Kétségkívül megvannak az előnyei és a hátrányai is, ha az ember nem az első gyerek a családban. Az előnyök közé tartozik többek között, hogy egyből beleszületik egy csomó játék meg egyéb holmi közé. A szüleim máig is emlegetik azt a rövidke időszakot, amikor a nővéremnek mindössze három mesekönyve volt. (Azok közül is az egyik becsúszott a nagy könyvespolc alá, ahol a mai napig is található, mivel nem nagyon lehetne másként előkeríteni, mint a nappali teljes falát beborító kétsoros polcrendszer lepakolásával és szétszerelésével.)
Nos, az én életemben ilyen időszak nem volt. Alakulóban lévő fogalomtáram szerint a mesekönyv olyan elem, amely, akárcsak az oxigén, egyenletesen kitölti a rendelkezésre álló tér nagy részét. Természetes tehát, hogy amint képessé váltam környezetem önerőből történő feltérképezésére, első felfedezőútjaim ezen izgalmas tárgyakhoz vezettek.
Vagyis nekem nem kellett megvárnom a mikulást meg a karácsonyt, hogy mikulásos meg karácsonyi tárgyú könyvekhez jussak, egyszerűen ott voltak a polcon. El is kezdtem őket nézegetni már nyár derekán, és néhányan közülük igen gyorsan a kedvenceimmé váltak. Igaz, anyukám kicsit furcsán érezte magát a vonaton, amikor napsütéses szeptemberi délelőttökön a Kis karácsonyt kellett énekelnie etetés közben.
Így aztán mire valóban elérkeztek az ünnepek, már teljesen tisztában voltam vele, mi is az a mikulás, a szán meg a teli zsák, Jézuska, az angyal és a karácsonyfa. (Volt valami krampusz is, de azt nem tudom, micsoda. Talán a nővérem?) Csak havat nem sikerült látnom sokáig, pedig napjában hússzor elénekeltettem Nyunyuval, hogy Esik a hó, térdig ér már. A hóembert is elmagyarázta, bár az a verssor szöget ütött a fejembe, hogy „Hóembernek se keze, se lába”. Izgatottan mutogattam a mesekönyvben lévő rajzra, és mondogattam, hogy „keze!” A vak is látja, hogy ott a keze, akkor meg mit szórakoznak velem, kisbabával?!
Végre egy januári estén megérkezett a várva várt hó is. Épp a délutáni alvásból ébredtem föl, eléggé féligfoglalkoztatott voltam még, amikor Apu meg a Tesóm azzal állítottak haza az óvodából, hogy esik a hó. Azt a mindenit! Tényleg olyan fehér izék esnek??? És akkor megtapasztaltam, hogy bármi igaz lehet, amiről azt hinnénk, hogy csak a mesekönyvrajzolók agyszüleménye. Felöltöztettek, letettek a teraszon, és tényleg fehér volt minden! Mintha egy másik kertbe vittek volna ki. Egy ideig izgatottan gyalogoltam föl-alá, és a levegőbe mutogattam, hogy „hó! hó!” Nem bírtam elképzelni, honnan jönnek azok az apró kis izék, amik mindent ellepnek. (Sose látom, mi van a mesekönyvlap fölött.) Végül megbotlottam a hó nevű izében, és térdre tottyantam, de nem ütöttem meg magam, mert szintén erre a hó nevű dologra estem. Jó sokáig ott ültem, és a havat piszkáltam, a nővérem is segített, valamiért ő is osztozott a lelkesedésemben.
Végezetül kijelentették, hogy sajnos, már késő van, és be kell menni vacsorázni. Utoljára még egérutat nyertem: amikor mindenki elindult befelé, belevetettem magam a sötétségbe, és elrohantam a kert vége felé. Halált megvető bátorsággal döcögtem előre, akár egy miniatűr Amundsen, míg csak utamat nem állták a szalonnasütő kövei, amelyek a hó alatt lapulva gonoszul elgáncsoltak. Persze nem bírtam talpra kecmeregni, így ott nyüszögtem a térdemen, és matattam a hóban, míg anyukám meg nem mentett.
Sajnos, másnapra elolvadt az egész, így valóban elmondhatjuk, hogy az idei tél egy borús csütörtöki napra esett.
Heteken át reklamáltam, mutogattam kifelé a teraszajtón, hogy „hó!”, hozzátéve azt is, hogy „Dzsidzsi”, mármint vele játszottunk odakint a hóban. Sajnos, ennyiben nagyjából ki is merült az összes havas élményem, még egy jó kis szánkózásról sem számolhatok be. Hamarosan langyosabb napok következtek, és Nyunyu úgy gondolta, lassanként ideje volna némi paradigmaváltásnak. Így a mikulásos, karácsonyos könyvek helyett megpróbált óvatosan előtérbe tuszkolni olyanokat, amelyek virágokról, napocskáról, ébredő természetről szólnak. Igaz, ezekből jóval kevesebb van – hiába, az igazi ajándékozós, könyvvásárlós évszak mégis csak a tél, és ezen a Húsvéti Nyuszi minden igyekezete ellenére sem tud változtatni.
