Nyávogi élete és cselekedetei

Tudom én, hogy az az igazi nyár, amikor az agyvizem halk fortyogása mellett a homlokomról lepergő izzadság a szemembe mossa az ötvenes naptejet, de nem tehetek róla, már néhány hónapos koromtól jobban kedvelem az utószezont. A kánikula elmúlta még mindig külön esemény az életemben – ilyenkor hirtelen rájövök, milyen jó odakint a szabadban, és mennyi mindent akartam még csinálni, mielőtt vége a nyárnak.

Például strandra menni. Idén vészesen elhanyagoltuk a strandolást; Anyu azt mondja, életveszély vagyok vízközelben, ha nem is magamra, de rá mindenképpen, mert infarktust kap, ahogy baltanyeleket megszégyenítő úszástudásommal karúszó és úszógumi nélkül lelkesen a vízbe vetem magam. Ez, kérem, rágalom. Én igenis tudok úszni. A halak is úgy töltik a napjaikat, hogy hasalnak a fenéken, nem?

Anyu szerint ahhoz még kicsi vagyok, hogy ne kerüljek folyton bajba, ahhoz meg már túl nagy, hogy hajlandó legyek látótávolságon belül maradni, és túl gyorsan cikázom a strandolók térde körül ahhoz, hogy követni lehessen. És az is igaz, hogy amíg itthon volt velem, Anyunak meg se kottyant, hogy akár reggeltől estig folyamatosan a nyomomban legyen egy-egy forgalmasabb helyen, de amióta dolgozik, azt mondja, képtelen ilyen mérvű koncentrációra. Ha meg egy pillanatra elbambul, hopp – máris a nyakig érő vízben billeg a copfom.

Látjátok, ezért is rajongunk az elő- és utószezonért. Hát nem sokkal kellemesebb egy olyan medence, ahol legfeljebb három vagy négy gyerek tartózkodik? Anyu csak odapillant, és látja, hol vagyok, nem foglalkoztatják többé olyan gondolatok, hogy tízméteres madzagra kössön, vagy a hátamra írja a telefonszámát alkoholos filccel, vagy a fejem búbjára szereljen egy csipogó kulcstartót, amely füttyszóra jelez, hogy merre járok.

Így aztán augusztus végén mondogatni kezdtem neki, hogy vegyen ki pár nap szabadságot, mert idén még nem is voltunk strandon. Erre menetrend szerint az volt a válasz, hogy jó, csak még holnap azt a rettenetesen fontos izét… Még szerencse, hogy Apunak szeptember második hetében erdei iskolába kellett mennie a tanítványaival, és nem tudott engem óvodába vinni reggelenként. Így aztán Anyu végre kénytelen volt kivenni a beígért szabadságot.

Apu egy vasárnapi napon utazott el. Mi meg már szombaton terveket kovácsoltunk. Szép idő lesz, és bár Anyu fél szemmel vágyakozva pislogott a félbehagyott varrós projektjei felé, kicsit sem bánta, hogy ez a hét most ismét rólam szól. Felsorolt vagy négyféle szabadtéri programot, helytörténeti sétány, Merzse-mocsár… És a stranddal mi lesz?

Így hát vasárnapra kedvenc helyemet, a Római-parti strandot választottuk. Anyu azt mondta, csak akkor érdemes nekivágnunk ilyen hosszú útnak, ha hajlandó vagyok ebéd után a strandsátorban aludni a fák alatt. Még szép, hogy hajlandó voltam!

A kedvencem a gyerekmedence a kalózhajóval. Csak akkor lehetett rávenni, hogy pár percre kijöjjek a vízből, ha már lilult a szám. Néha átmentünk a családi medencébe, ahová szülőket is beengednek, és Anyu tanítgatott, hogyan evickéljek odébb az úszógumival. Mutatta a gyorsúszó lábtempót is, meg a mellúszót, amit a kecskebékák használnak. Először sehogy se ment; már nyár elején, Siófokon is magyarázták, de csak a hullám sodorgatott ide-oda. Pedig tiszta erőből próbálkoztam, de teljesen reménytelennek tűnt. Anyu újra és újra és újra megmutatta… Egyszer csak sikerült, és egészen egyedül elbukdácsoltam a mintegy nyolcvan centire lévő medenceszélig! Mondhatni, a baltanyél egy milliméterre elemelkedett a vízfenéktől… Na, ebből kellene még két hét.

Anyu el is határozta, hogy másnap, hétfőn is strandra jövünk. Sajnos, a Római strandnak ez a vasárnap volt a búcsúnapja, másnap bezárt. A délutáni alvás után – miután segítettem Anyunak összecsukni az alvósátramat – még fürödtem egyet a gyerekmedencében, aztán kisétáltunk a Duna-partra a hekkezőhelyekhez, ahol Tamásékkal, berzsoval és Pygmeával találkoztunk. Javasolták másnapra a Dagály strandot, mert az az utószezonban is nyitva van.

