a szomszéd macska is megúszta. Azért Anyukám üldözött fejjel állapította meg lefekvés előtt, hogy most ezt a bulit leszek szíves beosztani legalább három évre.
A hét közepén, a naptár szerint hivatalos ötödik születésnapomon azért még tartottunk este egy kis spontán köszöntést, kaptam egy mignont gyertyával meg az időközben összegyűlt, egyébként is szükséges vagy odaadni elfelejtett maradék ajándékokat, foglalkoztató füzetet, használtpóni-gyűjteményt, miegyebet. Szóval igazán és többszörösen átérezhettem ötéves mivoltomat, amelyre azóta is büszke vagyok, és önérzetesen hivatkozom rá, bár azt már annyira nem szeretem, hogy a szüleim is, mondván, hogy ennyi idősen már önállóbbnak kellene lennem. Pedig pontosan megmagyaráztam nekik, csak azért várom el, hogy reggelenként felöltöztessenek, mert így sokkal hamarabb elkészülünk, szóval ez tulajdonképpen az ő érdekük.
A következő hétvégén egyébként alapos továbbképzést kaptam önállóságból is. Biztos meséltem már Michouth-ról meg Csucsuról, anyukám gimnazista kori barátnőiről (talán még Gabyról is, bár ő most egy másik országban lakik, így a hétvégi összeruccanásokból sajnos kimarad). Csucsu kislányai Ancsi és Zita, akiket nagyon szeretek, nemrég fejtettem ki Anyunak, hogy azért is jó velük lenni, mert ők nem putuk, és így én sem putulok. Elmagyaráztam, hogy az oviban azért vagyok rossz, mert ott sok a putu gyerek, akik ettől figyelnek oda rám, és akkor is putuságokat akarnak játszani, amikor én megpróbálok jó lenni, így aztán végül engedek nekik. Pedig bennem igazán dolgozik a jó szándék. De ha Zitáékkal vagyok, valahogy mindig sikerül kitalálni valami értelmesebb játékot, ha meg belém bújik a kisördög, szólnak, hogy ezt ne csináljam, és többnyire hallgatok is rájuk. (Anyukám nagyon szeretné megtudni a receptjét, hogy ezt mivel sikerül elérniük.)
Csucsuék nagyon szép helyen laknak, közel a Velencei-tóhoz, és meghívtak bennünket egy hétvégére. Az ottlét minden percét élveztem, ahogy Anyukám is, megállapították Michouthkával, hogy Csucsuéknál nyaralás-szag jön be az ablakon. Minden érdekes és szórakoztató volt, a közös vacsora, fürdés (Ancsiék egyszerűen elvittek magukkal, így anyukám akkor kapott észbe, hogy kimaradt az itthon megszokott félórás könyörgés, amikor már bent is ültem a fürdőkádban a két lánnyal), az emeletes ágy (bár itt már rám kellett reccsenni, hogy maradjak már végre nyugton, annyira föl voltam pörögve), a vidám reggeli meg a Pákozd-Sukorói Arborétum, ahová elmentünk együtt. Az arborétumnak a sok egyéb látványosság – mint például a kilátó – mellett hatalmas játszótere van cölöpvárral meg kötélpályával, máig is csodálkozom, hogyan bírtak onnan végül hazavinni. (Szerintem annyira elfáradtam, hogy itt is, ott is kiesett néhány perc, a szemeim estefelé már versengtek, hogy melyik menjen látogatóba a másikhoz.) Mindenesetre maradt még kraft ebben az arborétumban, szóval el kell jönni legközelebb is!
