A szüleimet az idei ősz kísértetiesen emlékeztette az egyetemi félévek első heteire, amikor a „kurzuskínálat” elnevezésű füzetkével a kezükben tanszékről tanszékre futkosva, folyosókon sorbanállva, hajnalban kelve, vázlatokat átfirkálva és sokadszor újraírva igyekeztek összeállítani az órarendjüket. A középső csoportban elkezdődtek ugyanis a hivatalos óvodai foglalkozások. Ez pedig hatalmas változást hozott az óvodához fűződő viszonyomban: míg tavaly halálra untam magam, és már vasárnap estétől visszafelé számoltam, mikor lesz már megint hétvége, most bekövetkezett az, amire senki sem számított: szeretek óvodába járni.
Az óvodai foglalkozásokat ne úgy képzeljétek el, hogy az óvó nénik délelőttönként beterelnek bennünket valami terembe, vagy asztalokhoz ültetnek, és ott foglalkozunk. Nem. A foglalkozások kizárólag „munkaidő után”, vagyis a délutáni alvást követően kezdődnek, fizetni kell értük, és nem ám csak úgy bárki járhat oda, hanem aki befért a névsorba. Délelőtt többnyire ugyanolyan semmittevős szabadfoglalkozás folyik, mint a kiscsoportban, csak néha színesíti egy-egy mese, daltanulás, közös rajzolás vagy torna. A délutánokra viszont szerencsére hétfőtől csütörtökig sikerült betölteni az órarendemet, így aztán sokkal jobban érzem magam a világban, mint tavaly, amikor az óvó nénik úgy gondolták, hogy egy ilyen világ izgágáját le lehet kötni egy éven át minden nap ugyanazzal a három koszvadt babával.
Hétfőnként úszni járunk. Az úszás kicsit problémás (mármint Anyunak, nem nekem), mert ez az egyetlen, ami nem az óvodában zajlik, hanem a szomszéd falu uszodájában. Ahová tömegközlekedéssel lehetetlen eljutni, mert az óránként járó busz negyed órával azután ér az uszodához, hogy be kellene mennem a vízbe. A korábbit meg nem érjük el. Idealista tömegközlekedés-párti szüleim lassan kezdik feladni az elveiket, és belátják, Magyarország nem az az ország, ahol hosszú távon életben maradhat bárki személygépkocsi nélkül. (Azt például már ne is említsem, hogy amióta járásosítottak bennünket, vagy mit csináltak, egy olyan település kórházához tartozunk hivatalosan, ahová szintén nem lehet eljutni tömegközlekedéssel. Vagyis de, lehet, körülbelül délre, miután felutaztunk Budapestre, ott átközlekedtünk a város egy másik pontjára, és onnan megint vissza Pest megye innenső részébe, csak egy kicsit feljebb. Hazajönni aztán aznap már nem lehet, legjobb mindjárt szállást foglalni. Lehet, hogy az egészet csak a belföldi turizmus fellendítésére találták ki?)
Szóval ciki vagy nem ciki, továbbra sincs autónk. Így aztán az úszásoktatásra való jelentkezéskor szóltunk is, hogy mi csak akkor mennénk, ha tényleg lesz busz, ami idejön az óvodához, és az összes gyereket átviszi. Az uszoda biztosította volna, de a szülők az utolsó pillanatban lemondták, arra hivatkozva, hogy mindenkinek kényelmesebb a saját kocsijával. Így aztán most Dorka barátnőmék visznek bennünket minden hétfőn az óvodától (az ő anyukája szervezte meg az úszásoktatást), de még mindig nem tudom, mi lesz, ha Dorka beteg lesz vagy elutazik.
Sebaj, egyelőre rendületlenül járok úszni, bár időnként nyurvogok egy kicsit, hogy nem szeretnék. Erre Anyu azt feleli, ha valaha is nyaralni akarok még menni, akkor pedig muszáj lesz. Meg hogy ha egyszer önállóan végigúszom egy hosszt a felnőtt medencében, akkor nem kell tovább járnom. Pedig igaziból nem is utálom, az óra nagy részét vihogással töltöm, és Dorka barátnőmmel putulkodunk. Csak megneszeltem, hogy itt bizony azt kell csinálni, amit mondanak, és ezt nehezen veszi be a megátalkodott májam. Pedig Rita néni, az úszásoktató kivételes pedagógus, és még egy ilyen közveszélyes putuládához is van türelme. Elérte nálam, hogy hajlandó vagyok bármiféle deszka vagy karúszó nélkül hanyatt feküdni a vízen, csak Rita néniben bízva, hogy majd megtart, miközben halkan, de állhatatosan olyasféle litániákat nyavalygok a fülébe, mint egy háromszor elvált és tizenkilenc macskát tartó hipochonder öreglány, ő pedig derűsen és zavartalanul énekelgeti a Hová mész, te kis nyulacskát.