Így aztán a hétfőt a Dagály strandon töltöttük, és annyira megtetszett, hogy még a keddet is. Szerda este megérkezett a front, és véget ért a nyár. De ez a két nap még hamisítatlan strandidőt tartogatott, forró aszfaltot, fagyizást, heverészést a gyerekmedence háromfejű teknősének hátán, evickélést a tanmedencében. Immár többedik éve ezt jelenti nekem az utószezon: simogató napsütés, üres medencék, rövid, derűs napok, filozofikus bambulás a levegőégbe, nagy beszélgetések.

El se fogjátok hinni, de keddre eljutottam odáig, hogy négy hosszt leúsztam (-evickéltem) egyedül a tanmedencében, úszógumival. Nagyon szeretem a vizet, és élvezem, hogy egyre ügyesebb vagyok benne! Vettünk egy felfújható rózsaszín delfint is, hogy tanuljak siklani; egészen beleszerettem, vele is aludtam, azt mondtam, ő a kedvenc állatom – aztán sajnos este a vonaton kiharaptam. Kapaszkodórúd is volt, Anyu tanítgatott, hogyan egyenesítsem ki hátul a lábam, hogy lebegni tudjak, de arra nem tudott rávenni, hogy az arcomat is tegyem bele a vízbe. Hogyne! Hogy vizes legyen!

Mint utóbb kiderült, nagy szükségem is lett erre a sebtében beszerzett tudásra. Dorka barátnőm anyukája megszervezte ugyanis, hogy a helyi óvodások oktatásra járhassanak a szomszéd falu uszodájába. Ezen a héten volt az első óra, és rögtön szintfelméréssel kezdték, hogy csoportokba osszanak bennünket. Anyu a fülembe súgta, hogy Dorka már egész jól úszik, úgyhogy ha egy csoportban szeretnék lenni vele, csináljak mindent szépen úgy, ahogy a néni mondja, és nem ártana, ha a fejemet is beletenném a vízbe, ha épp azt kérik. Miközben az oktató nénik a tájékoztatót tartották a szülőknek, térdmagasságból halk mantrázás hallatszott: „beleteszem a fejemet a vízbe… beleteszem a fejemet a vízbe…”

De végül nem is kellett a fejemet a vízbe tennem, elég volt beugrani a partról, elkapálózni az oktató néniig, és végigkapaszkodni a rúdon. Higgyétek el, karúszóval sem könnyű a víz tetején maradni, ha nincs az embernek kellő gyakorlata. Aztán az úszónéni labdákat dobált a vízbe, és mindenkinek el kellett kapni egyet. Kétségbeesetten szaladgáltam föl-alá a medencét övező párkányon, ahol csak derékig ér a víz, és reménykedtem, hátha felém sodródik egy, de hiába: fogytak a gyerekek mellőlem a párkányról, ahogy lelkesen a vízbe vetették magukat a labdák után, és egyre fogytak a labdák is. Végül már csak én maradtam a párkányon, mint a legkisebb, akit otthon hagytak. A többiek már mind ügyesebben mozogtak a vízben (Anyut meg ette a lelkiismeret-furdalás, amiért nem nyaraltunk). Végül nagy elhatározással elrúgtam magam a párkánytól. A fejem búbjáig elmerültem, és kiittam a fél medencét, de végül mégis csak megkaparintottam a magam labdáját. Anyu, aki a medence szélén szanaszéjjel drukkolta magát, olyan büszke volt rám, mint még soha.

Azóta már kettesben is voltunk uszodában, és gyakoroltuk egy kicsit azt az elrugaszkodást. Még mindig baltanyél vagyok, az igaz, de már legalábbis fenyőfából.

Szóval, láthatjátok, zajlik az élet. Ősszel talán jobban is, mint nyáron. Beindul lassan az óvoda is, van egy új óvó nénink, aki egy kicsit halkabban ordít, mint Ávó néni. A strandolós hét végén, amikor Apu hazajött az erdei iskolából, két napra szülőt váltottam, mert Anyu elment evezni a régi barátaival. Vitt volna engem is, de pont addigra vonult át a hidegfront. De haza is jött vasárnap délután helyett szombat este, mert annyira megfájdult a feje (talán a Dzsidzsi-elvonási tünetektől?) Aztán voltunk együtt is ugyanezzel a társasággal egy születésnapi partin, ahol volt ugrálóvár meg bűvész a gyerekeknek. Most láttam életemben először bűvészt, tágra nyílt szemekkel suttogtam Anyu fülébe: „ez tényleg varázslat!” Aztán itthon egész este különböző tárgyakat igyekeztem eltüntetni, de sehogyan sem tűntek el. (Apu szerint a papucsával kellett volna próbálkoznom, az bármikor képes eltűnni.)

