Anyu minden augusztusban automatikusan nyinyilni kezd, hogy vége a nyárnak. Hát, én visszaolvastam a korábbi blogbejegyzéseimet, és azt állapítottam meg, hogy augusztusban meg szeptember elején több dolog történik velünk, mint az év többi részében együttvéve. Buli, nyaralás, kirándulás… Persze, ilyenkor már nem roppantja össze az ember fejét a kánikula, ahányszor kilép a házból. Bár idén nem lehet panaszom, Apu egész nyáron hűségesen hurcolt kétnaponta múzeumba meg mindenhová, nehogy ingerszegény legyen a környezetem.

Már csecsemő koromban megfigyelték ugyanis, hogy akkor hagyom abba az ordítást, ha történik körülöttem valami. Bulikon, kirándulásokon – vagyis minden olyan helyen, ahová háromkilós ordítógépet vinni erős bátorságra vall – úgy viselkedtem, mint egy angyal, nézelődtem meg alukáltam, míg itthon, nyugodt körülmények között leordítottam a szüleim haját.

Nos, azóta sincs ez másként. Míg itthon voltunk kettesben, Anyu tudta, hogy lehetőleg minden napra kell jutnia valami programnak, különben kezelhetetlen leszek. A munkába állással meg az óvodával a helyzet nemhogy javult volna, épp ellenkezőleg. Szép teljesítmény, hogy valaki izgága és levert tudjon lenni egyszerre, de nekem ez is megy.

Ha hosszabb ideje nem voltam sehol, kedvetlenül ténfergek a lakásban, motiválatlan vagyok, minden felvetésre csak nyivákolással meg kifogások keresésével válaszolok. Fényes nappal a szőnyegen fetrengek, mondván, hogy fáradt vagyok. Közben eszetlen baromságokkal szórakoztatom magam, mondjuk a tévét dobálom plüssállatokkal, és ha rám szólnak, azt csak biztatásnak veszem. A szüleim összenéznek: „vigye már el valaki valahová!” És itt egyáltalán nem az ördögre, mumusra és kollégáikra gondolnak.

Ha viszont elvisz valaki valahová – múzeumba, Planetáriumba, kirándulni, a Városligetbe, vagy akár a környéken lakó barátaimhoz egy délutáni medencés partira –, vagy nálunk történik valami esemény, utána napokig jó fej vagyok, nagy átéléssel játszom az apró vackaimmal (múltkor például a kuglibabák évzáróját tartottam egy egész délelőttön át, és utána elutaztak nyaralni), vagy színezek, rajzolok, csak a dudorászásomat meg az apró kommentárjaimat hallani óraszám.

Sajnos, az óvoda ebből a szempontból is elkeserítően ingerszegény környezet. Alig csinálunk valami érdekeset, folyton szabadfoglalkozás van az udvaron meg a csoportszobában. Jó, ott van a többi gyerek, ez egy-két hétig leköt, de utána már jól jönne valami változatosság, elvégre ki akar hónapokon át minden nap ugyanabba a buliba járni? Pedig nagyon érdekel mindenféle kézműves tevékenység, de ilyesmivel alig foglalkozunk, mindössze pár őszi levelet pacsmagoltunk be vízfestékkel (év végén hazaadták a műveimet egy szégyenletesen vékony dossziéban). Anyu tanított meg gyurmázni, gyöngyöt fűzni, anyagdarabkákat öltögetni össze, újságokból kivagdosott képeket ragasztgatni papírra. Egyedül a rajzoló- meg a színezőtechnikám fejlődött az oviban, ahogy a szabadfoglalkozások során ellestem a nagyobbaktól, és meg kell hagyni, a mostani rajzaimat össze sem lehet hasonlítani a tavaly ősziekkel. De erről sem az óvó nénik tehetnek, hanem maga az óvoda.

Van ugyan tornaszobánk is, alig vártam a szerdákat a tornaórák miatt, de sajnos hétről hétre elmaradtak. Apu rákérdezett a szülői értekezleten, erre Ávó néni azt felelte, hogy neki fáj a lába, és nem tud átmenni velünk az (ugyanazon a szinten, egy fél folyosónyira lévő) tornaszobába. A szülői értekezlet utáni szerdán el is vittek minket tornázni, és az óvó néni savanyúan megjegyezte, hogy ez azért van, mert az én apukám annyira erőltette, de ezt sem én, sem a barátaim nem úgy értelmeztük, ahogy eredetileg szánta. Csak a szüleimnek nyúlt meg az arca, amikor elmeséltem itthon.