Azért Nyunyu elmagyarázta, hogy ha megjön a tavasz, sokkal több érdekes dolgot csinálhatunk odakint. A szabad levegőn való mozgást ugyanis némiképp nehézkessé teszi, ha az ember dupla zoknira húzott hótaposóban bukdácsol, a két karja vízszintesen eláll a testétől a rengeteg réteg miatt, a kezét nem lehet megfogni, mert lecsúszik róla az orkánkesztyű, és állandóan a szemébe lóg a sapkája.
Azt azért megtanultam a könyvekből, hogy ami minden mesekönyvlap tetején megtalálható kék alapon, és hol mosolyog, hol meg úgy néz ki, mint egy tüskés sárga korong, azt valami nyamnak vagy minek hívják. Anyukám nagyon vigyorog, ahányszor a lap tetejére bökök, hogy „nyaaam”, és azt mondja, hogy meg kell veszni, olyan aranyos vagyok. Fogalmam sincs, mi a baj ezzel – most akkor nyam vagy nem nyam?
Február közepén kellemes tízfokos csúcshőmérsékletek sorakoztak egymás után, és elég sokat láttuk ezt a nyamnak nevezett izét, így anyukám elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdjük a kilométergyűjtést. Ősszel, az utolsó enyhe napon már hazasétáltam saját lábamon az óvodából, ahová a tesómért mentünk, de másnap beköszöntött a csizmakorszak és vele a kényszerű lábzsákos babakocsizás. Gondolhatjátok, alig vártam már, hogy megjárassam a futóművemet az aszfalton.
Első nekifutásra a Varjas játszótér nevű helyre gyalogoltunk el. Anyukám meglepődött, mert a haladási sebességem nem volt lényegesen lassabb, mint egy felnőtt sétatempója. Na igen, ő a nővéremből indult ki, aki egyrészt zsengébb korában kezdte a kilométergyűjtést, másrészt jobban szabadjára eresztették, így a sétára szánt idő java részét az árokban, illetve az ellenkező irányba haladva töltötte. Nyunyu mára pragmatikussá vált, és bevezette a kézen fogva történő sétát, ami kétségkívül jót tesz a tempónak és az iránytartásnak, de hol marad így, kérem, a világ megismerése?
Anyukám erre azt felelte, hogy a világ megismerése majd a játszótéren következik be. Zokszó nélkül teljesítettem a távot, csak a kutyusoknál szerettem volna hosszabban időzni, de Nyunyu meggyőzött, hogy az újabb méterek mindig újabb kutyusokat tartogatnak. No, a játszótér tényleg elég jó hely, igaz, hogy a mesekönyvekből már ezt is ismerem. Láttam csúszdát, sőt, le is csúsztam rajta, először a nővérem ölében, aztán később egyedül is, úgy, hogy Nyunyu fölrakosgatott, mert a létrán még nem mászom fel egyedül.
Sajnos, ezen a játszótéren nincs babahinta, így hintázni nem tudtam, legfeljebb alibiztettek egy kicsit két kézzel tartva a nagyoknak szánt (háttámla és egyéb biztosíték nélküli) hintán. A rugós kismotort viszont azonnal letámadtam, sőt, a működésével is tisztában voltam. Nyunyu résen volt, és a kormányra tette a tenyerét, így nem vertem be a számat, mint a nővérem annak idején. (Mondom én, hogy megéri második gyereknek lenni.)
De a legeslegjobb kétségkívül a mérleghinta volt. A tesóm felült a túloldalra, engem Nyunyu fogott az innensőn – na látjátok, ezért is jó, ha van nagyobb gyerek a családban. Ezzel meg is győztem magam, maradok kistesó. Igaz, hogy néha még kicsit ideges vagyok, ha a nővérem Nyunyu ölébe ül… na jó, mindig ideges vagyok, pedig engem is odaültet a másik térdére, és a hajszárítást is nehezen viselem. Mármint ha a Dzsidzsi haját szárítják, velem meg már vagy másfél perce nem törődik senki. De a mérleghintán megtérül a dolog, tényleg annyira vicces, amikor felröppenek magasra, és Nyunyu hozzáteszi: föl… majd hirtelen süllyedni kezdek, és azt hallom: le. Legszívesebben egész nap így libikókáznék hol engedelmeskedve a gravitációnak, hol fittyet hányva rá.
