Nyávogi élete és cselekedetei

Végre buli volt! Úgy, mint régen. Legalább egy éve nem láttam a TTB-t, kicsit mintha megfogyatkozott volna a számuk, de kétségkívül igen fontos tagokkal bővült. (Sőt, a fontos tagok már járni is tudnak, ami nem elhanyagolható szempont egy mellékkörülményként túrázással is foglalkozó társaságnál.)

Anyu úgy tervezte, hogy pénteken – élve a törzsidő kínálta lehetőséggel – kettőkor eljön a munkahelyéről, sütünk sütit, előkészülünk… Ehelyett ötkor esett haza lógó nyelvvel és tajtékos szüggyel, és a nap hátralevő részében már csak arra volt képes, hogy ide-oda vitt dolgokat a lakásban, aztán lerakta őket ugyanoda. Nem baj, amúgy sem helyesli, hogy megjátsszuk magunkat a vendégek előtt, és úgy tegyünk, mintha rend szokott volna lenni, mikor nincs is. És szerencsére nem alaptalanul bíztunk abban sem, hogy a TTB majd biztos hoz sütit.

Szombat reggel rendezett falanxban (és négy autóval) megérkezett a TTB rengeteg sütivel. (Pogi… Medvehagymás palacsinta… Miegyéb…) Hamarosan egy népes túra központi helyen lévő ellenőrzőpontján éreztem magam, és miközben a finomabbnál finomabb szolgáltatásokat csipegettem az asztalról, és megpróbáltam minél több emberrel eszmét cserélni, néha rutinból körülpillantottam, vajon merre is lehet a pecsét…

Szerencsére az időjárás is kegyes volt hozzánk, így egyszer sem kellett bemenekíteni a bográcsot a zápor elől, és rendben megfőtt a gulyás. Én addigra már brutálisan besütiztem, de a levének azért akadt még egy kis hely a sütik közötti résekben.

Ebéd után úgy gondolták, hogy lefektetnek engem Mamáéknál, hogy a nyüzsgés ne akadályozzon az alvásban. Hát végül nem a nyüzsgés akadályozott, hanem az, hogy egész végig rugdostam Apu oldalát, aki végül megunta, és visszahozott. Így délután már egy kicsit keresztbeállt a szemem, de kivételesen nem támadt bennem nosztalgia a Nyávogi becenév iránt.

Rendkívül meg voltam elégedve a társasággal, amelynek maga Zsolibéla is tagja volt. Kata szép nagy szappanbuborékokat fújt neki, Zsolibéla pedig a levegőbe ugorva levadászta őket. Aztán úgy háromnegyed óra elteltével már csak álló helyzetből csattogtatta utánuk a fogát… Végül lefeküdt úgy, hogy a négy lába égnek állt, a nyelve pedig szépen kilógott oldalra. (Kicsit aggódtam, hogy ez a lenyelt másfél liter szappanos oldatnak köszönhető, de nem, mert az újabb buborékok láttán nyögve feltápászkodott.)

Legjobban Annának és Veronkának örültem. Veronka nagyon nagyra nőtt – már ugrálni is tud a trambulinon –, és ünnepélyesen átadta a babasági stafétát Grétának. Gréta a helyzet komolyságát átérezve botanikai tárgyú vizsgálódásokat végzett, én pedig megtanultam Annától, hogy lábat is kell rajzolni az embereknek.

Sajnos, senki nem játszott velem Carcassonne gyermekeit, pedig Anyu azt mondta, ebben a társaságban egész biztos találok három embert, aki szívesen beszállna egy parti társasjátékba. Na, hát végül nem került rá sor – ezért hamarosan újabb bulit kell szervezni! (No meg azért is, mert néhány illusztris személyiség még hiányzott a társaságból.)

Köszönjük szépen mindenkinek, aki eljött, nagyon jól éreztem magam veletek! Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy jóformán végig sem tudtam kérdezni mindenkitől, vajon mi újság vele. Remélem, hamarosan újból találkozunk!

Tudjátok, mit jelent, ha nyílik a pünkösdi rózsa? Valakinek születésnapja van. És kinek? (Mamának, Petinek, és még?)

Idén is többnapos ünnepségsorozattal emlékeztünk meg a nagy eseményről. (Mármint, hogy berzso „félegyhajrá”-jára hosszas biztatás és unszolás után hajlandó voltam kidugni a büdös orromat erre a fölöttébb gyanús világra.) Szombaton Mamáéknál voltunk, az itteni házukban. Mert most már itt is van nekik egy, egész közel. Ez jó!!! Nagyon jó! És Lili meg Balázs unokatesóim is itt voltak (ez meg még jobb).