Szóval ahhoz képest, hogy állítólag művészeti óvoda vagyunk (legalábbis úgy hívnak bennünket), egyáltalán semmilyen művészeti tevékenységet nem folytatunk. Bár lehet, hogy az a művészet, hogy hogy tudtak ilyen óvó néniket összeválogatni.

Na, de most nyár van (bár a szülők már szervezik, hogy hogyan lehetne bennünket uszodába meg karatéra vinni munka után – lehet, hogy a többi gyerek is izgága?) A kedélyállapotom sokat javult a nyári jövés-menésnek köszönhetően, bár még mindig megy a szemtörlős produkció. (Az öngerjesztő hisztik alfája és ómegája, amikor azért ordítok, hogy valaki törölje már meg a szememet. Miközben a szememet törlik, azért ordítok, mert az orrom taknyos. Amíg az orromat fújják, ismét könnyes lesz a szemem az ordítástól, és így tovább. Apu előszeretettel alkalmazza rám továbbra is az „önsorsrontó kisbaba” kifejezést, bár már csak a szófordulataikban vagyok kisbaba.)

Szóval ismét augusztus van. És csak azért nem jött ránk a menetrend szerinti jövés-menés, mert már eddig is jöttünk-mentünk. (Erről az Apunak kellett volna bejegyzést írni, szerintetek írt?) És Anyu szerdán végre meglátta az irodájában a szőnyeget. Ez úgy történt, hogy az elmúlt hetek szívós munkájával lassanként sikerült róla kilapátolni az egész évben felhalmozódott iratkupacokat (és most már csak az íróasztala és környéke néz ki úgy, mint egy papírátvevő telep). Ennek örömére csütörtökre kivett egy nap szabadságot, és végigsétáltuk a Margitszigetet a Japánkerttől a déli végen lévő játszótérig. A játszóterekben már nem sok kraft van, lassacskán kinövök belőlük, de azért még jól esik, ha az aktuális program lezárásaként végigpróbálgathatom a játékokat. Az itthoni játszótereken is ez a szokásom: minden játék csak egyszer, egy lecsúszás, egy hintázás, egyszer végigsétálni a nem tudom, micsodán, és utána jelentem, hogy végeztem, mehetünk.

Csütörtök délután meg itt voltak a környékbeli barátaim, és lazultunk egyet a teraszon. Tudjátok, a régi klubosok; még ma is összetartunk, nem is beszélve az anyukáinkról, akik nem átallottak múltkor fektetési idő után, nélkülünk étterembe menni! Pedig most már igazán nem zavarjuk a világváltó beszélgetéseiket, mert már Piaget is rábólintott, hogy csapatostól, interakciózva játsszunk. Meg is tettük, szerintem boltosat játszottunk, a többiek szerint vendéglőset, vagy fordítva, senki sem tudta eldönteni, de jó volt. Utána pedig versenyeztünk a futóbiciklikkel.

Pénteken ismét Planetáriumban voltunk Apuval, megnéztük a másik nyolcvanas évekbeli előadást, ami jó gyerekeknek. Még egy harmadik maradt, de azt eltesszük későbbre, mivel nem várható, hogy a következő ötven évben bármit is változtassanak a műsoron. A Planetárium remek hely, de egy kis odafigyeléssel el lehetne kerülni a nullához tendáló látogatottságot. (Kevés gyerek olyan megszállott, hogy hajlandó legyen számítógépes grafika helyett egy fólián ide-oda rángatott sünit figyelni a csillagászati magyarázatok kedvéért.) Előtte végigsétáltuk a méretarányos Naprendszert a Népligetben, utána meg kipróbáltam az Orczy-kertben a játékokat, de tudjátok, mindegyiket csak egyszer.

Szombatra – augusztustól szokatlanul – szép húszfokos kirándulóidő ígérkezett, így némi gyaloglást terveztünk kettesben Anyuval. Apu túrázni ment a Pilisbe, de nekünk logisztikailag jobban feküdt a Budai-hegység. És már korábban kitaláltam, hogy szeretném egyszer végigjárni mind a három kilátót; az Erzsébet-kilátóban már többször voltam, tudjátok, onnan lehet látni a Kis- meg a Nagy-Hárshegyit is. Anyunak tetszett az ötlet, de azt mondta, majd meglátjuk, belefér-e az időnkbe.

Háromnegyed nyolckor ébresztett, de még így sem volt valami jó kedvem. (Persze, mert előző este hullócsillagokat néztünk a teraszon, láttunk is hármat, de aztán befelhősödött az ég, és megjött a front, ami a kellemes kirándulóidőt hozta.) Elég nehezen váltok alvóból ébrenléti üzemmódba, és viszont. (Ellenben ha már egyszer elalszom, akár ágyút is sütögethetnek mellettem… Vagy libát. Bár az illatra lehet, hogy még én is felébrednék.) Anyu gyorsan leszögezte, hogy ha most a szemtörlős ordítást akarom műsorra venni, akkor inkább maradjunk itthon, mert ahhoz nem kell erdő, így aztán mégis meggondoltam magam. Az állomásra menet már egész kommunikatív voltam.

