Először úgy gondoltam, hogy karácsonyról vagy jót, vagy semmit, de aztán rájöttem, hogy így nem tudom folytatni a krónikát. Szóval akkor röviden, a történeti hűség kedvéért: ha az előző karácsonyról azt mondtam, hogy szívás volt, akkor ez a legutóbbi minimum szívás, sűrítés, gyújtás, kipufogás.

Szerintem megint az evangéliumok fordításánál toltak el valamit, és a három királyok eredetileg mirhát, tömjént és szélesspektrumú antibiotikumot voltak hivatottak hozni. Pedig egész decemberig kutya bajom sem volt – hála persze az új óvó nénimnek, akiről már meséltem, meg a rengeteg inspiratív elfoglaltságnak, amelyekről szintén meséltem legutóbb. (Te jó ég, és azóta nem írtam?)

Szóval minden jól ment egészen a karácsony előtti utolsó napokig, amikor is menetrendszerűen utolért az aktuális óvodai hányós vírus. Éjszaka tört ki rajtam, és úgy belázasodtam, hogy a lázcsillapítók mit sem értek, csak a hűtőfürdő vitte le valamennyire. Ez aztán így is maradt négy-öt napig, ettől annyira kinyúltam, hogy csak feküdni tudtam, enni-inni is alig akartam, és a szokott cserfességem is elhagyott. Ebből lehet tudni, ha komoly baj van.

Két nap múlva Apu is elkapta, és hiába szedte be a világ minden lázcsillapítóját, a napok nagy részében így is félkómában hevert a másik szobában. Anyunak is feküdnie kellett, így aztán olyan légkör uralkodott itthon az ünnepek alatt, mint egy leprakórházban vagy egy vadabb külsejű kísértethajón. Anyu, ha néha felkelhetett, helyére rakott néhány szétszórt zoknit, és azon morfondírozott, hogyan vagyunk képesek fekve szétszórni a zokninkat, de választ semerről sem kapott. Én egész keveset érzékeltem a dolgokból, nappal is többnyire aludtam vagy félálomban voltam. Olyankor jó lett volna, ha valaki mesél, de Apu egy idő után áttranszformálta a jó kis bevált hányós vírusomat arcüreggyulladásba és gennyes torokgyulladásba – vagy eleve ilyet is tudott a vírusunk, végül is én is taknyos meg torokfájós is voltam, vagy az is lehet, hogy többfajta víruson osztoztunk –, meseolvasás helyett legfeljebb hörögni tudott volna, Anyu meg egyéb okokból karanténban volt, de aztán persze ő is elkapta.

December 24-én volt a mélypont, senki sem tudott felkelni feldíszíteni a fát, így másnapra maradt a gyertyagyújtás. Pedig pontosan tudtam, hogy milyen nap van, mert már hetekkel előtte visszafelé számoltam. Anyu bánatában el is határozta, hogy jövőre szép, készülődős ünnepet rendez nekem ablakdíszítéssel, sütihalmokkal meg mindennel, ami idén elmaradt. Nem gondolta, hogy egyszer még visszasírja a tavalyi hányós, háztartási kekszes karácsonyt is.

Végül aztán három gyertyagyújtást is tartottunk, 25-én, 26-án és 27-én, és háromszor kaptam ajándékot; a szüleim azt mondták, hozzám kárpótlásul háromszor is jön a Jézuska, mert most már úgyis ráér. Rengeteg könyvet meg foglalkoztató füzetet hozott – utóbbiak nagy részét néhány nap alatt meg is csináltam, végül is én is ráértem, nem csak a Jézuska –, meg kalózhajót kalózokkal, egy mosógépet és tündéreket, akik egy virágoskertben laknak. Tulajdonképpen nem volt olyan rossz a három külön gyertyagyújtás, így legalább mindig érkezett valami újdonság, és nem mindent egyszerre kaptam, a szüleim pedig megkönnyebbülten figyelték, hogy végre fölkelek és játszom.

Ezzel együtt még a mai napig sem hevertem ki teljesen, minden vitamin, gyümölcs, kényeztetés ellenére nem tud fölkelni a padlóról az immunrendszerem. Azóta beszedtem egy fülgyulladást is, amitől a szokásos szelektív hallásom átváltott valódi süketségbe (Anyu kénytelen volt napokon át ordítva mesét olvasni); a szüleim eléggé aggódtak, nehogy így maradjak, de már éppen múlni kezdett, és most megint itthon vagyok lázasan, köhögősen. (Anyu persze elkapta. Apu most nem, neki volt sajátja.) Idén mindössze néhány napot mehettem óvodába, pedig minden reggel azzal kelek, hogy kiszámolom, milyen nap van, és utána siránkozom egy sort, hogy milyen foglalkozást mulasztok el éppen.

Ha már itthon kell rostokolnom, igyekeztem jóra fordítani az energiáimat, és megtanultam mesekönyvet olvasni, ezzel párhuzamosan mindjárt hosszabb mondatokat leírni is, nyomtatott betűkkel. Igaz, hogy a betűk sorrendjébe hiba csúszik néha, de a szüleim azért lelkesen kibogarásszák az irományaimat. A különálló szavakkal már eddig is boldogultam, rövidebb szókapcsolatoknak is nekivágtam (a szemre túl hosszúnak tűnő soroktól inamba szállt a bátorságom), de csak most, január 27-én jegyezték fel rólam a krónikák, hogy egész mondatokat kiolvasok. Hosszabb ideje csendben kuporogtam a szobámban, és Anyunak gyanús lett a szokatlan inaktivitás – tudjátok, ha éppen nem vagyok lázas, nem sokat tartózkodom egy helyben, pláne nem hangtalanul. Bekukucskált, és halk motyogás ütötte meg a fülét. Bogyó és Babócát olvastam, lap lap után (na jó, itt csak egy vagy másfél sor van egy-egy oldalon, a kép fölött). Némelyik szó helyett förtelmes butaságot olvastam, de ez sem vette el a kedvemet.

Azóta is lelkesen gyakorolom az olvasás tudományát. Persze egész bekezdések még nem mennek, de rövidebb mondatokkal vagy tagmondatokkal már egész jól boldogulok. Legszívesebben az ismeretterjesztő könyvek, növény- és állathatározók címsorait böngészem ki. Nem is beszélve a foglalkoztató füzetekről, amelyeket immár teljesen szülői segítség nélkül oldok meg, mivel hogy el tudom olvasni az instrukciókat. Igaz, hogy tegnap „a kalózt a cápa üldözi”-t úgy olvastam, hogy „a kalóz a csapban ül”, de addigra már fáradt voltam.

Ezzel az előrelépéssel nagy kő esett le a szívemről. Intellektuális kiszolgáltatott státuszom megszűnt! Úgyhogy ha idén karácsonykor a szüleim esetleg leprában fetrengenek majd, és nem tudják megfogni sem a mesekönyvet, mert lehullott a mutatóujjuk, én békésen elnyújtózom a széthajigált zoknijaimon, és Tolnay nagylexikonát olvasgatom.

(Utóirat: mindenkinek nagyon szépen köszönjük a karácsonyi üdvözleteket! Mi most nem tudtunk írni, de nagyon sokat gondoltunk Rátok!)