Lilivel sokat putulkodtunk, és szaladgáltunk a kertben. Sajnos, miközben éppen a rúdtánc-világbajnokságra készültem fel az előtető egyik tartóoszlopán, rondán bevertem a hasamat a lépcsőbe, így egy jó nagy marék bőrrel adóztam ennek a szép sportnak. A szüleim kicsit betojtak, hogy belső sérüléseim lettek, de mivel Anyu még odáig sem jutott a gyógymesélésben, hogy Cicamica egyáltalán beköltözzön a köcsögházba, én meg máris felugrottam az öléből, hogy további sürgős putulkodni valóimhoz lássak, kicsit megnyugodtak, hogy nem lehet komoly bajom.

Bár lehet, hogy a kettő nálam nem függ össze. Ha például betegség miatt itthon vagyok az óvodából – ami mostanában az alapeset –, és Anyu kinyitja a fotelágyat a nappaliban, hogy azon feküdjek, még annyi időre sem mehet el mellőlem, hogy egy pohár teát hozzon a konyhából, mert máris hallja, hogy – poing, poing, poing – a gyengélkedő nagy lendülettel ugrál az ágyon.

El is határozták, hogy vesznek nekem egy trambulint, mielőtt a lakás alapvetőbb berendezési tárgyai végképp áldozatul estnek izgága természetemnek.

Mamáéknál szerencsére jó nagy kert van, és lehet rohangálni! Meg gólyajárásban felfedező útra indulni a térdig érő meténg és egyéb futónövények között. (Meg rúdtáncolni a lépcső fölötti előtető oszlopán.) Lili tök jó fej! Remekül lehet vele putulkodni. Balázs baba még nem rohangál, de azért ő is tud már dolgokat. Például ki tudja dugni a nyelvét, ha mosolyog.

Szóval jó nagy nyüzsgés volt, és Anyu időnként vigyorogva állapította meg, hogy úgy érzi magát, mintha inkább neki lenne születésnapja.

Ebéd után torta következett, négy gyertyával, utána pedig kaptam egy rakás ajándékot! Például nyolc darab pónilovat. Meg egy tök jó napszemüveget, meg Peppa malacos matricákat. Utána kimentünk Lilivel a kertbe, és még ott is várt egy ajándék! Nem fogjátok kitalálni – egy trambulin…

Azó-

ta-

le-

se-

szálltam-

ró-

la!!! :)))

Ha elfáradtam, leheveredek rá. (Bármilyen hihetetlen, ilyet is szoktam. Igaz, hogy csak egy percre.) Azon lakom. Azon vonultatom körbe a lovaimat. (Mind a tizenkettőt!) Azon írom a verseimet. Sajnos, azt nem engedik meg, hogy azon is egyek, ugrálás közben, mert egyszer kétéves koromban majdnem megfulladtam valami szőlőtől. (Pedig akkor még csak a fotelágyon tudtam ugrálni, szóval erről nem a trambulin tehet.)

Szerintem még álmomban is ugráltam. Aztán másnap lett, vasárnap, és Anyuval csináltunk egy epertortát. Ezzel nagyjából el is ment a délelőtt. Az ebéd utáni alvásból arra ébredtem, hogy iszonyú nagy rend van a nappaliban. (Amióta Anyu dolgozik, ez nem nagyon szokott előfordulni.) Kérdeztem, hogy mi ez a nagy rend, azt válaszolták, hogy most lesz a köszöntés. De jó, még egy!

Először lufikat fújtunk, mivel ez már elmaradhatatlan része a születésnapi ünneplésnek. Aztán megérkezett a torta a gyertyákkal. Még csillagszórót is gyújtottunk, igaz, azt nem a tortán, csak úgy a kezünkben, mert mindenféle elégett kis izéket potyogtatna a tortára. Elénekeltünk megint, hogy „Ég a gyertya, ég”. Utána következett az ajándééék! Kaptam jó sok könyvet, olyat is, amit elalvás előtt Apu olvashat nekem, és olyat is, amit egyedül tudok nézegetni. Ez a kettő lassan elválik egymástól, mert azokban a könyvekben, amelyeket mostanában hallgatni szeretek, már elég kevés a kép. A jó sok képpel rendelkező könyvekben meg rövid a történet, az inkább arra való, hogy elalvás előtt egyedül lapozgassam.