A hét közbeni programok is megszaporodtak, az óvodával kétszer voltunk színházban, és egyszer még az állatkertbe is elmentünk. Az utóbbi ötlet úgy született, hogy a szokásos délelőtti mesélés során kíváncsiak lettünk a Mindig Éhes Ordas Farkasra, és az óvó néni kitalálta, hogy akár el is mehetnénk megnézni. Továbbra is nagy rajongója vagyok a Jászberényi Állatkertnek! A színház is tetszett, egyszer mi mentünk át a művelődési házba, itthon elmeséltem az egész előadást, a szüleim meg is állapították, úgy látszik, véget értek azok az idők, amikor az izgágaságom miatt még nem lehetett engem hasonló helyre vinni. Másodszorra a színjátszók jöttek el az oviba, és két gyereket kihívtak a színpadra, hogy citerázzon, én voltam az egyik. Anyukám kérdésére, hogy mi alapján választottak, azt feleltem, hogy „hát aki szépen tud énekelni”. Anyukám ezen láthatóan megdöbbent… Aztán hozzátettem, előbb más gyerekeket hívtak, de azok nem mertek fölmenni, így került rám a sor. Aha, az már más. Sokat köszönhetek a legendás hidegvéremnek, az összes bemutatóórán én vagyok az ász, mert a legtöbben hiába tudják a választ, nem mernek megszólalni, vagy annyira halkan, hogy a saját anyjuk sem érti. Így aztán például az előző félév végi (téli) angol bemutató után többen kérdezték, ki volt az az okos copfos kislány, pedig csak cserfes vagyok.
A hónap közepe táján egyszer csak megkérdeztem Anyut, mi miért nem megyünk el soha az Évszakkoncertre. Negyedévente tartják, és óvó nénik énekelnek meg zenélnek rajta, meg az ovi gyerekkórusa. „Azért, kislányom, mert botfüled van” – akarta mondani Anyu, de aztán (sokadszorra) úgy döntött, ezzel még ráérek szembesülni, így csak annyit felelt, eddig nem tudta, hogy érdekel, de akár el is mehetünk. A májusi Évszakkoncerten tehát ott ültem a második sorban, és hatalmas szemekkel, moccanás nélkül figyeltem végig az előadást. Anyu leghátul ült a szülőkkel, így az arcomat nem láthatta, de több oldalt ülő is elmesélte neki. Anyukám boldog volt – lehet, hogy a fülemre babot lehetne futtatni, de azért úgy látszik, mégis csak megfog a dolog.
Hamarosan elkövetkeztek a városi gyereknapi rendezvények, egy péntek délután az óvoda tett ki magáért, úgy látszik, tényleg kezd lecsengeni a válság. (Meg a város határában épült bevásárlóközpont is beszállt a rendezés költségeibe.) A tavalyi egy szál nyamvadt ugrálóvárhoz képest most egyből három is volt, meg akkumulátoros autók, motorok és lovak, kézműveskedés, arcfestés… Míg én egyszemélyes országúti vadmotoros bandaként száguldoztam egy fehér járgányon, aztán papírsárkányt készítettem a kedvenc kézműves szakkörös óvó nénimmel (természetesen sárgát, lila szalagokkal), anyukám hűségesen végigállta nekem a sort az arcfestéshez, így kaptam egy gyönyörű lepkét a fél arcomra. A sárga szín a sárkányomon utóbb roppant praktikusnak bizonyult, így Anyu folyamatosan figyelemmel tudta kísérni, hol rohangálok éppen a rózsaszín papírsárkányok kavalkádjában. Fényképezőgépet természetesen elfelejtettünk vinni (Anyu néha babonából nem teszi be, mert ha van nálunk, akkor tré a buli, ellenben a legjobb banzájokon sosincs ott), de egy hivatásos fényképész bácsi mindenkit megörökített. Nem mertem mosolyogni, nehogy elkenődjön a lepke, így az utókor majd azt hiszi, milyen komoly és felelős kislány is voltam én ötévesen. (Ami időnként igaz is. Vagy legalábbis részben.)
Szombaton a művelődési ház gyereknapi rendezvényére látogattunk el, természetesen itt is nyüzsögtek az ismerősök. Köztük Dorka, a legjobb barátnőm, bár ez a tény anyukámat szokás szerint némi aggodalommal töltötte el. Nagyon szeretem Dorkát, csak az a baj, hogy neki egyedül a putulás érdekes, ezért aztán ha együtt vagyunk, akkor törvényszerűen putulkodunk. Ezt el is magyaráztam Anyunak még télen, amikor uszodába jártunk. Anyu szerint elképzelhető, hogy Dorka ugyanígy érez velem kapcsolatban, így valamelyikünknek mégis csak el kellene kezdenie, hogy normális dolgokat játsszunk. Csak hát, tudjátok, ez nem olyan könnyű. Ötévesen – és állítólag néha később is – a beidegződések viszik az embert, egy-egy szituációban úgy viselkedünk, ahogy korábban megszoktuk, nem pedig úgy, ahogy az eszünk diktálná. (A szüleinkre pedig immár rutinból nem hallgatunk, mert az tré.)