Ma pedig Bozótkutyáéknál voltunk halászlét főzni a TTB-vel. A halászlét Tamás és Annamari főzték, Tamás úgy csinált, mint aki még soha életében nem próbálta, nem is tudja, hogy kell (konkrétan megnézte az interneten), aztán olyan halászlét rittyentett, hogy a Római-part összes séfje elsárgult volna irigységében, ha látja, és nyithattak volna egy nagy közös kínai kajáldát a parton. Bozót pedig olyan kenyérlángost sütött, hogy még én sem tudtam abbahagyni (pedig szúnyoglárvák is voltak a hordóban, ami köztudomásúlag sokkal fontosabb, mint az evés).

Nagyon szeretem a Bozót-gyerekeket, így amint kiszálltunk az autóból, egyből el is tűntem velük, és onnantól Anyu jószerével csak akkor látott, ha időnként átszaladtunk a háttérben, vagy megjelent a borzas kis fejem a szénabálák tetején. Később még három kislány érkezett, éppen jó korcsoport, úgyhogy a végén haza se akartam menni, és úgy kellett a kocsihoz hurcolni, miközben rugdostam, sivítottam, és Anyut igyekeztem megharapni. (De Lükepéket, aki hazahozott autóval – köszönjük! – megnyugtattam, hogy nyugodtan csatoljon be a gyerekülésbe, mert csak Anyut harapom meg.)

Most alszom, a copfomból még kicsit potyog a szalma a fonások közül, a szám sarka maszatos az őszibaracktól (előfordulnak ilyen balesetek, amióta egyedül mosakszom), és arról álmodom, hogy az ősz mégis csak vidám évszak.

Eléggé elhanyagoltam mostanság az aforizmáim közzétételét, olyannyira, hogy az elmaradásom immár meghaladta az egy évet. Anyu el is döntötte, hogy nem erőltetjük tovább, de mondtam neki, hogy szerintem nem kéne veszni hagyni, mert vicces. Szóval most gyorsan pótolok két hónapot – alant olvashatjátok a tavalyi augusztusi és szeptemberi termést. (Ezzel tűzoltó jelleggel beül kerültem az egyéves elmaradáson, ami mégis csak jobban hangzik. Anyutól tanulom a határidők ilyetén kezelését.) Képanyagnak pedig megnézegethetitek mellé – ha már augusztusról volt szó –, hogyan készítettem el életem első tortáját Apu születésnapjára. (Hogy valami friss áru is legyen a kirakatban, a képek ideiek!)

2011. AUGUSZTUS

(amikor 3 éves és 3 hónapos voltam)

augusztus 4.

– Mit csinálnak, hogy a halnak eltűnjön a szeme meg a szája meg az orra?
– Tessék???
– Csak azt kérdeztem, hogy mit csinálnak, hogy a halnak eltűnjön a szeme meg a szája meg az orra.
– De miért kell eltűnnie?
– Hát hogy meg lehessen enni.

augusztus 7.

Játszótéren:
– Lassan indulnunk kellene haza.
– Csak hadd sportoljak még egyet a fűben!

augusztus 14.

– Csak azt kellene kideríteni, hogy hogy lehet, hogy a meteor szárnyak nélkül is tud repülni.

– Azt játszottam, hogy az ősemberek űrhajóval megvédték a dinoszauruszokat, de ez igazából nem így volt, mert amikor a dinoszauruszok éltek, nem voltak bátor ősember-űrhajósok.

augusztus 16.

– A meteorit kiesett a természetből... Kiesett az éjszakából a reggelbe.

– Mert leesett egy meteorit, és ettől a styracosaurus, ez a békés növényevő kipusztult.

augusztus 19.

– Kettő bolygót ismerek, a Földet és a Marsot.
– De, ismersz még többet is...
(Tanácstalankodik, az apja segíteni próbál:)
– Ju...
– Juptunusz!

augusztus 21.

Könyvet nézegetnek az apjával, egyszer csak felugrik:
– Na, nekem sürgősen el kell menni pisilni.

(Egy ronda triceratopsszal játszik.)
– Nekem ilyen furcsa szám van, mondja a triceratopsz, bárkinek be tudom kapni a fejét.

– Mikor fogtok újra hagymakorszakot végezni?
(Arra céloz, hogy télen gyakran ettünk lilahagymát.)

augusztus 22.

– A sztegoszaurusz a Nyuszi csoportba jár, és nosztalgiavonat a jele.

Óvodásat játszik.
– Ezek a gyerekek angolul köszönnek! – (Mond valami halandzsát.)
– De nem így köszönünk angolul...
– De ezek amerikai angol gyerekek.

– A ceratoszaurusz már növényevő lett. Megtiltották a húsevőségét.

augusztus 24.

– Új részt csinálok a dinoszauruszos filmhez. A pteranodont meg akarják enni... A ceratoszaurusz indul a megevésére, de szerencsére a pteranodon föl tud repülni a levegőbe, és így megmenekül.

augusztus 28.

Szőnyegen játszik a dinoszauruszokkal (mint rendesen).
– Hmmm... Milyen ízetlen ez a gallimimus...

