Pár napig a fővárosban nyaraltunk Anyuval, most jöttünk haza. Apu táborozni vitte a tanítványait, mi meg csak kettesben lettünk volna itthon, így jött a „csajos nyaralás” ötlete. Olyan helyet kerestünk, ami közel van, és jó sok mindent lehet csinálni; gondoltunk a Velencei-tóra, Csillaghegyre, de végül a Római-partnál maradtunk, mert jó sok barátunk lakik a környéken (a TTB kemény magja), és így legalább volt alkalmunk találkozni velük. Köszönjük szépen mindenkinek, aki ott volt; jó volt veletek ez a pár nap! A legnagyobb köszönet Ritát illeti, Aki Nélkül Nem Jött Volna Létre, vagy legalábbis nem így.

Hétfőn este utaztunk „fel” a fővárosba, de én már reggeltől félóránként kérdezgettem, hogy „ma megyünk? ma megyünk?” Még mindig nem tettem teljesen helyre magamban, hogy melyik alvás után kezdődik egy új nap, és melyik után nem. Olyan izgatott voltam, hogy pikk-pakk kiügettem a vasútállomásra, nem is kellett noszogatni, hogy szedjem a lábam. Anyu most nem tudott nyakban hurcolni, mint máskor, ha sietni kell, mert a vázas zsákot vitte.

A Batthyány térről megnéztük az Országházat. A kánikulában erősen érződött a Duna illata, és Anyu elmesélte, hogy a következő pár napban minden programunk a Duna köré szerveződik majd. Hajók úszkáltak föl-le a vízen. Mi is fogunk hajózni! Izgatottan ugrándoztam a buszmegállóban.

Másnap reggel – ahogy még soha nem történt meg velem – hatkor ébredtem. „Már világos van! – keltegettem Anyut. – Mehetünk a strandra!” Anyu megnyugtatott, hogy a strand csak kilenckor nyit, és még nyugodtan alhatok nyolcig. Sóhajtva összegömbölyödtem, és tényleg aludtam még egy sort. (Anyu részvéttel gondolt azon szülőkre, akiknek a gyerekeinél ez a mutatvány mindennaposnak számít.)

Nyolckor aztán alig kellett keltegetni, elmaradt a szokásos féloldalra lógás, öt perc múlva már felöltözve táncikáltam az ajtó körül, és alig bírtam kivárni, amíg Anyu elkészül. Hogy a csudába ne, amikor tudtam, hogy berzso vár ránk a strandnál! Visongva rohantam felé a HÉV megállójában.

A Római strandon alig voltak néhányan ezen a korai órán, az élménymedencét ki is neveztük „családi medencének” (csak mi úszkáltunk benne). Kipróbáltam a karúszómat és az új békás úszógumimat. Tudok egyedül forogni a vízben! Sőt, ha nagyon elszánom magam, olykor el is tudok evickélni a partig. Anyu azt mondja, jó lenne, ha nyár végére olyan vízbiztonságot szereznék, hogy ha belepottyanok valahová – márpedig én olyan gyerek vagyok, aki bele szokott –, akkor legalább feljöjjek a felszínre, és ki lehessen húzni.

Úgy döntöttem, hogy a kedvenc elfoglaltságom márpedig a strandolás. Még nem jártam olyan strandon, ahol épített medence van, csak tavaknál. Azt is szeretem, de itt gyerekmedence is volt, harminc meg ötvencentis vízzel! Ki se jöttem belőle. Már persze csak azután, hogy el tudtam szakadni a mellette bugyogó kis szökőkúttól. Végre egy szökőkút, amiben nyugodtan lehet ugrándozni, és senki sem mondja, hogy „Dzsidzsi, mit csinálsz már megint”.

Olyan jól éreztem magam, hogy Anyu módosított a terveken, és mégsem vitt haza aludni. Leterített egy törölközőt egy nagy fa árnyékában, mert azt gondolta, már úgyis olyan fáradt vagyok, hogy pár perc alatt elalszom. Így is lett, de közben beborult az ég, és hirtelen szakadni kezdett az eső. Anyu reménykedett egy ideig, hogy majd csak eláll, és addig szárazon tud engem tartani, de végül már annyira zuhogott, hogy fölébredtem rá. Ejnye, most aztán két szék között a pad alá estünk, lőttek a strandolásnak is meg az alvásnak is. Mihez kezdjünk most?