A rendezvény fő attrakciója (a szokásos kézműveskedésen, lufihajtogatáson, arcfestésen és jótékonysági sütibazáron túl, amire megint vittük a tálca sütit) a táncház volt. Anyukám tavaly már feladta velem a táncházba járást, mondván, hogy tahónak lenni itthon és nadrágban is tudok, ahhoz nem kell gálaruha meg közönség. Igaz, hogy a legutóbbi táncház péntek délután volt, amikor az egész heti óvoda után amúgy is hullafáradt és együttműködés-képtelen vagyok. Anyu se volt a topon problémakezelésben, így csak kétszer mondta el, hogy ha nem hagyom abba a földön vihogva hempergést, hazavisz, harmadszorra tényleg hazavitt. Egy ideig jegeltük a táncház-kérdést, aztán áprilisban elmerészkedtünk, kipihenten és együttműködő hangulatban. A nap is sütött, nyitott voltam és vállalkozó kedvű, csak azt kötöttem ki előre, hogy ha bácsi tanítja a táncot, akkor nem táncolok, csak néninek. Szerencsénkre aznapra egy szép hangú néni jutott, így minden ellenvetés nélkül táncoltam végig a programot, beleértve az Ici-pici Sári lánya lakodalmát, pedig ott sose tudom, mikor kell megfordulni, és csak a szünetben estem le kint a pingpongasztalról pofával a porba, fehér alsószoknyában, fehér harisnyában és mérhetetlen mennyiségű pamutcsipkében.
A gyereknapi táncház előtt anyukám mindenféle kikötéseket tett a táncházi kulturált viselkedésem, valamint az esetleges kézműveskedés, sütemény, illetve hazajövés vonatkozásában, én pedig konokul tartottam magamat korábbi feltételemhez a bácsi-néni kérdéssel kapcsolatban. Mostanában visszatérően érvelek azzal, hogy szégyenlős vagyok, bár anyukám szerint aki a pingpongasztal tetején fennhangon (és hamisan) énekelve és az alsószoknyáját villogtatva mórikálja magát, az ne nagyon hivatkozzék ilyesmire.
Szerencsére most is néni tartotta a táncot, így gond nélkül bekapcsolódtam, bár amikor Dorka is megérkezett, és lopva egymásra mosolyogtunk, anyukám azonnal látta, hogy most mindjárt ki is válunk a körből, és elmegyünk hátra, a székek mögé rohangálni. Így is történt, de résen volt, és elkapta a grabancunkat. A továbbiakban időnként egész jól szórakoztunk, amikor belefeledkeztünk a táncba, és a lépést is eltaláltuk, de ahányszor összesúgtunk, hogy most már ideje volna lelépni, és valami mókásat is csinálni, Anyu mögöttünk termett, és szemrehányó fejet vágott. Ha így folytatja, a végén még megtanulok táncolni, pedig az ovis néptáncos szakkörbe be se vettek. (Pedig a ritmusérzékem remek, úgy látszik, erre nem hat a botfül. Lehet, hogy valaki azt terjeszti rólam, hogy szófogadatlan vagyok?) Végül is minden ment, csak a nyavalyás Sári lányát vagyok képtelen megjegyezni. Ezzel együtt remekül szórakoztam az egész banzájon, eredetileg kb. délig terveztük az oldódást, ehhez képest előírásszerűen ordítottam, amikor fél kettőkor hazacipeltek.
Programokban szerencsére továbbra sem volt hiány, vasárnap halászlé-parti volt nálunk a TTB részvételével. Tamás volt a szakács, olyan halászlét főzött, hogy anyukám a helyben szokásos agresszív macskák módjára körözött a bogrács körül, egyszerűen nem bírt elszakadni a látványtól. Az Időjárás-felelős is eredményesen működött, délelőtt még napozni is lehetett, csak akkor eredt el az eső, amikor a bográcsot levették a tűzről, így a fogyasztás már a nappaliban történt. Két kisbaba is jelen volt az eseményen, bár halászlét még nem ettek, de alaposan megtanulmányozhattam őket, és ismét bemutathattam, milyen komoly és felelősségteljes is tudok lenni. Nagyon érdekelnek a kisbabák, de eddig nem szívesen engedtek közel hozzájuk, pedig mindig megígértem, hogy csak a könyöküket fogom simogatni, és azt is csak óvatosan. Biztos valaki szeles és meggondolatlan híremet költötte, fogalmam sincs, miért.
