Végre hazaengedték a kistesómat a kórházból. Kicsit nehezen ment, mert föltette magában, hogy az összes orvosi műszert kipróbálja. Ő ezt adaptációs zavarnak nevezi, szerintem egyszerűbb úgy hívni, hogy lúzerség.

Egy csomó házi feladatot kapott, például meg kell(ett) tanulnia

- magától lélegezni (ez már egész jól megy neki, de azért van légzésfigyelője, és mi is légzésfigyeljük; ezen a téren pótolhatatlan vagyok);

- egyedül tartani a testhőmérsékletét (ebben épp ma ért el számottevő eredményt, Anyu fel is kiáltott: figyeljetek, Szuszunak meleg a keze! - mert szép, szép dolog, hogy a lila meg a sárga a színem, és hogy ezt a tesóm is tudja, de azért egy hol lila, hol sárga tesó mégsem olyan menő);

- rendesen enni (most ezzel küzdünk; állítólag nem egyedülálló jelenség a családban, vajon kire gondolnak?)

Sokat segítek Anyuéknak, egy kicsit már el is fáradtam bele, hogy folyton jó legyek. A szüleim igyekeznek, hogy ne érezzem annyira a változást, Apu például szerdán elvitt a Vidámparkba, pedig alig bírta nyitva tartani a szemét. Anyu sokat mesél és beszélget velem. Azért persze nyűgös vagyok, de majd lassan hozzászokunk mindannyian az új rendszerhez. Viccesek együtt a nappalok és az esték, a közös fürdetés a kedvencem, már megvannak a saját bevált feladataim. De még nagyon kell koncentrálni, hogy ne csússzunk el az idővel, mindenki ésszerű időben megvacsorázzon és ágyba kerüljön.

A kórházban, amikor először a kezembe adták a tesómat, ezt énekelgettem neki:

"Az én kistesóm egy olyan lány, akit Zsírdzsidzsik neveltek..."

Anyu teljesen elérzékenyült. Nem is tudtam, hogy fogékony a C kategóriás bölcsészlírára.