Ranschburg bácsi szerint ha a szülő örül, hogy a gyereke figyelmét milyen könnyen el lehet terelni a rosszalkodásról, valószínűleg nem gondol arra, hogy a koncentrációs készség nagyrészt veleszületett dolog, és ugyanennek a gyereknek talán gondjai lesznek az iskolában az odafigyeléssel.

Na, ezek szerint az én koncentrációs készségemmel nem lehet nagy gond, mert roppant konokul tudok ragaszkodni ahhoz, amit kifőztem. De ha egyszer én Carol Cooper „A baba fejlődése” című könyvét szeretem enni, és kész! Olyan szép színes képek vannak benne kisbabákról, olyan szépen zörögnek a lapjai, miközben fanatikus tekintettel a számba gyömöszölöm, és olyan szépen visítja Anyu, hogy „jujne, jujujne!”.

Kiszedik a kezemből, és felteszik a kanapé háttámlájára. Megsértődöm. Vigasztalnak. Nem törődöm vele. Újabb könyveket mutogatnak, amiket összerághatok. Azokkal se törődöm. Végül Anyu az ölébe vesz és magához ölel, én meg a vállára hajtom a fejem, és végre elcsendesedem – no igen, mert a válla fölött megkaparintottam Carol Coopert, és most megint azt gyömöszölöm a számba fanatikus tekintettel.

Múltkor Anyu a kocsizsákot adta rám a szokásos birkózás árán (sétálni szeretek, csak öltözködni nem), és átszaladt valamiért a konyhába. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy abbahagytam az ordítozást, mintha elvágták volna, és gyanúsan hallgatok. Rosszat sejtve átkukucskált a pulton. Hát persze, hogy odaevickéltem valahogyan a kanapé túlsó felére, a járóka mellé, és kihámoztam Carol Coopert a járóka sarkára tett pulóver alól, ahová eldugták, és most fanatikus tekintettel gyömöszölöm a számba.

Egyszerűen bárhol elérem. Ha Carol Cooperről van szó, a kezem legalább nyolcvan centi.

Nem tudom, hogyan várhatják el a szüleim, hogy ne egyek könyveket, amikor állandóan körülrakják magukat velük. Persze amikor kimenekítik a nyálas kis mancsomból, gyorsan eldugják a könyvespolcra, jó magasra, de teljesen mindegy, mert egy-két nap múlva valamelyikük úgyis előveszi, hogy megnézzen valamit benne.

A szüleim úgy álltak hozzá a gyerekvállaláshoz, mint egy kollokviumhoz: a lehető legtöbb szakirodalmat elolvasták, hogy tájékozódni tudjanak a főbb irányzatok között, megismerjék az érveket és ellenérveket, és gyakorlati példák esetén ki tudják választani a legmegfelelőbb megoldást. És ez nem is jött rosszul, mert mellettem aztán csak úgy sorakoznak a gyakorlati problémák. De eddig még mindent szerencsésen megoldottunk. Bizonyára lehetséges puszta szülői ösztönből is gyereket nevelni, de a szüleim nem vállalkoztak rá. Túlságosan hozzászoktak, hogy ne menjenek készületlenül a vizsgákra.

Gondoltam, talán nem árt, ha a nyávogival rendelkezők vagy a jövőben nyávogit tervezők kedvéért összegzem, melyik könyveket találták a szüleim a leghasznosabbnak.

Anne Deans: A terhesség ABC-je

Ezt a könyvet Apu akkor vette Anyunak, amikor eldöntötték, hogy szeretnének egy olyan büdösegeret, mint én. Keresztbe-kasul kiolvasták, jó tájékozódási pontokat nyújt a terhesség, magzatfejlődés, szükséges vizsgálatok, szülés és csecsemőgondozás kérdéseiben. Hasonlóak még: Elizabeth Fenwick: Kismamák nagykönyve és Eisenberg–Murkoff–Hathaway: Az a 9 hónap. Ezeket olyan barátaiktól kapták, akik szintén nagyon drukkoltak nekem, ezúton is köszönöm.

Guóth-Gumberger–Hormann: Szoptatás

Ezt erős fenntartásokkal kell kezelni, mert túlságosan idealizált képet nyújt, de így is nagyon hasznos, mert minden szükséges információt tartalmaz ahhoz, hogy az ember szoptatásból is „levizsgázzon”, és félévesen nyolckilós anyatejes nyávogija legyen. Csak túl kell tennie magát a megrázkódtatáson, hogy a szoptatás mégsem úgy néz ki, hogy egy rózsaszín felhőn lebegő angyalka bensőséges harmóniában cumikázik az előírt húsz percig, aztán békés álomba merül, hanem esetleg meg kell verekednie egy visító fúriával, aki kiköpködi vagy rojtosra rágja a cicit, és egyáltalán nem ismeri az órát, sőt, nem is akarja megismerni. És ez így teljesen rendben van.

Spock–Parker: Spock doktor csecsemő- és gyermekgondozása

Igen, a jó öreg Spock. Még mindig nélkülözhetetlen kézikönyv a születést követő kérdésekre, de persze ezt is fenntartásokkal kell kezelni, főként, mert az amerikai rendszert írja le (a fordító több helyen hozzá is teszi, hogy „nálunk ez másképp van”, pl. a védőoltások, vagy hogy milyen ételeket kapjon először egy kisbaba). Sajnos, a csecsemős témájú jó szakkönyveknek, amikhez hozzájutottunk, a legnagyobb része fordítás, ezt nem árt számításba venni, és máshonnan hozzátenni a szükséges ismereteket az itthoni szokásokról, nézetekről, lehetőségekről.