A vonaton (a 8.39-esen) elővettük a térképet, és tervet kovácsoltunk. Kifejtettem a preferenciáimat: szeretném mind a három kilátót, és lehetőleg a fogaskerekűt is, a gyermekvasutazás viszont nem képvisel különösebb értéket a szememben. Akkor ülök vonatra, amikor akarok (vagy amikor menni kell valahová), és attól, hogy kicsi, piros és erdőben megy, még nem lesz érdekes. (Még akkor sem, ha innen nézve pont úgy hangzik, mint egy találós kérdés.) Így aztán abban maradtunk, hogy Hűvösvölgyben kezdjük a túrát, és ha pont jön vonat, akkor kispistázunk egy megállót, és onnan gyalogolunk fel a Kis-Hárshegyre, aztán tovább a Nagyra, a többit meg majd meglátjuk.

Pontban tíz órakor indult a vonat, mi tíz óra hét perckor értünk Hűvösvölgybe, úgyhogy mindenféle kispistázás nélkül nekivágtunk az erdőnek. Egyáltalán nem bántam. Az erdő tele volt izgalmakkal; azt játszottuk, hogy a köröskörül heverő fatörzsek meg kövek leletek, és mindegyiket meghatároztam, hogy milyen dinoszauruszhoz tartozhatott. Találtunk számtalan óriási koponyát, némelyik a derekamig vagy a vállamig ért. Ezek többnyire iguanodonok voltak, Anyu néha szóba hozott egy-két húsevőt, de elvetettem az ötleteit. Még játékból sem tetszett az ötlet, hogy egy (valaha) alloszauruszok lakta erdőben sétáljak. A kaptatón mindenütt sztegoszaurusz-csontlemezeken bukdácsoltunk, később ankiloszauruszok hátpáncéljának maradványai görögtek a talpunk alatt. Észre sem vettem, és fent voltunk a Hárshegy állomásnál (10.30-ra). Kereszteztük a sínt, majd kérdezgetni kezdtem, hogy mikor érünk már a Kis-Hárshegyre; Anyu nem tudta eldönteni, vajon fáradok-e, vagy csak szeretnék már valami eredményt is látni. A későbbiek fényében valószínűleg az utóbbiról lehetett szó.

Tovább folytattuk a leletek vizsgálatát, és igen hamar meg is érkeztünk a sárga háromszög elágazásáig. A hegytetőn meg sem álltam, azzal a lendülettel fölrohantam a kilátóba. Anyu meg persze utánam, mert még leizgágulok valahogy odafentről. Lefelé aztán érezte is a combjában, hogy igencsak elszokott az effajta igénybevételtől.

A kilátóból megszámoltuk a csúcsokat; engem lelkesedéssel töltött el a látvány, míg Anyut némi kétellyel, mert még a Nagy-Hárshegy is elég messzinek tűnt, a János-hegyről nem is beszélve. Én viszont azonnal menni akartam – hát mentünk.

A sárga sávon fölfelé kaptatva az út porát szórogattam magam köré, Anyu minden intelme ellenére – valamiért zavarja, ha úgy nézek ki, mint egy malac, pedig lett volna már ideje beletörődni. Normál tempóban utolértünk és lehagytunk egy nagyobb fiúkból álló gyerekcsapatot. Még bele sem jöttem rendesen a porhintésbe, máris megérkeztünk a Báthory-barlanghoz. Bekukucskáltam, de nem igazán jöttem rá, hogy mit kell nézni. (Ja, tudom, a szelet, ahogy fúj át a lukon.) A hídon átkelés viszont nagyon tetszett! Aztán Anyu máris szólt megint, hogy „éééés mi van itt?” – és ott állt előttünk a Kaán Károly kilátó. Uzsgyi, föl a tetejébe! Anyu a nyomomban, csöndesen füstölögve. Mire utolért, már éppen a mellvédre másztam föl, hogy kilássak.