Az úszóleckék végre elérték nálam, amit eddig semmi, beleértve a tíz kilométeres gyalogtúrákat is: hogy a nap végére tisztességesen elfáradjak, és hajlandó legyek a fenekemen ülni, amíg Anyu megszárítja a hajamat. Anyu bezzeg alig él, sok neki a rendszeres napi tíz óra munkához még egy uszodába loholás, hiányos öltözetű négyévesek hajkurászása (eddig kétszer estem fejre az öltöző csúszós kőpadlóján való rohangásztomban, az egyik alkalommal le is kellett otthon feküdnöm egy vizes borogatással, míg Anyu szorongva várta, hogy hányok-e, vagy mégsem kaptam agyrázkódást, de legalább egyszer már az összes gyereknek sikerült német keménységi fokot mérnie a járólapon ez alatt a szűk két hónap alatt), késői hazaérés, kapkodó hajszárítás és másnapi ruhák kikészítése szájból lógó fél szendviccsel. Hát, nem lehet mindenki olyan stramm, mint én, aki még azt vallom az ifjúság lendületével, hogy ami nem öl meg, az megerősít, míg anyukám már pontosan tudja, hogy ami nem öl meg, az kórházba juttat.
Sajnos, az ovidzsúdóról lemaradtunk, pedig újabb remek izgágulás-levezetési lehetőség lett volna. Ezt egy másik anyuka szervezte (Peti barátomé), és már jó előre megbeszélték Dorka anyukájával és a többi szülővel, az lesz az elsődleges szempont, hogy ez a két program egész biztos két külön időpontra kerüljön. A hibát ott követték el, hogy gyanútlanul szabad kezet adtak Áspis Kígyó néninek, az óvodavezetőnek, aki úgy gondolta, üssék csak szépen egymást a külsős programok, inkább, mint hogy az ő spanjai által szervezetteket. Így aztán a dzsúdó két dologgal esik egybe, az úszással meg az angollal. Kár, pedig én akartam lenni a krumplipanda. (Az a kung-fu panda, tudjátok. Csak mert nem tudom, van-e külön dzsúdópanda.)
Így aztán keddenként jobb híján kézműves szakkörre járok, mert aznap nincs más egyéb foglalkozás. Az első óra katasztrófa volt, a kézművezős óvó néni – Áspis Kígyó spanja, nyilván – hozott papírból kivágott sünöket meg tökmagot, hogy ragasszuk rájuk tüskének. Vagy napraforgómagot, aki esetleg ilyen rettenetesen kreatívnak érezné magát. Na, én ragasztottam egy tökmagos meg egy napraforgós sünt is kábé tíz perc alatt, szép sorban, még csak bele sem lehetett kötni, hogy rendetlenek a tüskéik, aztán csak vártam, hogy csináljunk most már végre valami érdekeset. Erre azt mondták, csináljak még sünt. Ja, mert persze. Utána meg Anyunak panaszkodtak, hogy rohangálok, és húsz perccel hamarabb kiküldtek a teremből. Apu azt mondja, náluk az iskolában alapszabály, hogy mindig kell lennie B, sőt, C, D meg még Y tervnek is arra az esetre, ha valamelyik izgága még azzal is készen van.
Következő alkalomra a kézműves néni úgy látszik, utánanézett a B tervnek, mert hozott egy csomó sógyurmát, és így nagyon boldogan (és kicsit sós bal füllel) kerültem elő fél hatkor, egy rakás madarat, csigát, kiflit, balerinát, kiskosarat, nyuszit cipelve, és azóta nincs különösebb gond a kézműves foglalkozással.
Anyu még egy fontos gyakorlati jelentőségét látja a kézműves foglalkozásnak azon túl, hogy megszokom, milyen harminc gyerekkel egyszerre csinálni valamit – a normál óvodai foglalkozások, ha vannak, öt-hat fős csoportokban zajlanak, ezért nem is csoda, ha nem jöttem rá eddig, hogy akkor is azzal kell foglalkozni, mint a többiek, ha nem áll ott közvetlenül mellettem egy felnőtt –, meg persze azon túl, hogy legalább történik velem valami érdekes: ilyenkor fél órával később kell értem menni az oviba, és annyival tovább bent maradhat a munkahelyén. (Nem mintha ez átütő eredményeket hozna a folyton szaporodó ügyhátraléka ledolgozásában.)