Elszontyolodva hazakullogtunk. Délutáni alváshoz lefeküdni már nem volt érdemes, mert este lett volna, mire elalszom. Ha a lakásban maradunk, csak nyafogok és rosszkedvűsködöm, egyébként teljesen jogosan. De hová induljunk el ilyenkor? Bár a zivatar már elvonult, és a felhők közül kitekintgetett a késő délutáni nap, jó nagy sár volt mindenütt. Végül kitaláltuk, hogy kinézünk a Hajógyári-szigetre (egyszer jártunk a játszótéren Ritával, és azóta is sokat emlegetem).

Ettől visszatért a jókedvem. Vidáman beszélgetve bandukoltunk át a K-hídon, és hamarosan kibukkant a fák közül a játszótér. Bár a szemeim néha összeakadtak az álmosságtól, izgatottan szaladgáltam egyik játéktól a másikig. A csúszdáknál találkoztunk SK bácsival, akire már nem emlékeztem, mert kicsi voltam, amikor utoljára nálunk járt, így kissé bizalmatlanul szemléltem. Akárcsak a csúszdákat, amelyeken még mindig nem vagyok hajlandó lecsúszni, de azért roppantul érdekelnek. A kötélhídon viszont hipp-hopp, átszaladok, Anyu alig ért a nyomomba a fényképezőgéppel.

Hazafelé sétálva meg is vacsoráztam (Anyunak, ha velem megy valahová, mindig akad a zsebében valami ennivaló, egy pár szelet diós kalács vagy egy fél hekk), és lassanként összebarátkoztam SK bácsival is, aki azt mondta, hogy én egy napszemű kislány vagyok. (A Csúcs-hegy mögött lenyugvó, majd a domborzati viszonyok miatt ismét felbukkanó nap tükröződött a szememben. Na persze, mert pupillám meg már nem nagyon volt az álmosságtól.) A zebrán azért szégyenlősen utána integettem, Anyu válla mögül kikukucskálva. Alig, hogy elbúcsúztunk tőle, és hazaértünk, ismét dörrent egyet az ég, és kiszakadt a felhők feneke. De én erről már nem nagyon tudtam… Anyu gyorsan megfürdetett, bedugott a hálózsákomba, és beültetett az ágyba egy mesekönyvvel. Mire lezuhanyozott, ott talált arcra borulva a mesekönyvön.

Bár a vihartól sem hűlt le igazán a levegő, a hajnalt azért mégis hűvösnek találtam, és elvittem Anyu hálózsákját. Az úgy történt, hogy odakucorodtam Anyuhoz, befészkeltem magam a hálózsákja alá, magam alá gyűrtem, majd a helyemre visszagurulva magam köré göngyölítettem… És kényelmesen elhelyezkedtem benne, Anyu meg szomorúan nézett utána.

Jó korán keltünk, hogy Szentendrén mindenre jusson időnk, amit elterveztünk. Megint nem kellett különösebben biztatni, hogy felkeljek. Hajrá, Szentendre! Katával a HÉV-nél találkoztunk. Borús volt az idő az éjszakai vihar után, helyenként hatalmas pocsolyák, vízmosások nyomai látszottak, de már oszladoztak a felhők. Jól is esett, hogy nincs még igazi kánikula, ahogy a városban sétálgattunk. Áthajóztunk a révnél a kis átkelőhajóval a szigetre, és a hajós bácsi mutatott nekem két igazi őzikét. Aztán Katával készítettünk egy fakéreg-hajót az egyik kis öbölben, és vízre bocsátottuk. Sajnos, az áramlás miatt folyton visszasodródott a parthoz. Eltoltuk egy jó hosszú bottal, aztán egy még hosszabbal… Végül Kata egy háromméteres husánggal belökte annyira, hogy elkapja a Duna sodra, és a lapulevél-vitorlás bátor kis hajó nekivágott az ismeretlennek.

Közben valahogyan a fenekemig iszapos lettem, és a hajóra visszafelé csak bugyiban szállhattam fel, a cipőm és a nadrágom ötszörös nejlonzacskó-burkolatban a táska fenekére vándorolt. (Szerencsére Anyunál nemcsak diós kalács meg egy fél hekk, de két-három váltás ruha is mindig akad.) Nézelődtünk még egy kicsit Szentendrén, Anyu kapott egy születésnapi fagyi-meghívást, láttunk egy bizalmatlan macskát a Templomdombon, azután visszasétáltunk a HÉV-állomás felé, és a helyi játszótér felderítésével fejeztük be a programot.