(Egyébként Apu elkérte a nagymamámtól Spock doktor 30 évvel ezelőtti kiadását is, és nagy derültség közepette hasonlították össze a mostanival.)

Ranschburg Jenő: Szülők könyve

Ez a könyv nagyon tetszett a szüleimnek. A gyerekek fejlődéséről és a velük való bánásról szól; olvasmányos, emberi, gyakorlatias.

Carol Cooper: A baba fejlődése

Ez is hasznos könyv, születéstől három éves korig korszakokra osztja a fejlődést (előbb hetekre, aztán hónapokra, évekre), és az egyes korszakokat többféle szempontból elemzi. Vannak benne következetlenségek, de összességében jól tájékoztat, hogy amit most épp művelek, azt miért művelem, rendben van-e ez így, és mire számíthatunk a jövő hónapban. (Ja, és nagyon jó íze van!)

Clayton–Fischbein–Weckl: Terhesség félelem nélkül és Orenstein: A baba első éve – 365 ötlet kezdő szülőknek

Könnyen olvasható, rövid fejezetekből álló könyvek, ajánlom buszon olvasásra vagy a vizsgálatokra való várakozáshoz. Önmagukban nem elegendők a tájékozódáshoz, de ha már az ember elsajátította a tematikus szakirodalmat, ezekből is gyűjthet jó ötleteket.

Persze még egy rakás könyvet összehordtak és elolvastak velem kapcsolatban, és a védőnéni is adott kis összegző kiadványokat. Ugye, mindenki tisztában van vele, hogy az információ hatalom.

Meg kell még említeni a „babás újságokat” – ezeket úgyis utánadobják az embernek a védőnőnél (olyan is van, amelyiket a gyógyszertárban /Babapatika/), vagy különféle kérdőívek kitöltésével lehet postán kapni további ingyenes példányokat. Szerintünk hasznos ilyesmit olvasni, mert bár negyven százalékuk reklám, másik negyven százalékuk meg tökéletes baromság (babahoroszkóp és egyéb hihetetlen ostobaságok), azért minden számban lehet találni egy-két hasznos információt. Anyu el is tett néhányat közülük (például hogy hány hónapos korban milyen zöldségeket kaphatok és hasonlók). Úgy találtuk, hogy a legszínvonalasabb a Kismama Magazin, és ebben a legjobb az információk reklámokhoz viszonyított aránya.

És persze nem szabad kihagyni az internetet sem, de ha az ember a fenti könyvek némelyikét már elolvasta, legalább tudja, mit keressen a neten, és hogy amit talál, abból mi az alátámasztott értesülés, és mi a modern babona.

Na, hát ennyi lenne. Már csak azért is mesélnem kellett a könyvekről, mert még mindig

szenvedélyesen vonzódom hozzájuk és minden máshoz is, ami könyvnek néz ki (még a plüsskutyusom képes termékismertetőjéhez is, amit éppen ezért nem is dobtak ki, mert kisült, hogy az egyik kedvenc játékom; sőt, a teknősöm fenekén lévő három darab bevarrt címkét is képes vagyok negyedórákon át lapozgatni, mert könyvre emlékeztet).

Sokáig beértem azzal, hogy izgatottan rikoltozom, ha mesekönyvet nézegetünk, és megpróbálom megfogdosni a képeket. Később aztán a könyvekre is kiterjesztettem az anakonda-magatartást, azaz lesből támadok, jól megnézem, aztán két kézzel villámgyorsan elkapom, és a számba rántom. Ezt pedig az érzékenyebb mesekönyvek nem viselik el (például a Sehány éves kislány – pedig van saját példányom, hogy ne Anyuét egyem; ez volt életem első mesekönyve, és azt mondják, hogy vigyázni kell rá).

Így aztán a szüleim úgy döntöttek, hogy leporellókra van szükségem. Mivel a városunkban nincsen könyvesbolt (nagy hiányosság!), ezért az interneten keresztül rendeltek egy nagy csomag antikvár könyvet. Már meg is érkeztek! Megkaptam a „Három nyuszi a hóban” című mesekönyvet, ami Anyunak is megvolt kicsi korában. Rettenetesen izgatott lettem tőle, először a tenyeremmel csapkodtam a rajzokat, aztán elég hamar megpróbáltam a számba cibálni. Egy ideig hagyták, végül is az én könyvem, de miután apró darabkákat rágtam le belőle, elkobozták, mondván, mégis csak muzeális érték.

Aztán Apu vett nekem három színes leporellót nem annyira szép rajzokkal, és azt mondták, hogy azokat megehetem. De miután néhányszor elmesélték nekem, a szüleim kezdték megkedvelni ezeket a könyveket is, és most már ezek is megevési tiltólistára kerültek.

Hát én, szegény kisbaba, most már milyen könyvet egyek? Szerencsére megvan a vízilovas műanyag babakönyvem, amit berzso hozott a doktorimhoz. Ezt még engedik leragadozni, rágom is lelkesen, nagy cuppogás és morgás közepette. A lapjai összeragadnak a nyálamtól, a szüleim szerint roppant undorító, szerintem semmi baj nincs vele. Ám a napokban felfedezték, hogy amióta kijöttek a borotvaéles kis fogaim, ezen is komoly nyomokat hagyok. Most egy picit aggódom, hogy előbb-utóbb ezt is elkobozzák, és akkor végképp szellemi táplálék nélkül maradok.