Szerdánként angolra járok, az az egyik kedvencem. Mónika néni tartja, aki ősztől a saját óvó nénink, aki végre olyan, amilyennek egy óvó néninek lennie kell. Szerintem. Például tudomást vesz rólam, ha bevisznek reggel a csoportba, odajön, köszön és kézen fog, és eddig még egyszer sem mondta, hogy levágja a fülemet, mint a régi óvó nénink. Szokott mesélni, például a cicájáról, én pedig itthon lelkesen továbbadom minden szavát. Nem fogjátok elhinni (és én sem igazán, úgyhogy gyorsan le is kopogom), de idén még nem is igazán hiányoztam betegség miatt az óvodából. Október elején volt valami kis megfázásom, de az is elmúlt pár nap alatt, és Anyu hitetlenkedve hallgatja éjszakánként, hogy még mindig rendesen kapok levegőt.
Lett közben egy még újabb óvó nénink is, Tamara néni. Ő még Mónika néninél is fiatalabb, azt mondják, mi vagyunk az első csoportja. Na, hát belőlünk pár putu barátnőmmel ki is jött a hiénaösztön, próbálgattuk, hol találunk fogást rajta. Az ebéd utáni alvásnál találtunk, és bevallom, hogy tényleg gyalázatosan viselkedtünk. Vihogtunk, rikoltoztunk, és nem hagytuk aludni a többieket. Végül szegény Tamara néni kénytelen volt áthívni a másik csoport óvó nénijét (pont a komplexusost találta meg, aki üvöltözik a gyerekével, és nyolcvan centis zsinórra köti a kutyáját). A komplexusos aztán boldogan mesélte Anyunak, milyen borzalmasan rossz voltam. Pedig utólag kiderült, végül nem is engem vittek át másik csoportba aludni, hanem a Bántós Esztert. Anyu itthon hosszas beszélgetést folytatott velem arról, hogy szegény Tamara néninek még új ez az óvoda meg mi, vérputuk, és szeretne mindent nagyon jól csinálni, mi meg nem hogy segítenénk, hanem nem hagyjuk. Meg hasonlók. És hogy miért kell nekem pont a Bántóssal putulnom, amikor egyébként nem is vagyok jóban vele.
Ezt így szépen megbeszélgettük, megértettem, bólogattam, együtt éreztem… Aztán másnap alvásnál ugyanúgy viselkedtem, mint a kilencvenhét ördög, meg az öreganyjuk.
Anyu a következő uszodába menetelkor tanácsot kért Dorka anyukájától, aki hasonló pedagógiai elveket vall, mint a szüleim, és még papírja is van róla. Azt felelte, szerinte ezt nem a szülők feladata megoldani, hanem az óvó nénié.
És meg is oldotta becsülettel. És némi leleménnyel, amiben még az is lehet, hogy Mónika néni segített neki. Harmadnap megjelent ugyanis az óvodás mappámban egy kis papírlap a jelemmel meg egy pecséttel. Büszkén meséltem Anyunak, ez azért van, mert ma szépen aludtam, és minden nap, amikor alszom, kaphatok egy újabb pecsétet. Öt pecsét után pedig választhatok valamit az óvó néni Különleges Varázsdobozából. Azóta vígan alszom minden ebéd után, és az idillt nem is zavarta meg semmi, eltekintve egy apróbb incidenstől, amikor a hazacsempészett ellenőrzőlapra a mikulásos nyomdámmal házilag óhajtottam pótolni az elmulasztott alvásokat, de Anyu felvilágosított, hogy az okirathamisítás.
Angolra egyébként Apu szokott vinni, így Anyu egy egész órával tovább maradhat a munkahelyén. (Bár a múlt héten például felhívta egy idióta ügyfél bácsi, aki nem bírta letenni a telefont, és ebből az értékes egy órából negyven percet végigbeszélt.)
Csütörtökönként úgynevezett Tappancsos torna van. A gyerekek nevezték el, a tappancsos (csúszásgátlós) zokniról, amiben tornázunk. Ezt is jobb híján választottuk, ha már a dzsúdó nem jött össze, de egészen megszerettem. Az első óra itt is katasztrófa volt, sehogy sem akartam azt csinálni, amit a tornázós óvó néni mondott, de aztán összecsiszolódtunk. Most már erről is hosszasan mesélek itthon, a mozgásos játékokról meg az akadálypályákról, amiket kitalál nekünk. (Attól azért továbbra is elég messze vagyok, hogy ennyitől elfáradjak.)
Sajnos, a néptáncra nem kerültem be, pedig oda is szerettem volna, és mindig szomorúan mesélem, hogy megint jöttek a néptáncos gyerekekért, és én nem mehettem. (Anyu reméli, hogy ez legalább felértékeli egy kicsit a szememben a lehetőséget, és ha jövőre bekerülök, rendesen fogom csinálni a feladatokat.)
