Anyu azt mondogatja, úgy érzi, mintha már július lenne. Korán érkezett idén a nyár, már áprilisban voltak kánikulás napok, most meg a sok locsolás ellenére olyan száraz a föld, mint nyár végén. Nem tudok hozzászólni a témához, mert nem igazán emlékszem, melyik volt a július. Csak augusztusban kezdtem naplót írni.

Szombaton megint vidám nap volt: nálunk járt Marica és Andris, hogy teljes életnagyságban is megnézzenek, mert eddig még csak az interneten láttak. (Azt mondták, pont olyan vagyok, mint a blogbejegyzéseimben.) Marica Apu unokatestvére, az egész blogomat olvasta, és olyasmikre emlékszik, amikre már én sem. Ezért meg is szavaztam neki a Nagy Franciakrémes-Díjat. A kertben, a cseresznyefa alatt volt a díjátadás (vagyis inkább díjmegevés), mert ott valamelyest elviselhető a klíma.

Marica és Andris játszottak is velem, az összes homokozós dolgomat megmutattam, bár kicsit tartottam tőle, hogy majd fölvesznek egy-egy vödröt meg lapátot, és nekiindulnak a nagyvilágnak. (És akkor kivel fogok játszani?) De aztán rájöttem, hogy ilyesmit csak én művelek.

Nagyon sajnáltam, amikor haza kellett menniük, és megint egyedül maradtam a lapátokkal. Inkább jöjjenek vissza, még a gereblyét is odaadom!

Vasárnap aztán megint remek lehetőség adódott a vödrös-lapátos felfedező utakra. Anyu elvitt a Velencei-tóhoz.

Ez azzal járt, hogy megint tíz előtt tíz perccel kipiszkáltak az ágyból. Már a szemem sem rebbent. Az állomásra menet eléggé egy irányba bambultam a háti hordozóból (Apu vitt ki, és fölrakott a vonatra), aztán a vonaton beszopiztam, és a Keleti pályaudvarra érve már egészen friss voltam.

A metrón szokás szerint mesekönyvet olvastunk, amíg átértünk a másik pályaudvarra, ahol egy érdekes, piros vonatra szálltunk föl. Nagyon szép, új vonat volt, egyből megtetszett nekem.

Anyu rám adta a cipőmet, azt mondta, már éppen eleget voltam jó, úgyhogy szaladgálhatok egy kicsit. Kevesen utaztak a vonaton, és a mozdonytól egészen a szerelvény végéig tudtam sétálni. Anyu többször megpróbált visszaterelgetni, ezen egy kicsit megsértődtem. Talán nem ismeri a mondást: „Ha egy vonaton végig lehet menni, akkor menj is végig”? Nem tud élni ez az Anyu.

Hamarosan megérkeztünk Gárdonyba. (Nekem legalábbis rövidnek tűnt az utazás, talán hatszor-hétszer értem végig a vonaton.) Talán el is sétáltunk volna a strand mellett, ha oláhtamás nem integet a büféktől.

Tamás, Annamari és berzso egy rönkasztalnál ültek, és éppen egy hekkre vártak. A hekk egy hal (legalábbis nekem ezt mondták, bár egyáltalán nem hasonlít a halacska alakú homokozóformámhoz; ravasz dolog ez az absztrakció, már a kutyusokon úgy-ahogy kezdek eligazodni).

Azután lesétáltunk a vízpartra, és leraktuk a holminkat egy fa alá. Anyu megmutatta nekem a nagy vizet, izgatottan magyarázta, hogy ez olyasmi, mint a macis mesekönyvemben a tenger, és hogy most látok ilyet a világon elsőként. Mondtam neki, hogy ne lelkesedjen annyira, mert már láttam tavaly ősszel a Balatont.

Egyébként hekket is kaptam, de azt sem a világon elsőként, mert néhány napja itthon is az volt az ebéd. Úgy látszik, ez nem az elsők napja. A halat egyébként nagyon szeretem, már Anyu hasában is az volt a kedvencem.

A strand viszont jó hely, egy nagy zöld mező, és alig volt rajta ember, bár Anyu azt ígérte, hogy biztos lesznek gyerekek. El is indultam felfedezni (lapát a kézben, ahogy kell). Biztos ismeritek a mondást: „Ha egy strandon végig lehet menni, akkor menj is végig”. Majdnem, mint a vonat.

Jó sokáig gyalogoltam, és láttam egy csomó érdekes dolgot, például nagy bogarakat; aztán elérkeztem egy kerítésig, ahonnan már nem tudtam tovább menni. Visszafelé jövet találtam sörösüvegeket, amiket nem javíthattam meg, és ezen egy kicsit megsértődtem.

De aztán gyorsan abbahagytam a hisztikézést, mert rájöttem, hogy fotóznak. Tamás nagyon szép képeket készített rólam, én meg igyekeztem hálás fotótéma lenni. Ennyivel tartozom a nyilvánosságnak.

Lassan kezdtem elálmosodni, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy fogyasztóvédelmi ellenőrzést hajtsak végre. Ha már egyszer pici korom óta erre gyúrok. Vagyis kimért mozdulatokkal sétálgattam, és szúrós tekintettel szemügyre vettem mindent. (Amíg még kiláttam a fejemből.)

Ja, mégis volt valami, amit a világon elsőként csináltam: fűben aludtam. Nem is rossz. Távolabb locsogtak a hullámok, és énekelt fölöttem egy madár.

Amikor fölébredtem, komolyan elgondolkodtam a világ dolgain.

Aztán felkeltem, és gyorsan valami tennivaló után néztem. Először berzso keresztrejtvényét akartam megfejteni, de sehogy se jutott eszembe a függőleges három: „nem teljesen normális, de annál vidámabb emberek gyülekezete, akik mostanában kevesebbet túráznak, inkább esznek; három betű”. Az nem jött ki, hogy „hekk”.

berzso azt mondta, hagyjam meg neki a keresztrejtvényt, inkább focizik velem. Úgy tettem, mint aki csak a kérlelésnek enged (különben már úgyis untam azt a vacak rejtvényt).

Később elsétáltunk fagyizni. Nem értem, ettől a fagyi-dologtól miért van úgy oda mindenki, hideg volt és savanyú. Még szerencse, hogy Anyu csomagolt nekem egy kis répás krumplit.

Jó hely ez a strand! Kár, hogy nem lehet örökre itt maradni. Talán, ha egy megfelelően nagy kalapáccsal elgörbíteném a kaput, nem tudnánk kimenni…

Aztán elfáradtam a nagy lapátszállításban, és hazahoztak autóval. A kocsiban volt időm átgondolni az eseményeket, és vetítettek is egy kicsit belülről a szemhéjamra.

Másnap mondtam Anyunak, hogy mehetnénk megint, mert itthon nincs elég hely a lapátomnak.

(Tamás, köszönjük a képeket!)