Nyávogi élete és cselekedetei

Szerdán, szeptember 17-én volt egy éve, hogy a szüleim megtudták, hogy ott ülök Anyu hasában. Nagyon izgalmas és boldog nap volt, mivel már régóta vártak engem. És rajtuk kívül még milyen sokan örültek nekem!

Anyu azt mondja, élete legszebb időszaka volt, amíg a hasában kucorogtam, és mindenhová magával vitt. (Van egy fogadásom, hogy idővel a mostaniról is ezt fogja mondani.)

Mivel mindenki nagy reményeket fűzött hozzám, nem tudtam eldönteni, hogy a tudományos életet forradalmasítsam-e, vagy sportszakmai fronton tegyek le valamit az asztalra. Ezért mind a két kérdéskörre rágyúrtam: minden könyvet elolvastam a terhességről (a védőnéni mondta is, hogy ilyen könyv szerinti babát sose látott, még az AFP-m is kerek 1 lett -- a szülésre vonatkozó részeket viszont már nem olvastam el, mert eldöntöttem, hogy az hülyeség...), másrészt szorgalmasan folytattam a triatlonedzéseimet. Saját kis sportkomplexumom volt úszómedencével! Mondom, hogy a legjobb hely a világon. Anyu néha nem tudta eldönteni, hogy futok vagy biciklizem-e éppen. (Folyton aggodalmaskodott is, hogy kirúgom a ház oldalát. Végül igaza is lett... De ez már egy másik történet.)

Éjszaka nem edzettem, hagytam Anyut aludni. Ha néha fölébredtem és mocorogtam, Anyu a hasa oldalára fektette a tenyerét, én meg odahelyezkedtem a popsimmal, megnyugodtam, és aludtunk tovább.

Reggelenként arra ébredtem, hogy Anyuék halkan beszélgetnek, ilyenkor óvatos nyújtózkodással jeleztem, hogy én is ébren vagyok. Apu egyből megörült, bekopogott és beszélt hozzám, én meg odadugtam a lábam, játszottunk. (A mai napig is akkor vagyok a legvidámabb, ha Apu ébreszt.)

Nap közben rengeteget kapálóztam, kivéve, ha Anyu sétált velem. Túrázni is voltunk jó néhányszor, ilyenkor egész nap csöndben kuksoltam odabent. (A mai napig is csak azzal tud lecsendesíteni, ha bepakol a hordozókendőbe, és sétálni visz.)

Már akkor is beleszóltam mindenbe. Például nem hagytam Anyut édességet enni: pedig szereti, de borzasztó hányingere volt tőle. A halat nem szereti annyira, én viszont állandóan halat akartam és zöldsalátát. (Remélem, azt azért nem bánja, hogy a szülés után kevesebb kiló volt, mint egy évvel korábban.)

Sétáltunk, finomakat főztünk (például halat és zöldsalátát), sokat olvastunk és zenét hallgattunk. Nem kellett vacakolnom a szopizással, folyamatosan kaptam az ellátmányt a köldökzsinóron. És Anyu nem akart folyton lerakni ilyen mondvacsinált indokokkal, hogy kezet kell mosnia, mert megint a tenyerébe hánytam.

Egy ideig vigasztalhatatlan voltam, hogy nem mehetek vissza, de már idekint is kezdem megtalálni a helyemet.

Apuék megengedték, hogy a négyhónapos születésnapom alkalmából kerti bulit rendezzek.

Paprikás krumplit főztem az egybegyűlteknek (Anyu kicsit segített).

Van egy tök jó 22 literes bográcsom, még a születésem előtt kaptam. (Még egyszer köszönöm! Szerintem nem is sejtettétek, mi mindenre jó: például babafotelnek, vagy akár fürödhetnék is benne...)

Remekül izmoztam a fakanállal, de a fényképezőgép láttán abbahagytam. (Általában az összes produkciómat azonnal abbahagyom, amint meglátom a fényképezőgépet -- többnyire még az ordítozást is. A szüleim többször visszaéltek ezzel...)

Az elsőnek érkezőket gyorsan befogtam krumplit pucolni, én pedig felügyeltem a műveleteket.

Kaptam egy csomó mindent, többek között nyolc széket is, így most már akkor sem kell állófogadást tartanom, ha megint sok vendéget hívok. (Az otthonom kész székesegyház!)

Két tök jó pasi is volt a bulimon, nem is tudom, melyikük tetszik jobban. Danival jókat beszélgettem, sok a közös témánk. Boldizsár viszont a megközelíthetetlen álompasi, aki már járni is tud! És ott volt még Anna is, akit a múltkori túráról már ismerek, meg egy idősebb úr, aki szöcskéket fogott. Ja, meg még felnőttek is.