Odafönt erős szél fújt, így lemásztunk, és a torony tövében költöttük el az ebédünket. Mire végeztünk, éppen delet harangoztak. (Egy virslis péksütit ettem, Anyu meg kolbászos kenyeret.) Ismét szemügyre vettük a térképet meg a menetrendet. Éppenséggel átmehettünk volna vonattal Szépjuhásznétól a János-hegyi megállóig, hogy felmásszunk az Erzsébet-kilátóba, de a vonat pár perce ment el Szépjuhászné állomáson, a következő meg egy óra múlva jön, azzal meg már lekésnénk a délutáni alvásról. Így Anyu azt javasolta, sétáljunk le Szépjuhásznéra, és ott játszóterezzünk egyet, aztán induljunk el haza busszal, vagy vonatozzunk még egyet Hűvösvölgyig (abba az irányba pont lett volna vonat).

Bennem azonban továbbra is túltengett a mozgási energia. (Úgy látszik, a fizika törvényeit meghazudtolva az emelkedőn fölfelé sem alakult át helyzeti energiává.) Rákérdeztem, fölmászhatok-e még egyszer a kilátóba, de valamiért határozott „nem!!!” volt a válasz. Hát jó, akkor csak az első szintig… Fölszaladtam, leszaladtam… Most a másodikig… De mire a harmadik jött volna soron, Anyu gyorsan azt mondta, hogy inkább induljunk.

Ezen a lejtőn már jártam egyszer, kisebb koromban; tudjátok, amikor a Szépjuhászné felől támadtuk a Kaán Károly-kilátót. Most azonban rövidebbnek tűnt. (Igaziból semmiféle összehasonlítási alapom nem volt, mert már egyáltalán nem is emlékeztem az egészre.) Tizenkét perc alatt lerobogtunk, közben a legújabb szerzeményemet dudorásztuk, és faágakkal vezényeltünk:

Árok szélén kis petéce áll,

Abban lakik szúnyog meg darázs,

Miiiiiiinden embert meeeeeg-csíp.

Na, hát csodálkoztok, hogy nem volt még kedvem hazamenni.

Amikor leértünk, óvatosan unszolni kezdtem Anyut, hogy én még inkább felmennék mégis ahhoz az Erzsébethez. Elővettük megint a térképet, Anyu mutogatta, mennyi lenne még hátra addig, és mennyit tettünk már meg, és az emlékezetembe idézte, milyen kicsi volt odaföntről, a Kaán Károlyból az Erzsébet-kilátó. Nem baj. Én elszánt voltam. Megígértem, hogy egy nyikk sem lesz. És be is tartottam.

A piroson fölfelé beszédes kedvemben voltam, mindenféle történetet meséltem nagy komolyan az óvodáról, Anyu meg azt magyarázta, mire jó a szerpentin, és melyik jelzés mit jelent. Végül mind a ketten meglepődtünk, amikor egyszer csak kibukkantunk az erdőből, és ott állt előttünk az Erzsébet-kilátó. Többet gondoltam rólad, Batman…

Persze itt is azonnal föl kellett rohanni, egyenest a tetejébe. Odafönt erős szél fújt, és hamarosan eleredt az eső is. Sebaj, már úgyis hazafelé indultunk. Végül is eddig remek kirándulóidőnk volt, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Még a Normafáig kellett elsétálnunk, hogy buszra tudjunk szállni, másrészt pedig – és számomra ez volt a fontosabb szempont – hogy a túránk megkoronázásaképpen együnk egy fagyit. Azt hiszem, tudtam volna még gyalogolni, ha lett volna hová, de most már azt sem bántam, hogy (szinte pontosan 14 órakor) felültünk a buszra. Kényelmesen elértük a vonatot – igaz, egy órával későbbit, mint eredetileg terveztük, de ez már a Szépjuhásznénál eldőlt. A Keleti pályaudvaron kértem egy fürt szőlőt, és a vonaton meg is ettem – jól jött a vitamin meg a vércukor. Háromnegyed négyre értünk haza; gyorsan megmosakodtam, Anyu egy kicsit simogatta a hátamat, és már aludtam is.

Anyu fél hatkor ébresztett, valahogy összeszedtem magam, mert Csucsuék jöttek látogatóba a lányokkal. Ancsinak meg Zitának megtetszett a trambulinom, felváltva ugráltak, erre én is kedvet kaptam, és vadul pattogni kezdtem. Nagyszerű levezetés a túrázás után, ajánlom nektek is, hogy csináljátok utánam! Aztán kimentünk a teraszra, és homokból meg levelekből remek vacsorát főztünk.

Anyu azt mondja, most vagyok a legjobb életkorban, mert egy kicsit még lehet babázni velem, de már tudunk olyan programokat csinálni, ami neki is érdekes. Hehe. Most vasárnap van, és Anyu egy kicsit fintorgatja az orrát, amikor leül meg föláll. Nem tudom, nekem semmi bajom, elmerülten főzöm tovább a tegnap félbehagyott homok-ebédet. És dudorászom.