Péntekre nem jutott délutáni óra. Anyu elvileg kettőig dolgozik, így már háromra értem jöhetne, de amióta ennyire szeretek az óvodában lenni, inkább bent marad négyig. Mostanában csupa olyasmit játszom, amihez velem egykorú társaságra van szükségem. Amíg kis lúzer voltam, és folyton elejtettem a csörgős teknősbékát, Anyu türelmesen adogatta megszámlálhatatlan délutánon át századszor is a kezembe, mert ezt senki más nem csinálja meg az emberrel, csak a szülei. Később rajzolt, festett, foglalkoztató füzetezett velem, hogy tanuljak tőle. Még ma is rengeteg ilyesmit játszunk itthon: a kedvencem a gyöngyfűzés, de apró textildarabkákat is szeretek összevarrogatni, és a végén elnevezem bárminek, amire akár csak egy kicsit is hasonlít. Tegnapelőtt meg fonalbabákat készítettünk, egy királyfit meg egy királylányt, és hozzájuk még egy igazi zöld sárkányt is (igazán csak egy kicsit lett olyan, mint egy hernyó, de azért az sárkány). Szóval továbbra is nagy lelkesedéssel játszunk együtt. Arra viszont anyukám képtelen rávenni magát, hogy beszálljon a szerepjátékaimba úgy, ahogy szeretném, türelmesen átvegye a huszadik ajándéknak nevezett és papírdarabkákba becsomagolt kacatot – csavaranyát, félbetört radírt, pónilovat –, és huszadszor is eljátssza, milyen izgatottan bontogatja. Ilyesmire csak egy másik négy és fél éves képes.
Így aztán múlt csütörtökön, színházi próbáról hazajövet meglepő dolgot tapasztalt. Hazafelé tolt éppen a bicikli gyerekülésén a sötétbe borult utcákon át, titokban picit büszkén rám, amiért csak félig fordítottam fel az egész művelődési házat, ahogy Lacika barátom nővérével kergetőztem – az ő anyukája rendezi a darabot –, és a visítozásunkat éppen csak a földszinten lehetett hallani. Szóval magamhoz képest szelíden és visszafogottan viselkedtem, és arra gondolt, talán már fáradok is így a hétvége közeledtével. Milyen jó, hogy másnapra, péntekre kivett egy nap szabadságot – a szombati munkanapra tekintettel –, és megint kettesben leszünk úgy, mint régen…
Amint ábrándosan közölte velem ezt a jó hírt, én azon nyomban fejhangon vonítani kezdtem, és abba sem hagytam hazáig. Hogy teheti meg ezt velem, hogy pont pénteken nem visz óvodába?! Hát nem meséltem elégszer, hogy péntek délelőttönként van a Nyakláncos Éneklés??? Amikor nyakláncokat akasztunk a nyakunkba, mindegyik színből öt vagy hat darab van, és akiknek egyforma a nyakláncuk, azok mehetnek egyszerre énekelni Mónika nénivel? És ettől akar megfosztani engem csak úgy a szülőanyám?
Mit volt mit tenni, a pénteki ebédemet már két nappal korábban lemondták, nem volt visszaút. Anyu azt találta ki a megbékítésemre, hogy háromféle programot tálal fel, amiből választhatok: bővítsük ki a dinoszaurusz-házat, vagy varrjunk kesztyűbábot, vagy, ööö… Fűzzünk valami gyöngyállatkát, ami annyira tetszett nekem az interneten. Na, erre felélénkültem. Gyöngyállatka!!! Olyan cicát szeretnék, amiről azt írták, hogy haladóknak! Anyu egyezkedni próbált, meglehetősen kevés tapasztalattal rendelkezik gyöngyfűzés terén, mindössze egy tinédzserkori méhecskét tud felmutatni valamilyen Petőfi csarnokos programról. Végül kiegyeztünk egy kisegérben.
Így aztán pénteken reggeli után nekiálltunk a kisegérnek, Anyu sasként leste, mikor unom meg, de én becsülettel végigdrukkoltam az egerem születését egészen délután fél kettőig. Adogattam a gyöngyöket, leszámoltam a mintát, és a hasán egy sort föl is fűztem teljesen egyedül, de aztán visszaadtam Anyunak, folytassa ő. Én inkább lábujjhegyen táncoltam körülötte, és cérnahangú dalocskákat költöttem „életem első kisegereeeee” refrénnel.
Aztán rohamléptekben ebédet főztünk, megebédeltem, és elvonultam aludni az egeremmel. Anyu fáradtan visszatelepedett a kanapéra, és elővette a hazahozott munkáját. Jó dolog, hogy megszerettem az óvodát, meg hogy igénylem a kortárs csoportot, de azért egy kicsit szomorúan állapította meg magában, hogy a csak-úgy-óvoda-helyett kivett szabadság ezek szerint nem alternatíva többé.
Hozzám szóltak