A szüleim szerint ez a kettősség igen rövid életű lesz, mert hamarosan egyedül is olvasok majd. Pár szavas összetételekkel már megbirkózom, múltkor például Anyu kiírta a hűtőszekrényre Apunak, hogy „ebédre Dzsidzsi egyen epret”, én meg addig tipródtam a cédula előtt, mérgelődtem és hadzsidzsiztem, amíg ki nem betűztem, hogy mi áll ott. Aztán olyan elégedett pofával mászkáltam, mint aki egy összeesküvést leplezett le.

A könyveken kívül kaptam még egy „Carcassonne gyermekei” társasjátékot, meg egy fél írószerboltot. Harmincrészes filctollkészletet, ablakfilcet, egy saját ollót, vastag rostirónokat, egy mókás kis szövegkiemelőt, amelyik foszforeszkál a sötétben; és persze még füzetet, amibe rajzolhatok, meg ragasztós hátú kis cédulákat, amelyeken kis üzeneteket helyezhetek el a szüleimnek, mint például „TÉZSTA”. Kifestőt, matricaragasztós foglalkoztató füzeteket. Ja, színes ceruzát is. Tudjátok, ezek fogyóeszközök. Havonta minimum egy doboz zsírkrétát ripityára török (nem rosszaságból, csak nagyon akarok rajzolni vele), a színes ceruzáimból sosincs meg mind a tizenkettő, és mindig az hiányzik, amelyikkel éppen színezni szeretnék. A filctollaimnak folyton elvész a kupakja, ezek aztán beszáradnak, és amikor Anyu némi szolid unszolásra (pl. a fotelágyon ugráltomban fennhangon üvöltöm, hogy „fog-lal-kozta-tófü-zeeet”) végre elővesz egy foglalkoztató füzetet, nem bír összeszedni hozzá négy-öt épkézláb íróeszközt.

Úgyhogy azt mondták, most ezt a muníciót leszek szíves beosztani a névnapomig.

De ezzel még koránt sem ért véget az ünnepségsorozat. Másnap hétfő volt, és vittünk be némi sütit, kekszet meg szörpöt az óvodába, hogy ott is illendőképpen megünnepeljenek. Délelőtt volt az ünneplés, kérhettem két dalt a többiektől, a Süss fel, napot meg a Lassan jár a csigabigát kértem, és még azt is elénekelték nekem, hogy Boldog születésnapot. Kaptam az óvó nénitől egy szívecske alakú lufit. Sajnos odáig nem terjedt az óvó nénik ünnepi hangulata, hogy ne szóljanak rám alváskor, amiért nyitva van a szemem. Csecsemő koromtól így alszom el, nyitott szemmel. Elgondolkodva bámulok egy távoli pontot, aztán lassan összecsúszik a fókusz, és hopp, alszom. Anyu rengetegszer figyelte mosolyogva. Na, az óvó nénik nem mosolyognak, hanem rám reccsenek, hogy csukjam be a szememet. Összerezzenek, magamhoz térek, és utána már nagyon nehezen megy az elalvás.

Így este, amikor Anyu hazavitt az óvodából, és a kanapén hozzá bújva elmeséltem neki, hogy hogyan volt az óvodában a köszöntés, dünnyögve állapítottam meg, hogy kicsit fáj a szemem, ha nyitva van, de ha becsukom, akkor is fáj. De akkor nem annyira. Sőt, egy kis idő múlva már egyáltalán nem. Fél perc, és ott szuszogtam Anyu hóna alatt, az oldalához bújva. Ő meg megint mosolyogva mélázott azon – miközben sajnált megmozdulni, nehogy felébresszen, ezért inkább nézegette, milyen szépen alszom, ahogy régen –, vajon melyikünknek is van most születésnapja.

Másnap Apu nem vitt be az óvodába – még mindig rettentő taknyos vagyok, már vagy harmadik hete egyhuzamban –, rajzoltam az új filctollakkal (a ceruzákból már sajnos elveszett egy), és egy csomót játszottunk a Carcassonne gyermekeivel. Bár én inkább még esztétikára megyek, mint nyerésre.

És most Anyuval vagyok itthon. Ma egy picit naposabb idő van, nagyot sétáltunk a környéken, megnéztük a pünkösdi rózsákat, amelyek pont most nyílnak szerte a kertekben. Vicces, hogy így tudják, mikor van a születésnapom. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy még ez is az ünnepségsorozat része.