Kiságyban mélázik elalvás előtt:
– Tény, hogy örülök neki, hogy a dinoszauruszok kipusztultak, mert alapvetően voltak közöttük húsevők is.

augusztus 29.

Cukrászdában voltunk nyarat búcsúztatni; hosszan nézte a csokifagyit, de végül meglepő módon nem azt választotta.
Hazafelé hirtelen megszólal:
– Anyu, ugye, csokifagyit nem lehet enni? Mert a csokifagyiban csoki van, és a csokitól az ember megkövéredik...

2011. SZEPTEMBER

szeptember 3.

Megizzadt a háta, előredől a buszon, és emelgeti a pólóját.
– Pannikám, mit csinálsz?
– Ezt a csinálást alapvetően hátszárításnak hívják.

szeptember 4.

A Csillagok háborúja megy a tévében.
– Ez mesefilm?
– Olyasmi.
– Ez középső csoportosoknak való film, amit háromévesek is nézhetnek.

A kirakós játék darabjainak csoportosítása a formájuk alapján:
– Van angyalszerű és újságosember-szerű.

szeptember 6.

– A lányok óvodába járnak, a fiúk iskolába. Óvodába csak lányok járnak.
– És a Dávid?!
– Az lány.

szeptember 8.

Reggel siránkozik az óvodában, és a tegnap beütött arcára panaszkodik.
– Az is baj, hogy az óvodában beütött arcúak vannak...
– Miért, ki ütötte még be az arcát rajtad kívül?
(Sírva:)
– Nem ezt kellett volna kérdezni!!!

szeptember 10.

– Nézz ide, mit építek!
– Mit építesz?
– Nem tudom...

szeptember 10.

– Anyu, mi az a testület?
– Hát... Valakiknek az összessége. Például a nevelőtestület, az az összes tanár.
– És olyan is van, hogy embertestület? Az az összes ember?
– Nem, mert... Mert a testület, az valamiféle szervezettséget feltételez.
– A növényevő dinoszauruszok! A növényevők együttműködtek a ragadozókkal szemben! Akkor van olyan, hogy növényevődinoszaurusz-testület?

szeptember 11.

Pakolunk, előkerülnek a dinoszauruszok.
– De jó, megvan a sztirakoszaurusz! Eddig nem vett részt az ünnepségen, mert nem volt meg. Addig, amíg a dinoszauruszok nem voltak meg, a dinoszaurusz-ünnepség nem... Nem fejtett adást.

szeptember 12.

– De előbb azt fogalmazták róla, hogy bántós, és elszaladtak.

– Anyu, süssünk palacsintát!
– Jó, de előbb hadd üljek le egy kicsit. Szaladtam a vonathoz, és fáj a lábam.
– De a palacsinta gyógyítja a lábat...

szeptember 13.

(A dinoszauruszok kalandjai folytatódnak)
– Nagyon megijedtek, mert egy szakadékba kerültek, és az úszók nem tudnak úszni, és a kúszók pedig nem tudnak kúszni.

szeptember 15.

– Mi volt az ebéd?
– Borsófőzelék és rántott husi.
– És megetted?
– Nem.
– De hát a husit sem?
– Nem, mert már megfőzelékesedett.

szeptember 16.

– Az óvodában kisegereset játszottunk!
– És milyen a kisegeres?
– Hát, hogy emberek cincognak egy lepedőn.

szeptember 19.

– Amikor sírok, egy rajzolt pókot képzelek el.
– Hogyhogy?
– Hát, mert olyan pókhangosan sírok, amikor nem mondom azt, hogy „vöe".

szeptember 23.

– Tudod, az az ankiloszaurusz, aminek azok a szúrós töpörtyűk vannak a hátán!

(Álmában, hajnali 5-kor:)
– Anyu! (...) a putulkodóversenyen!
(A közepét nem értettem, de a vége biztos, hogy putulkodóverseny volt)

szeptember 24.

– Apu, már összepakoltam! Nézhetjük a Kockásfülű Nyulat! Kivéve az ajtónál nem pakoltam össze, de úgysem ott nézzük a Kockásfülű Nyulat...

szeptember 25.

– Pannikám, légy szíves, vedd fel a bugyidat.
– De az sportos, hogy én fenékben vagyok.
– Az egyáltalán nem sportos! Vedd föl a bugyidat!
– Hadd ne pattogjak már.

– Fejezd be!
– Neeeem!
– Panni! Csendesebben!
– De nem lehet csendesen ordítozni!

„hasraesett spinosaurus" (definíció)
(Új csomag dinoszauruszt kapott, és találgatja, hogy melyik micsoda)
– Ez szerintem brachiosaurus akart lenni, csak elbénázták.
„milyenoszaurusz"

szeptember 29.

– Anyu, hogyan tudnám megnézni az agyamat?
– Pannikám, azt nem lehet látni.
– Mikroszkóppal sem?