Hazafelé a HÉV-en megebédeltem, és otthon gyorsan el is aludtam, mert tudtam, hogy a délutáni attrakció a várva várt hekkezés. Hekkezés, hekkezés, hekkezni akarok, de azonnal!!! (Egyébként mi az a hekk?) Anyu leheveredett mellém, míg elalszom, de ő volt a gyorsabb. Így a várva várt hekkezésről fél órát késtünk.

Rohanvást érkeztünk meg a Római-partra, nyomunkban a viharfelhő. Anyu nyakában üldögélve kérdezgettem, kikre számítsak, és roppant elégedett voltam a felsorolással. Még Gréta baba is eljön, nem én leszek az egyetlen gyerek! Nem is beszélve Zsolibéláról! „Na, ez már jó program lesz!” – rikkantottam vidáman. Az első cseppek akkor kezdtek kopogni a fejünkön, amikor a partra értünk. Ott volt már mindenki, vagy legalábbis útban, ki futva, ki biciklivel. Telefonon keresgéltük egymást, de végül sikerült mindenkinek ugyanarra a fedett helyre bemenekülnie.

Persze kellemesebb lett volna napsütésben üldögélni a fák alatt, vagy pláne hintázni a játszótéren, de azért én így is nagyon örültem a többieknek. Nagy odaadással vigasztaltam szegény Gréta babát, aki aggódott az égzengés miatt, és Zsolibéla fülét is igazán csak egy kicsit tekergettem. Anyu nagy meghatottságára még egy tortát is kapott a születésnapjára. (Azt mondta, vihar ide vagy oda, ez azért mégis csak emlékezetes születésnap lett!) Amikor végre elállt az eső, lementünk a partra (mert már nagyon putulkodtam Anyu ölében, ahová azért kellett ülnöm, hogy ne csavargassam Zsolibéla fülét).

Kellemes, langyos alkonyat volt, nagy hajók jártak a vízen (meg az EU-küldöttség katonai kísérettel). Annamari adott nekem kincsecskéket, a kavicsok között talált kis kagylókat. Kagylót gyűjtögetve, lapos kövekkel kacsázva érkezett az alkonyat.

Jó hangulatban sétáltunk haza, Anyu nyakában üldögélve tervezgettem a jövőmet. Sajnáltam, hogy már a végére jár a nyaralás.

Úgy felpörögtem, hogy alig bírtam elaludni, pedig másnap is korán keltünk. Nyitás előtt pár perccel már a Római strand bejáratánál copfozta a hajamat Anyu, míg én morózusan rágódtam a tegnapi szentendrei pogácsa maradékán. Jól elfáradtam, annyi minden történt ebben a néhány napban! Álmos voltam, és ehhez mérten filozofikus. Olyan kijelentéseket tettem, mint: „Jó volt, hogy itt volt berzso, csak az nem jó, hogy most nincs itt”. Unszoltam Anyut, hogy csússzunk le együtt a családi csúszdán, de nem számítottam rá, hogy bele fogunk csobbanni a vízbe. Néhány perc gondolkodás és úszógumiban ringatózós után megállapítottam: „Ez alapvetően nem volt jó.” A kismedencében aztán visszatért az életkedvem, nemsokára gyerekek is érkeztek, egy kisfiú és egy kislány. Végre volt kire lőnöm a kalózhajó vízágyúiból!

Fél egykor aztán elindultunk haza. Anyu sajnált, hogy ott kell hagynom a strandot meg a gyerekeket, akikkel összebarátkoztam, de már majdnem elaludtam a medencében, az úszógumimba kapaszkodva. Nemsokára már hazai tájakon zakatolt velünk a vonat. Ahogy leszálltunk az állomáson, gyanús lett a kánikula, és félúton járva megdördült az ég – ismét a vihar loholt a nyomunkban. Szerencsére Apu, aki egy vonattal korábban érkezett haza a táborozásból, elénk jött egy esernyővel, és megmentett bennünket.

Mire kitört a vihar, már a kiságyamban szundikáltam, és becsülettel nekiláttam, hogy feldolgozzam a rengeteg élményt. A felvillanó képek nyomán a képzeletemben lassan kéthetes nyaralássá duzzadt a dunai kaland, strandolással, hekkezéssel, barátokkal, meg az elmaradhatatlan júniusi viharokkal…