Mivel a májusi csapadékmennyiség a továbbiakban is ragaszkodott állítólagos nemesfémi renoméjához, elég sok nehézségünk adódott a programok kitalálásában és lebonyolításában, de nem adtuk fel. Délutáni zivatarok ide vagy oda, ez az év legszebb időszaka, ki kell használni. A hónap utolsó napjaiban többször megkérdeztem Anyutól, hány nap van még hátra a nyárig. Valahogy úgy képzeltem, hogy lapozunk egyet a naptárban, és menetrend szerint megérkezik a derűs, száraz idő, én meg elbúcsúzhatok végre az idén kissé túlhordott bélelt dzsekimtől.
Június 1-jén a Margitszigeten voltunk Anyuval a hagyományos csajos lötyögésen, egy kis Vadaspark, egy kis kavicsdobálás a parton, aztán estefelé találkoztunk anyukám régi (még az egyetem előtti-alatti időszakra jellemző evezéseken és hasonló megmozdulásokon megismert) cimboráival, helyesebben közülük azokkal, akiket nem riasztott el az esős idő, és más program sem térítette el őket ebben a kétségkívül túlkínálatos időszakban. Épp csak alig áztunk meg, fedél alatt ehettem meg a palacsintámat, és végül itt is nagyon sajnáltam, hogy haza kell menni. (Anyukám kevésbé – látva, hogy a máris jelentősre felduzzadt Duna sem tántorít el a parton és a stégen történő olyan mérvű kivédhetetlen izgágulástól, mintha csak itthon, a patakparton billegnék tíz centi gépolajos víz fölött. El is határozta, hogy a nyári úszótábor előtt nem visz többet harminc centinél mélyebb víz közelébe, vagy kipányváz egy fához, bármit szóljanak is a gyerekvédők. Szerinte már rég meg kellett volna tanulnom úszni, mert ezzel a mentalitással önveszélyes vagyok. Szerintem meg úgyis kihúznak, nekem legalábbis ezt súgja a kötődést segítő nevelés.)
A következő napjaimat a rekordméretű árvíz miatti izgalom töltötte ki, folyamatosan figyelemmel kísértem a híreket meg a Híradót, és tájékoztattam Anyut az eseményekről. Azt mondta, ha egy kicsit nagyobb leszek, elvisz homokzsákot pakolni, hadd tapasztaljak ilyet is. Én itt helyben szerettem volna megkezdeni a védekezést, hiába magyarázták, hogy a mi Patakunk nem önt ki, visszatérő aggodalommal elemezgettem a domborzati viszonyokat. Nagyon megkönnyebbültem, amikor egy reggel a nyolcórás hírek után azt újságolhattam el a szüleimnek, hogy Budapesten megvolt a tetőzés, és végre apad!
Anyukám a direkt katasztrófaturistáskodást nem tartotta illendőnek, de azért vasárnap elnéztünk a Gyerekszigetre, amelyet idén az árvíz miatt a Flórián téren nyitottak meg. A hídon átkelve a villamosról „élőben” is megnézhettem a homokzsákokat, meg hogy milyen magas a Duna. Maga a Gyereksziget egyébként olyan volt, mint bármelyik rendezvény itthon a Patakparton, csak nagyobb területen és jóval kevesebb árnyékkal. Belehallgattam a Kaláka-koncertbe, úgyis mostanában lett kedvencem a 25 éves jubileumi albumuk, kibekkeltük a félórás sort a tűző napon öt perc ugrálóvárazásért, ettem sztirakoszaurusz alakú rántott húst, festettek a karomra csillámfestékkel lepkét, ami állítólag másfél-két hétig ott marad (tényleg egész tartósnak bizonyult, pedig a későbbiekben többször húztam rá karúszót), lötyögtünk föl-alá, elfoglaltam magam ezzel-azzal, de azért kissé szemrehányóan kérdeztem Anyutól, Budapesten nincsenek-e olyan barátnői, akiknek van gyerekük. Hát, ez az előnye kétségkívül megvan a mi Patakpartunknak. Anyu nevetve magyarázta, hogy a főváros hatalmas, nem olyan, mint nálunk, ahol egy-egy városi rendezvényen törvényszerűen minden ismerősbe belefut az ember. Na jó, akkor én maradok inkább az otthoni jó kis körhintás-vízbe esős banzájoknál.