Anyu minden augusztusban automatikusan nyinyilni kezd, hogy vége a nyárnak. Hát, én visszaolvastam a korábbi blogbejegyzéseimet, és azt állapítottam meg, hogy augusztusban meg szeptember elején több dolog történik velünk, mint az év többi részében együttvéve. Buli, nyaralás, kirándulás… Persze, ilyenkor már nem roppantja össze az ember fejét a kánikula, ahányszor kilép a házból. Bár idén nem lehet panaszom, Apu egész nyáron hűségesen hurcolt kétnaponta múzeumba meg mindenhová, nehogy ingerszegény legyen a környezetem.

Már csecsemő koromban megfigyelték ugyanis, hogy akkor hagyom abba az ordítást, ha történik körülöttem valami. Bulikon, kirándulásokon – vagyis minden olyan helyen, ahová háromkilós ordítógépet vinni erős bátorságra vall – úgy viselkedtem, mint egy angyal, nézelődtem meg alukáltam, míg itthon, nyugodt körülmények között leordítottam a szüleim haját.

Nos, azóta sincs ez másként. Míg itthon voltunk kettesben, Anyu tudta, hogy lehetőleg minden napra kell jutnia valami programnak, különben kezelhetetlen leszek. A munkába állással meg az óvodával a helyzet nemhogy javult volna, épp ellenkezőleg. Szép teljesítmény, hogy valaki izgága és levert tudjon lenni egyszerre, de nekem ez is megy.

Ha hosszabb ideje nem voltam sehol, kedvetlenül ténfergek a lakásban, motiválatlan vagyok, minden felvetésre csak nyivákolással meg kifogások keresésével válaszolok. Fényes nappal a szőnyegen fetrengek, mondván, hogy fáradt vagyok. Közben eszetlen baromságokkal szórakoztatom magam, mondjuk a tévét dobálom plüssállatokkal, és ha rám szólnak, azt csak biztatásnak veszem. A szüleim összenéznek: „vigye már el valaki valahová!” És itt egyáltalán nem az ördögre, mumusra és kollégáikra gondolnak.

Ha viszont elvisz valaki valahová – múzeumba, Planetáriumba, kirándulni, a Városligetbe, vagy akár a környéken lakó barátaimhoz egy délutáni medencés partira –, vagy nálunk történik valami esemény, utána napokig jó fej vagyok, nagy átéléssel játszom az apró vackaimmal (múltkor például a kuglibabák évzáróját tartottam egy egész délelőttön át, és utána elutaztak nyaralni), vagy színezek, rajzolok, csak a dudorászásomat meg az apró kommentárjaimat hallani óraszám.

Sajnos, az óvoda ebből a szempontból is elkeserítően ingerszegény környezet. Alig csinálunk valami érdekeset, folyton szabadfoglalkozás van az udvaron meg a csoportszobában. Jó, ott van a többi gyerek, ez egy-két hétig leköt, de utána már jól jönne valami változatosság, elvégre ki akar hónapokon át minden nap ugyanabba a buliba járni? Pedig nagyon érdekel mindenféle kézműves tevékenység, de ilyesmivel alig foglalkozunk, mindössze pár őszi levelet pacsmagoltunk be vízfestékkel (év végén hazaadták a műveimet egy szégyenletesen vékony dossziéban). Anyu tanított meg gyurmázni, gyöngyöt fűzni, anyagdarabkákat öltögetni össze, újságokból kivagdosott képeket ragasztgatni papírra. Egyedül a rajzoló- meg a színezőtechnikám fejlődött az oviban, ahogy a szabadfoglalkozások során ellestem a nagyobbaktól, és meg kell hagyni, a mostani rajzaimat össze sem lehet hasonlítani a tavaly ősziekkel. De erről sem az óvó nénik tehetnek, hanem maga az óvoda.

Van ugyan tornaszobánk is, alig vártam a szerdákat a tornaórák miatt, de sajnos hétről hétre elmaradtak. Apu rákérdezett a szülői értekezleten, erre Ávó néni azt felelte, hogy neki fáj a lába, és nem tud átmenni velünk az (ugyanazon a szinten, egy fél folyosónyira lévő) tornaszobába. A szülői értekezlet utáni szerdán el is vittek minket tornázni, és az óvó néni savanyúan megjegyezte, hogy ez azért van, mert az én apukám annyira erőltette, de ezt sem én, sem a barátaim nem úgy értelmeztük, ahogy eredetileg szánta. Csak a szüleimnek nyúlt meg az arca, amikor elmeséltem itthon.

Szóval ahhoz képest, hogy állítólag művészeti óvoda vagyunk (legalábbis úgy hívnak bennünket), egyáltalán semmilyen művészeti tevékenységet nem folytatunk. Bár lehet, hogy az a művészet, hogy hogy tudtak ilyen óvó néniket összeválogatni.