Ha Ti is akartok csatlakozni, nem is kell mást tennetek, csak dörmögjétek félhangosan az orrotok alatt, hogy „Félegyhajrá, Nyávogi!”

Bocsánat, hogy nem írok, de nem történik semmi érdekes. Ja, de igen, sikerült két és fél napot óvodába mennem a legújabb torokgyulladás előtt. Mindenki tök csodálkozott.

Anyukám nem is érti, mi a nyavalyáért szoptatott 20 hónapig egy krokodilt, ha ilyen az immunrendszerem.

De azért a nagy zöldgomb-párti tüntetések jól estek ám. És Nektek is Boldog Húsvétot, így utólag.

Szóval járt a Nyuszi idén is, hozott pár könyvet, meg dinoszauruszokat, ízlésem változatlan. Csak most már magamnak olvasom a nevüket a könyvekből, van direkt olyanom, amiben nyomtatott nagybetűvel van írva, de azért nagyjából boldogulok a kisbetűkkel is. Írni még csak nagybetűket írok, de azt annál lelkesebben, Anyu meg a szemét törölgeti az „ANYU SERTLEK”-től, bár rá nem lehet adni, mert ő a „KÉREK VISRIT”-től is pityergett.

Én vagyok a világon az első kislány, aki nem eszi meg a csokinyuszit. Pedig tavaly nagyon rá voltam izgulva, igaz, hogy akkor csak egyet kaptam, mert a szüleim úgy gondolták, ne szokjam meg, hogy az ünnep a csokizabálásról szól. Azt az egyet meg is ettem, három részletben, de azóta is emlegetem. Igaz, hogy a csokimikulásom még megvan… Idén már jó előre megvette Apu a nyulakat, kettőt is. Mivel épp vele voltam a boltban, örült, hogy milyen ügyesen el sikerült terelnie a figyelmemet, mialatt berakta a kosárba. Erre a pénztáros néni: „jajj, de szép nyuszik, ez a tiéd lesz, ugye?”

Szóval idén úgy gondolták, hogy már nagy vagyok, és amúgy sem lehet engem megvédeni a külvilág hatásaitól, meg talán már nem is kell, mert kialakult a világnézetem. Hát ki. Találtam egy csomó apró csokifigurát is a kertben, csibéket, tojásokat, úgy látszik, a Nyuszi megsajnált, és ő is hozott még azon kívül, amit az Apu vett. Ebből az lett, hogy a délelőtt folyamán az összes nyúlnak kilyukasztottam a hasát, mert az egyik tojásban volt valami műanyag izé, és nem bírtam beletörődni, hogy a többiben nincs. Aztán az egyik nyúlnak rituálisan megettem körülbelül a negyedét, és kijelentettem, hogy ez csípi a nyelvemet. (Tudjátok, ezt még Mikuláskor tökéltem be magamnak, a hólyagos betegség miatt. A csoki csíp.) Azóta legfeljebb egy morzsányit vagyok hajlandó bekapni belőle, a szüleim meg itt ülnek egy rakás csokoládé csirkével (amelyek még csak nem is tojnak, és pörköltet sem lehet főzni belőlük, pedig azt valószínűleg megenném).

Jövőre talán megpróbálkozunk virsliből készült csikinyúllal.

Tojást is festettünk, idő hiányában alkoholos filccel (hol van már a tavalyi hó, illetve Húsvét, amikor volt ilyen festett tojás, olyan festett tojás, tojásfa…). Már lassan 9 hónapja, hogy Anyu visszament dolgozni, de még mindig nem tudtuk megszokni, szerintem most már nem is fogjuk soha. A Paradicsomból való kiűzetés állapotában élünk, és folyton azt emlegetjük, hogy emlékszel, amikor még ezt meg azt csináltuk a gyes alatt.

Szóval a szombat-vasárnap nagyon gyorsan lepörgött (pedig Anyu végig hat körül kelt), a tojásfestés meg csak tolódott egyre későbbre, végül már úgy látszott, hogy semmi sem lesz belőle, de azt nem lehetett, mert nagyon készültem rá. Hiszen idén jöttek az első igazi locsolóim! Tudjátok, már a klubos srácok is elég nagyok hozzá, hogy ne ejtsék el a locsolókölnit.