Utólag tudtuk meg, hogy mindeközben Csucsuék is ott lófráltak valahol (egy rendezvénnyel arrébb) a lányokkal, sőt, még Michouthka is kijött megnézni az árvizet, csak nem tudtunk egymásról. No, így jártam, hosszas levelezésekkel megszervezünk egy-egy vidéki találkát, közben a fővárosban meg elmegyünk egymás mellett.
Hazafelé azért helyreállt a lelki békém, tekintve, hogy a vonaton is meg az állomáson is találkoztunk ismerőssel, akinek megmutathattam a lepkémet.
Ekkor már jócskán benne jártunk a júniusban, bár az időjárás erről a gyerekszigeti kánikulát leszámítva egyelőre nem vett tudomást. Elkövetkezett a szokásos csajos hét – tudjátok, amikor Apu táborba megy, mi meg kettesben maradunk Anyuval. Voltaképpen már a gyerekszigeti lötyögésre is azért került sor, hogy elterelje a figyelmemet szomorú szalma mivoltomról, ugyanis már az előző hetet végigsopánkodtam, vajon mi is lesz velem szülőapám nélkül. Nos, aránylag zökkenőmentesen teltek a napok, hiába, már nagy vagyok, inkább segítség, mint hátramozdító. Leszámítva persze, hogy a visszatért zimankóban búcsúzóul még jól megfáztam, mert bár anyukám a lelkemre kötötte és visszamondtatta velem, hogy udvarra menéshez fölveszem a polárpulóvert, a következő pillanatban már nem emlékeztem semmire, és egy szál rokolyában mentem ki (az óvó nénik meg persze nem szóltak rám, elvégre magánügyem, hogyan leszek taknyos).
Szerdán Anyu otthon is tartott, hátha kialszom a nyavalyámat (nem aludtam ki), meg azért is, hogy pihent legyek a délutáni, évzáró angol bemutatóórára. Jó hangulatban készülődtem, csak azt sajnáltam, hogy Apu távol van. Jaj-jaj, milyen árva is vagyok én az apukám nélkül… Már épp induláshoz készülődtünk, amikor nyílt az ajtó, és Apu lépett be! Képzeljétek, hazajött a táborból egy estére, hogy eljöjjön a bemutatómra!
Na, jól megszívta szegény, mert konkrétan paraszt voltam. Az óra első tíz percét követtem, aztán a szomszédommal vihogtam, később a fenekemen pörögtem körbe, és nagyrészt fogalmam sem volt, mit kérdeznek tőlem. (De így legalább azok a szülők, akik fél éve még a nevemet kérdezgették, most majd a saját gyerekükre lesznek büszkék, szóval nem akkora baj.) Hát, fogalmazzunk úgy, hogy a magatartásom és a teljesítményem kissé… hm, szóval, egyenetlen. (Anyukám erősen vakarja a fejét, ahányszor szóba kerül az iskola, bár Dorka anyukája szerint addig még sokat változhatok. A szüleim ez utóbbihoz nem fűznek izmos reményeket, így már előre készülnek a beírásokra az ellenőrzőmben és este otthon a kilátástalan és eredménytelen vitákra.)
Na, én azért nagyon örültem, hogy Apu itthon van, és úgy csavarodtam rá, mint bab a karóra. Este megint ő mesélt, én meg megmutathattam a lepkémet, ami szerencsére tényleg nem kopott le addig. Másnap reggel vissza kellett mennie, de akkor már mi is utaztunk Anyuval Gárdonyba, egy kis csajos nyaralásra. Apu még elkísért bennünket a Déli pályaudvarra, föltett a vonatra, azután sietett a saját buszához. Nemsokára már a gárdonyi strandon lapátoltam az iszapot a homokformákba. És aznap megérkezett a kánikula… De ez már egy másik évszak. És egy másik történet.
Hozzám szóltak