Na, de most nyár van (bár a szülők már szervezik, hogy hogyan lehetne bennünket uszodába meg karatéra vinni munka után – lehet, hogy a többi gyerek is izgága?) A kedélyállapotom sokat javult a nyári jövés-menésnek köszönhetően, bár még mindig megy a szemtörlős produkció. (Az öngerjesztő hisztik alfája és ómegája, amikor azért ordítok, hogy valaki törölje már meg a szememet. Miközben a szememet törlik, azért ordítok, mert az orrom taknyos. Amíg az orromat fújják, ismét könnyes lesz a szemem az ordítástól, és így tovább. Apu előszeretettel alkalmazza rám továbbra is az „önsorsrontó kisbaba” kifejezést, bár már csak a szófordulataikban vagyok kisbaba.)

Szóval ismét augusztus van. És csak azért nem jött ránk a menetrend szerinti jövés-menés, mert már eddig is jöttünk-mentünk. (Erről az Apunak kellett volna bejegyzést írni, szerintetek írt?) És Anyu szerdán végre meglátta az irodájában a szőnyeget. Ez úgy történt, hogy az elmúlt hetek szívós munkájával lassanként sikerült róla kilapátolni az egész évben felhalmozódott iratkupacokat (és most már csak az íróasztala és környéke néz ki úgy, mint egy papírátvevő telep). Ennek örömére csütörtökre kivett egy nap szabadságot, és végigsétáltuk a Margitszigetet a Japánkerttől a déli végen lévő játszótérig. A játszóterekben már nem sok kraft van, lassacskán kinövök belőlük, de azért még jól esik, ha az aktuális program lezárásaként végigpróbálgathatom a játékokat. Az itthoni játszótereken is ez a szokásom: minden játék csak egyszer, egy lecsúszás, egy hintázás, egyszer végigsétálni a nem tudom, micsodán, és utána jelentem, hogy végeztem, mehetünk.

Csütörtök délután meg itt voltak a környékbeli barátaim, és lazultunk egyet a teraszon. Tudjátok, a régi klubosok; még ma is összetartunk, nem is beszélve az anyukáinkról, akik nem átallottak múltkor fektetési idő után, nélkülünk étterembe menni! Pedig most már igazán nem zavarjuk a világváltó beszélgetéseiket, mert már Piaget is rábólintott, hogy csapatostól, interakciózva játsszunk. Meg is tettük, szerintem boltosat játszottunk, a többiek szerint vendéglőset, vagy fordítva, senki sem tudta eldönteni, de jó volt. Utána pedig versenyeztünk a futóbiciklikkel.

Pénteken ismét Planetáriumban voltunk Apuval, megnéztük a másik nyolcvanas évekbeli előadást, ami jó gyerekeknek. Még egy harmadik maradt, de azt eltesszük későbbre, mivel nem várható, hogy a következő ötven évben bármit is változtassanak a műsoron. A Planetárium remek hely, de egy kis odafigyeléssel el lehetne kerülni a nullához tendáló látogatottságot. (Kevés gyerek olyan megszállott, hogy hajlandó legyen számítógépes grafika helyett egy fólián ide-oda rángatott sünit figyelni a csillagászati magyarázatok kedvéért.) Előtte végigsétáltuk a méretarányos Naprendszert a Népligetben, utána meg kipróbáltam az Orczy-kertben a játékokat, de tudjátok, mindegyiket csak egyszer.

Szombatra – augusztustól szokatlanul – szép húszfokos kirándulóidő ígérkezett, így némi gyaloglást terveztünk kettesben Anyuval. Apu túrázni ment a Pilisbe, de nekünk logisztikailag jobban feküdt a Budai-hegység. És már korábban kitaláltam, hogy szeretném egyszer végigjárni mind a három kilátót; az Erzsébet-kilátóban már többször voltam, tudjátok, onnan lehet látni a Kis- meg a Nagy-Hárshegyit is. Anyunak tetszett az ötlet, de azt mondta, majd meglátjuk, belefér-e az időnkbe.

Háromnegyed nyolckor ébresztett, de még így sem volt valami jó kedvem. (Persze, mert előző este hullócsillagokat néztünk a teraszon, láttunk is hármat, de aztán befelhősödött az ég, és megjött a front, ami a kellemes kirándulóidőt hozta.) Elég nehezen váltok alvóból ébrenléti üzemmódba, és viszont. (Ellenben ha már egyszer elalszom, akár ágyút is sütögethetnek mellettem… Vagy libát. Bár az illatra lehet, hogy még én is felébrednék.) Anyu gyorsan leszögezte, hogy ha most a szemtörlős ordítást akarom műsorra venni, akkor inkább maradjunk itthon, mert ahhoz nem kell erdő, így aztán mégis meggondoltam magam. Az állomásra menet már egész kommunikatív voltam.