Végül Anyu futtában földobott pár tojást főni, előkotort három alkoholos filcet, és leültetett, hogy „na, akkor most van a tojásfestés”. Először értetlenkedtem a filcek láttán (tavalyról egész napos programra emlékeztem), aztán vállat vontam, és nagy figyelemmel nekikezdtem dekorálni. Anyu mellettem ült, és magában mosolyogva halltatta, ahogy dünnyögök: „ez kutya meg cica… napocska, vonat… az emberi fej belülről az aggyal…”

Végül nem is tudom, ki vitte el az agyasat, de biztos nem tudta, mit eszik. (A képen zölddel láthatjátok – kívül azok a vonalak a haj a fejen, és belül van az agy.)

Hétfő reggel már nagyon izgultam, gyorsan felöltöztem szép ruhába, segítettem az asztalra tenni a süteményeket, aztán ide ültem, oda ültem… Majomkodtam… Néztem az órát, bár még nem ismerem, és kérdezgettem, hogy mennyi idő telt el, mióta utoljára kérdeztem… (Anyu annyira nem bánta, hogy késnek a locsolók, eszeveszetten kapkodott a konyhában.)

Végre megérkeztek Lacikáék Judittal meg Marci babával. Az én első igazi locsolóm! Igaz, hogy Lacika verset egyelőre nem akart mondani, letámadta a sütiket meg a legót. Végül aztán feloldódott, és megkaptam a versemet, meg a kölnit a fejemre, roppantul meg voltam illetődve. Igazi vendéglátóként viselkedtem, mutogattam a játékaimat és kínálgattam a süteményeket, átmenetileg még putulkodni is elfelejtettem.

(Szerintetek a helyesírás-ellenőrzőnek mi baja azzal a szóval, hogy „putulkodni”? Nem látom, hol írtam el.)

Szóval minden a lehető legjobban sikerült, fogytak a sütik, az agymintás és a csokitojások, vidám nyüzsgés töltötte be a nappalit, és egy kicsit olyan volt megint, mint régen. Papa is meglocsolt, Apu is, Tomi babáék is benéztek (bocsánat, a „babá”-hoz hozzászoktam, de visszavonom, már majdnem tud verset mondani!) Végül jó sok tojást elosztogattam, és estére igazán nagyon büdös lett a fejem.

A szüleimnek régebben volt némi valláselméleti vitájuk, hogy mikor is van a Feltámadás. Mert hogy „harmadnapra”, de azt a római katolikusok a régi zsidó hagyományon alapulva az előző nap sötétedéstől számolják, mert akkor már másnap van. A sonka meg, ugye, nem tudja, hogy mikor van sötét. Ezért lehet már szombat este hatkor sonkát flammolni, díszterítékkel, mert különben lőttek volna a hagyományos háromnapos rokonlátogatási traktáknak, csak a görög katolikusok bírják fegyelmezetten kivárni a vasárnapot. Na, hát mi most a nagy rohangálásban teljesen elfelejtettük a sonkafőzést (óne díszteríték), úgyhogy olyan fegyelmezett görög katolikusok lettünk, akik még vasárnap is majdnem nem főzték meg a sonkát, de aztán mégis, és még hétfőn is egy másikat, tekintve, hogy egyszülött gyermekük egyhelyben behúzta a vasárnapinak a felét, és a hétfőiből se sokat hagyott.

Ebből mindenki azt a következtetést vonta le, hogy végre meggyógyultam, és rendesen eszem. A szüleim elgyönyörödve bökdösték egymást oldalba az asztalnál, miközben én ábrándosan bámultam magam elé, mint aki nem is itt jár, hanem a szokásos varázslatos dinoszaurusz-világában, ahol a húsevők valami különösen finom csemegére bukkantak egy mohos szurdokban… És oda sem figyelve húzgáltam ki a vékonyra vágott szeleteket a finoman a kezem ügyébe tolt sonkástálból. Néhány órára mindenkinek felujjongott a szíve, a felhőtakaró elvékonyodott a fejünk fölött, és egy pillanatra beengedte a napfényt, amely reménykedve simogatta végig egy remélhetőleg rendben óvodába járó óvodás kicsit büdös fejét.

