Növekszik a hatodik fogam. Bizony. Ez több előnnyel is jár. Először is már sokkal több fogam van, mint fülem. Másrészt pedig ezentúl legalább nem hívhatnak Négyfogú Haraldnak meg mindenféle ilyen oktondiságnak a történelem iránt túlságos vonzalmat tápláló szüleim.
Az új fogaim is teljesen észrevétlenül érkeztek meg. Sőt, mostanában kimondottan jól alszom, szerencsére. Még a kezemet sem kell fogni. Anyu arra tippel, talán azért is nincs problémám a fogzással, mert nem cumiztam soha, és még cumisüvegből sem szoktam inni. A cicitől pedig nem keményedik meg az ember ínye. Így a fogacskák könnyen ki tudnak bújni. De ez csak találgatás, lehet, hogy egyszerűen szerencsém van.
Mielőtt megszülettem, a szüleim megvitatták a „cumi vagy ujjszopás” kérdését, és arra jutottak, ha szopizni akarom az ujjamat, akkor inkább kapjak cumit. Igaz, hogy a cumi elveszhet, elkophat, nehéz ugyanolyat találni, és kisülhet, hogy az ugyanolyan mégsem ugyanolyan. Szóval jó sok baj van vele. Viszont ha nagyobb leszek, meg lehet beszélni velem, hogy tegyük el a cumit egy fiókba. Az ujjamat viszont nem lehet eltenni, az mindig kéznél lesz, így sokkal nehezebb leszokni róla. Ha nem vigyázok, még iskolás koromban is becsúszhat a számba, ha fáradt vagyok vagy elszomorodom.
Aztán az élet másképp vélekedett a cumi vs. ujjszopás-kérdésről. Tudjátok, voltak táplálkozási problémáim, amit úgy oldottunk meg, hogy szimbiózisban éltem a cicivel, így az ujjszopás kérdése fel sem merült. (És cumi sem kerülhetett a számba, mert ott a cici tartózkodott.) Na, hát egy biztos: nem lettem orálisan fixált. Alaposan kicicizhettem magamat.
Anyu néha azt is szokta mondani, ha megkérdezik, hogy cumizom-e: „Aha, van egy nagy hetven kilós cumija. Sehová sem megy nélküle.”
Sok helyen olvastuk, hogy a cumisüvegből itatott kisbabák könnyen cumizavarosak lehetnek. Ez azt jelenti, hogy nem tudnak a ciciből táplálkozni, mert összezavarja őket az üveg. Persze, mire végre kezdenék megtanulni szegények, hogyan kell ciciből inni (nem könnyű ám, nekem elhihetitek), odanyomják nekik az üveget, ami olyan, mintha valakinek egyszerre kellene vezetni tanulnia a saját kocsiján meg egy automata váltós, jobbkormányos autón. (Akinek ilyen a saját kocsija, az keressen magának másik hasonlatot.) Érthető, ha sokan úgy döntenek, hogy a cicizés szívás (és tényleg az…), az üvegből sokkal könnyebben jön.
Na, én pont fordítva csináltam. Vagyis, ahogy Apu fogalmazott, nem cumizavaros lettem, hanem cicizavaros. Igaz, hogy azokban az időkben a cicivel sem boldogultam rendesen, de legalább próbálkoztam. Attól viszont kimondottan megsértődtem, ha cumisüveggel kínáltak.
De mindez már a történelem előtti idők jótékony homályába vész, mostanában valóságos ciciszakértő vagyok. Igaz, Anyu aggódott egy kicsit, vajon nem fogja-e megzavarni a fogzás ezt az idillt.
Amikor kinőttek az első fogaim, néhány napig rettenetesen harapós voltam. Persze, élveztem, hogy már ilyet is tudok. Huhú, hamarosan én lehetek a környék réme! A szüleim kitehetik az ajtóra a fényképemet, és kiírhatják alá, hogy „én őrzöm a házat”! Gyakoroltam is rendesen: akit elértem, azt véresre haraptam. Például Anyu a konyhában szöszmötölt valamit, én a hóna alá csapva üldögéltem, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy jól beleharaptam a karjába.
Mondogatta, hogy nem kéne, de valahogy nem jött át az üzenet. Aztán egyszer éppen a szőnyegen játszottunk, amikor megint megharaptam, Anyu meg úgy csinált, mint én szoktam, ha nagyon elkeseredem: „Űűűbűűűűű!!! Jáj, jáááj! Űbűűű!”
Ezen borzasztóan meghökkentem, szinte földbe gyökerezett a lábam. Egyszeriben tisztán láttam a dolgokat. Elkaptam Anyu karját, és nagyon finoman odaszorítottam a számat, mintha azt akarnám mondani: „Sajnálom, ami történt, hogy tehetném jóvá? Látod, picit is tudok harapni!” Anyu ezen még nálam is jobban meglepődött. Fölkapott, magához ölelgetett, és üdvözülten azt ismételgette: „Jó szíve van, a pockom jó szívű!”
Egyébként soha többet nem haraptam meg senkit.
Ugyanez volt a helyzet a szopizásnál is. Amikor új volt a legelső két fogam, először jó bulinak találtam a harapdálást. De aztán egy-két nap alatt rájöttem, hogy Anyunak ez rossz, és azóta nem csinálom. Illetve hm, izé… Bevallom, azért még ma is előfordul nagy ritkán, hogy ha hirtelen elnyom az álom szopizás közben, önkéntelenül összeszorítom az állkapcsomat. Ilyenkor Anyu némi „hujjujjuj” felhangokkal a szám sarkába dugja a kisujját, és megpróbálja kimenekíteni a polgárháborús sebesülteket.
Meg olyan is előfordul egyszer-kétszer, hogy egyszerűen rám jön a bolondóra, és nem bírok magammal. Majomkodom szopi közben, kalimpálok, ja, és harapok is. Anyu mérgelődik: „Nem szoptatok krokodilt!” – én meg rettenetesen viccesnek találom, ahogy korhol, és tiszta szívemből vihogok.
És persze ki tudna haragudni egy vihogó krokodilra?
Hozzám szóltak