A vonaton (a 8.39-esen) elővettük a térképet, és tervet kovácsoltunk. Kifejtettem a preferenciáimat: szeretném mind a három kilátót, és lehetőleg a fogaskerekűt is, a gyermekvasutazás viszont nem képvisel különösebb értéket a szememben. Akkor ülök vonatra, amikor akarok (vagy amikor menni kell valahová), és attól, hogy kicsi, piros és erdőben megy, még nem lesz érdekes. (Még akkor sem, ha innen nézve pont úgy hangzik, mint egy találós kérdés.) Így aztán abban maradtunk, hogy Hűvösvölgyben kezdjük a túrát, és ha pont jön vonat, akkor kispistázunk egy megállót, és onnan gyalogolunk fel a Kis-Hárshegyre, aztán tovább a Nagyra, a többit meg majd meglátjuk.

Pontban tíz órakor indult a vonat, mi tíz óra hét perckor értünk Hűvösvölgybe, úgyhogy mindenféle kispistázás nélkül nekivágtunk az erdőnek. Egyáltalán nem bántam. Az erdő tele volt izgalmakkal; azt játszottuk, hogy a köröskörül heverő fatörzsek meg kövek leletek, és mindegyiket meghatároztam, hogy milyen dinoszauruszhoz tartozhatott. Találtunk számtalan óriási koponyát, némelyik a derekamig vagy a vállamig ért. Ezek többnyire iguanodonok voltak, Anyu néha szóba hozott egy-két húsevőt, de elvetettem az ötleteit. Még játékból sem tetszett az ötlet, hogy egy (valaha) alloszauruszok lakta erdőben sétáljak. A kaptatón mindenütt sztegoszaurusz-csontlemezeken bukdácsoltunk, később ankiloszauruszok hátpáncéljának maradványai görögtek a talpunk alatt. Észre sem vettem, és fent voltunk a Hárshegy állomásnál (10.30-ra). Kereszteztük a sínt, majd kérdezgetni kezdtem, hogy mikor érünk már a Kis-Hárshegyre; Anyu nem tudta eldönteni, vajon fáradok-e, vagy csak szeretnék már valami eredményt is látni. A későbbiek fényében valószínűleg az utóbbiról lehetett szó.

Tovább folytattuk a leletek vizsgálatát, és igen hamar meg is érkeztünk a sárga háromszög elágazásáig. A hegytetőn meg sem álltam, azzal a lendülettel fölrohantam a kilátóba. Anyu meg persze utánam, mert még leizgágulok valahogy odafentről. Lefelé aztán érezte is a combjában, hogy igencsak elszokott az effajta igénybevételtől.

A kilátóból megszámoltuk a csúcsokat; engem lelkesedéssel töltött el a látvány, míg Anyut némi kétellyel, mert még a Nagy-Hárshegy is elég messzinek tűnt, a János-hegyről nem is beszélve. Én viszont azonnal menni akartam – hát mentünk.

A sárga sávon fölfelé kaptatva az út porát szórogattam magam köré, Anyu minden intelme ellenére – valamiért zavarja, ha úgy nézek ki, mint egy malac, pedig lett volna már ideje beletörődni. Normál tempóban utolértünk és lehagytunk egy nagyobb fiúkból álló gyerekcsapatot. Még bele sem jöttem rendesen a porhintésbe, máris megérkeztünk a Báthory-barlanghoz. Bekukucskáltam, de nem igazán jöttem rá, hogy mit kell nézni. (Ja, tudom, a szelet, ahogy fúj át a lukon.) A hídon átkelés viszont nagyon tetszett! Aztán Anyu máris szólt megint, hogy „éééés mi van itt?” – és ott állt előttünk a Kaán Károly kilátó. Uzsgyi, föl a tetejébe! Anyu a nyomomban, csöndesen füstölögve. Mire utolért, már éppen a mellvédre másztam föl, hogy kilássak.

Odafönt erős szél fújt, így lemásztunk, és a torony tövében költöttük el az ebédünket. Mire végeztünk, éppen delet harangoztak. (Egy virslis péksütit ettem, Anyu meg kolbászos kenyeret.) Ismét szemügyre vettük a térképet meg a menetrendet. Éppenséggel átmehettünk volna vonattal Szépjuhásznétól a János-hegyi megállóig, hogy felmásszunk az Erzsébet-kilátóba, de a vonat pár perce ment el Szépjuhászné állomáson, a következő meg egy óra múlva jön, azzal meg már lekésnénk a délutáni alvásról. Így Anyu azt javasolta, sétáljunk le Szépjuhásznéra, és ott játszóterezzünk egyet, aztán induljunk el haza busszal, vagy vonatozzunk még egyet Hűvösvölgyig (abba az irányba pont lett volna vonat).

Bennem azonban továbbra is túltengett a mozgási energia. (Úgy látszik, a fizika törvényeit meghazudtolva az emelkedőn fölfelé sem alakult át helyzeti energiává.) Rákérdeztem, fölmászhatok-e még egyszer a kilátóba, de valamiért határozott „nem!!!” volt a válasz. Hát jó, akkor csak az első szintig… Fölszaladtam, leszaladtam… Most a másodikig… De mire a harmadik jött volna soron, Anyu gyorsan azt mondta, hogy inkább induljunk.