Sajnos egy idő múlva befutott a nővérem egyik udvarlója a kistesójával. A kistesó nem volt túl érdekes, egy ideig homokot szórt a fejemre, aztán észrevettem, hogy kismotorja is van, onnantól nem törődtem vele, csak a motorjával. Valamiért folyton vissza akarta venni, szerencsére az anyukáink úgy gondolták, hogy ha én elviseltem a homokszórást, akkor ő is elvisel egy kis motorjavítást. Közben a nővérem meg a pasija homokangyalkáztak (Nyunyu szerint nincs is ilyen játék, a tesóm szerint van, de ő mindenről meggyőződéssel állítja, hogy van, amit abban a pillanatban talál ki). Az anyukák kórusban kiabálták, hogy tessék fölkelni a homokból, ezalatt én kisurrantam a játszóteret övező fakerítés kapuján (illetve annak a hűlt helyén, vidám fiatalok szíveskedtek elvinni a kaput).
Na, ez még a játszótérnél is sokkal jobb volt! Vidáman nekiindultam a nagyvilágnak, és szaladtam, szaladtam a füvön, közben találtam botokat, sőt, később egy egész nyárfát is, de mielőtt még kiértem volna a kocsiútra, anyukám elkapott és visszacipelt. Mondtam neki, hogy ha már muszáj a házi fegyelmi jogot gyakorolnia velem szemben, és nem fejlődhetek kedvemre árkon-bokron, legalább rakjon föl a mérleghintára, legyen egy kis szórakozásom nekem is. Helyesebben annyit mondtam neki, hogy „le!!!”, és a mérleghintára mutattam, szerencsére megértette így is.
Igen ám, csakhogy nem volt ott a tesóm, nehezéknek a túlvégre (mert éppen homokvárat és párkapcsolatot épített a csúszda alatt). Nyunyu kissé csodálkozva idézte föl magában, hogy a nővérem ennyi idősen, sőt, már korábban is egyedül mérleghintázott (mármint úgy, hogy a túloldalról az adott szülő lenyomogatta a mérleghintát). Némi tipródás után a lelkemre kötötte, hogy nagyon kapaszkodjak, és már mehettem is fel… le!!!
Rettenetesen boldog voltam, és két kézzel markoltam a kapaszkodót. Anyukám hintanyomogatás közben aggódva figyelte, mikor fogok leesni, közben azon morfondírozott, miért kezel engem még mindig csecsemőnek, amikor a tesómat ekkora korában már szinte felnőttnek tekintette. No persze, mellette nem volt ott folyton egy nagytesó, akihez képest valószínűtlenül kicsinek látszik. (Az is jellemző, hogy a nővérem már három hónaposan írhatott blogot, engem meg csak most engedtek ide nagy nehezen, és azért is beszóltak, hogy a Funny cats youtube-videót állítottam be kezdőoldalnak, meg azt a piros ceruzapacát csináltam a képernyőre).
Amikor anyukám még egész nap egyedül volt a nővéremmel, megszokta, hogy úgy beszél vele, mint egy felnőttel – eleinte csak azért, amiért olykor a kutyával meg a macskával is filozofikusan eltársalog az ember, ha nincs más beszélgetőpartner, később meg, ahogy nőtt, már válaszolgatott is neki, így pláne úgy érezte, hogy lelki társra talált.
Ehhez képest mi jut nekem? Szórakozottan dudorászik, miközben tisztába tesz, de azalatt már a nővéremet instruálja, aki hatodszorra sem képes megjegyezni, hová tette a zokniját. Még jó, hogy az etetések közbeni teljes figyelmet kihisztiztem magamnak, ezzel nyertem összességében napi pár óra mesélést, különben tényleg szellemi magamra hagyatottságban volnék kénytelen felnőni. No igen, azért a kistesók élete sem fenékig joghurtos bébiétel.
Hopp, erről eszembe jutott valami. Mikor is ettem utoljára? Általában nem szoktak ilyen gondolataim támadni, de tudjátok, a szabad levegő, a mozgás, meg ez a nyam nevű izé… Gyorsan oda is szaladtam anyukámhoz, izgatottan hadonászva, miközben a szavakat keresgéltem: „Anyu! nyenye! enni! hamm!” – Látjátok, az éhség még a többszavas összetételekre is rávezeti az ember gyerekét… kisbabáját.
Nyunyu döbbenten bámult rám, aztán felkapott a homokból, sietve elköszönt a másik anyukától – no, a tesómat már valamivel nehezebb volt rávenni, hogy búcsút mondjon a nagycsoportos karatebajnoknak –, a nyakába kanyarított, és gyorsan hazahozott enni, hamm.
Azóta alig várja, hogy kisüssön a nyam, és mehessünk a szabadba, megéhezni. De most már profik vagyunk, nyenyét, kanalat és partedlit is viszünk magunkkal a természetbe.
Szuszu
Hozzám szóltak