Aztán két és fél nap után kijelentettem, hogy fáj a torkom, belázasodtam és ágynak dőltem. Anyu meg Apu űzötten egymásra néztek. Aha, semmi baj. Minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Na, mit is meséljek Nektek… Másfél hétig itthon voltam teljes karanténban a legújabb felsőlégúti nyavalyával, végül mikor már csak egy kicsit voltam taknyos, Anyuval visszamentünk az orvoshoz a betegállományos papírért. Anyu a lelkemre kötötte, hogy ne nyúljak semmihez, és ne vegyem a kezemet a számba, mert influenzajárvány van. Magyarázott megint a vírusokról meg a baktériumokról (úgyis tudom). Út közben megint előjött a vírusos témával, és még a rendelőben is elmondta egyszer. Nem is nyúltam semmihez… Inkább megnyaltam a széket.

Estére már lázas voltam. Igaz, a takonyhelyzet nem rosszabbodott, csodálkoztak is a szüleim, hogy milyen furcsa influenza ez. Három napig lázas voltam mindenféle egyéb tünet nélkül, aztán a negyedik napon nem tudtam lábra állni. (Ez persze nem vette el a kedvemet semmitől, a földön csúszva közlekedtem.) Kérdésre a vádlimat és a combizmomat mutattam, hogy ott fáj. A doktor néni aztán talált még alig látható kis kiütéseket a hasamon, annak bizonyságául, hogy elkaptam a legújabb helyi járványt.

Szóval most már ilyenem is volt, szerencsésen kigyógyultam belőle (lekopogom), és most azon töröm a fejem, hogy mit nyaljak meg legközelebb.

Többet most nem tudok mesélni, jöjjenek a júliusi mondásaim.

JÚLIUS

július 1.

(Siófok; bemászik az ágy mögé)
– Itt fogok tartózkodni most.

Este leoltjuk a lámpát, reklamál:
– Mindenfelé látványtalan!
(=semerre se látok)

július 2.

– Ha fáj valami, simán sírhatok, nem?

július 4.

Ábrándozik:
– Amikor kicsi voltam, nagyon szerettem volna, hogyha hárman vagyunk testvérek. Az anyukámnak akkor született meg a pótkisbabája, és még egy tartalék kisbaba is született.

július 5.

– Szerényen meghúztam Anyu kezét.

– Popsikrémízű ez a villa.
(??)

Ordítva:
– De én úgy akarom, ahogy szeretném!

július 6.

– Biciklizni szeretnék, de nem bírom a biciklimről a locsolókannát lefabrikálni.

(Várat épít, királylányoknak)
– A vár mellett itt egy szobor van… Az a királyfi, aki régen élt, de már nem él, annak a szobra.

július 7.

– A paraszaurolofusz vigyáz a bárányra, és elkergeti a zsarnokgyíkot.
– És mit mond a paraszaurolofusz a zsarnokgyíknak?
– Mindenféle ijesztőségeket, amiket még a zsarnokgyíkok sem beszélnek.

július 8.

– Hány Mazsolád van?
– Három, az egyiket a mókus hozta.
– ???
– Hát a mókus. Vagy a nyuszi…

július 9.

– Már egyedül is moshatnád az arcodat.
– De én nem tudok a kezemből olyan ládikát csinálni!

július 10.

– Tudod, már a középkorban jártunk táncházba. (=nagyon régen)

július 11.

(vacsora közben)
– Megtanultam lábbal enni!

július 15.

– Az alvós pólódat keresem. Szerintem elvitted, és belecsomagoltál valamit.
– Nem láttam a kezemben…

július 16.

– Ez a nagy dinoszaurusz ragadozó, de a kisgyermekét nagyon szereti, és így őt nem ragadja meg a nagy fogával. Mert az apukák általában szeretni szokták a kisgyermeküket.

július 17.

– Az történt, hogy a nyuszi nem evett elég édességet, és már betegségre gyanakodtunk…

– A paraszaurolofuszok régen, amikor még éltek, akkor hogyan aludtak a fejdíszük miatt?
– Lehet, hogy állva aludtak.
– De akkor hajnalban, amikor megérezték, hogy nincsen puhaság mögöttük, akkor mit csináltak?

– A nyuszinak magasodik a láza!

július 18.

Strand. A lángos felét megette, óvatosan jelezni igyekszik, hogy nem kér többet:
– A magam módján megettem.

július 19.

Dinoszauruszokkal játszik a szőnyegen, beszélgetnek egymással, így kezdődik a mondat:
– Emlékszel, amikor éltünk…

július 21.

– Én puha állatkát hozok oda, és azzal nyúzom az Aput.

– Kanállal fésülgettem Apu haját, és szükségeseket tettem rá az Apura.

július 29.

– Kíváncsi vagyok, szeretnék belelátni a hasamba.