Ezen a lejtőn már jártam egyszer, kisebb koromban; tudjátok, amikor a Szépjuhászné felől támadtuk a Kaán Károly-kilátót. Most azonban rövidebbnek tűnt. (Igaziból semmiféle összehasonlítási alapom nem volt, mert már egyáltalán nem is emlékeztem az egészre.) Tizenkét perc alatt lerobogtunk, közben a legújabb szerzeményemet dudorásztuk, és faágakkal vezényeltünk:

Árok szélén kis petéce áll,

Abban lakik szúnyog meg darázs,

Miiiiiiinden embert meeeeeg-csíp.

Na, hát csodálkoztok, hogy nem volt még kedvem hazamenni.

Amikor leértünk, óvatosan unszolni kezdtem Anyut, hogy én még inkább felmennék mégis ahhoz az Erzsébethez. Elővettük megint a térképet, Anyu mutogatta, mennyi lenne még hátra addig, és mennyit tettünk már meg, és az emlékezetembe idézte, milyen kicsi volt odaföntről, a Kaán Károlyból az Erzsébet-kilátó. Nem baj. Én elszánt voltam. Megígértem, hogy egy nyikk sem lesz. És be is tartottam.

A piroson fölfelé beszédes kedvemben voltam, mindenféle történetet meséltem nagy komolyan az óvodáról, Anyu meg azt magyarázta, mire jó a szerpentin, és melyik jelzés mit jelent. Végül mind a ketten meglepődtünk, amikor egyszer csak kibukkantunk az erdőből, és ott állt előttünk az Erzsébet-kilátó. Többet gondoltam rólad, Batman…

Persze itt is azonnal föl kellett rohanni, egyenest a tetejébe. Odafönt erős szél fújt, és hamarosan eleredt az eső is. Sebaj, már úgyis hazafelé indultunk. Végül is eddig remek kirándulóidőnk volt, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Még a Normafáig kellett elsétálnunk, hogy buszra tudjunk szállni, másrészt pedig – és számomra ez volt a fontosabb szempont – hogy a túránk megkoronázásaképpen együnk egy fagyit. Azt hiszem, tudtam volna még gyalogolni, ha lett volna hová, de most már azt sem bántam, hogy (szinte pontosan 14 órakor) felültünk a buszra. Kényelmesen elértük a vonatot – igaz, egy órával későbbit, mint eredetileg terveztük, de ez már a Szépjuhásznénál eldőlt. A Keleti pályaudvaron kértem egy fürt szőlőt, és a vonaton meg is ettem – jól jött a vitamin meg a vércukor. Háromnegyed négyre értünk haza; gyorsan megmosakodtam, Anyu egy kicsit simogatta a hátamat, és már aludtam is.

Anyu fél hatkor ébresztett, valahogy összeszedtem magam, mert Csucsuék jöttek látogatóba a lányokkal. Ancsinak meg Zitának megtetszett a trambulinom, felváltva ugráltak, erre én is kedvet kaptam, és vadul pattogni kezdtem. Nagyszerű levezetés a túrázás után, ajánlom nektek is, hogy csináljátok utánam! Aztán kimentünk a teraszra, és homokból meg levelekből remek vacsorát főztünk.

Anyu azt mondja, most vagyok a legjobb életkorban, mert egy kicsit még lehet babázni velem, de már tudunk olyan programokat csinálni, ami neki is érdekes. Hehe. Most vasárnap van, és Anyu egy kicsit fintorgatja az orrát, amikor leül meg föláll. Nem tudom, nekem semmi bajom, elmerülten főzöm tovább a tegnap félbehagyott homok-ebédet. És dudorászom.

Még mindig hárman vagyunk, és úgy tűnik, most már így is maradunk. Egyébként semmi különös. Telik a nyár, varrogatunk, gyöngyöt fűzünk, jövünk-megyünk. Sokat járok Apuval múzeumba, meg Planetáriumba, meg az állatkertbe. Meg kirándulni is. Anyuval meg a Margitszigeten voltunk nosztalgiázni, és megkerestük a vízesést, amiben a Normafa rejtőzik. Sokat vagyunk Mamáéknál a kertben, mert olyan, mint Anyu gyerekkorában. (És mint Mama gyerekkorában.) Véglegesen búcsút mondtam a babakoromnak: kitettük a kiságyamat, kaptam helyette egy rendes gyerekágyat. Esténként természetfilmeket nézünk. Nem tudunk írni a fórumokra, mióta kötelezővé tették az indapasst. Ha rossz a kedvünk, elolvassuk az Annáról meg Veronkáról szóló bejegyzéseket a blogjukon. Figyelemmel kísérem életem második olimpiáját. Pancsolok a kismedencében a teraszon, üldögélünk az átforrósodott betonon vihar előtt. Rengeteg könyvet olvasunk. Keresgéljük a picike örömöket. Most például azt, hogy elkészült a kalocsai ruhám.