Sőt, két pocaklakó kisbaba is eljött a bulimra, picit irigykedtem rájuk. De aztán mégse szóltam nekik, hogy nekik van a legjobb helyük a világon, igyekezzenek bent maradni. Végül is, ha jobban belegondolok, már egészen megszoktam a kinti világot, annyira nem is szörnyű, mint első pillantásra látszott. Néha egész jól szórakozom!

Ezen a héten is rengeteg dolog történt, alig győzöm leírni.

Például volt itt a nagymamám, és játszott velem. Megmutattam neki a hálószobai tükrös gardróbszekrényben lakó másik kisbabát is. És kiderült, hogy neki is van nagymamája! Ezek szerint elég jól felszerelt kisbaba.

És lett két új barátom, Kamilla és Zilla. Kamilla nagyjából olyan idős, mint én, de elég hanyagul teljesíti kisbabai feladatait, például nem szokott ordítozni. Ha leteszik valahová, ott marad, és nagyon kedvesen mosolyog. (Kicsit aggódom, nehogy a szüleim fejébe szöget üssön, hogy végül is én is csinálhatnék így.) Kamilla nővére, Zilla már felnőtt, bölcsibe jár. A barátság legfontosabb előnye rám nézve, hogy Anyu így délután is hajlandó másfél órát sétálni velem, nem csak délelőtt a boltba meg vissza.

Csütörtökön jártunk a gyerekorvosnál is, kiderült, hogy már 6 kiló 20 deka vagyok és 65 centi. Hát persze, hogy Anyunak görcsöt kapott a válla előző nap, amikor Zilláékkal sétáltunk. Próbálkozott a kenguruval is, már nem utálom, de kényelmetlenebbül tudok aludni benne, mint a hordozókendőben.

Oltást is kaptam (a szabadságon lévő doktor nénim helyett egy bácsitól), ráadásul most már megismertem a vizsgálóasztalt, ahol eddig mindig nevetgéltem mit sem sejtve -- most körülnéztem, megrohantak az emlékek, és nagyon szomorúan siránkozni kezdtem. Kicsin múlt, hogy a szüleim föl nem kaptak és ki nem iszkoltak velem a rendelőből. De a következő pillanatban már túl is voltam az oltáson, abbahagytam a sírást, és hálásan kapaszkodtam Apu nyakába, le se lehetett volna fejteni róla. Hazafelé dicsérgettek, hogy milyen bátor vagyok, egy igazi Jeanne d'Arc. (De azért azt a doktor bácsit alkalomadtán megvárom egy sötét sikátorban, és lesz hozzá pár keresetlen szavam.)

Ja, és szerdán lettem 17 hetes, ami azért jelentős dátum, mert most már elvileg akár ehetnék is egyéb ennivalót az anyatejen kívül. De a szüleim úgy gondolják, hogy a WHO ajánlását követve lehetőleg 6 hónapos koromig nem adnak nekem mást, ha csak nem adom tudtukra, hogy kevés nekem a tejecske. Engem egyelőre senki se kérdezett, pedig az a tervem, hogy egyáltalán soha nem fogok mást enni tejecskén kívül, az nekem pont megfelel. (Még mindig több mint 20 dekát gyarapszom tőle hetente, pedig most már akár lassulhatna is a súlynövekedésem.) Persze nem tudom, hogy az érettségire és a nyelvvizsgákra bevihetem-e a cicit, ennek még utána kell nézni.

Apu szerint furán fog kinézni, ha a Terep100-on camelbak helyett cicivel indulok. De végül is leadhatom a depóban. Eh, ez még úgyis a jövő problémája.

Ezzel együtt jól meg szoktam nézni az asztalnál, hogy mit esznek. Több-kevesebb sikerrel meg is próbálom fogni, de néha beérem azzal, hogy egyszerűen lerúgom a tányért. Szeretek Anyu ölében ülni ebéd közben, de csak ha Apu velem foglalkozik, és válaszol az éneklő-gurgulázó mondataimra. Sajnos időről időre elkapja rólam a tekintetét, és a tányérjába pislant (pedig szerintem nagyon jól eltalálja a száját úgy is, ha rám figyel). Ilyenkor begurulok, és jól be szoktam olvasni neki. Hát apa az ilyen?!

Tessék, akartam írni egy posztot a hajamról, de mire hozzájutok, már nem is aktuális.

Mesélek inkább valami érdekeset.

A múltkori szalonnasütéskor a szüleim rájöttek, hogy már ősz van, és korán sötétedik -- vagyis este nyolckor ott ültünk töksötétben a kert végében a parázs körül, és nem láttuk egymás fejét. Ezért Apu vett négy kis szolárlámpát, nappal magukba szívják a napfényt, és éjszaka pici fénypontok világítanak a kertben, mint a szentjánosbogárkák. (Anyu elmesélte nekem, hogy milyen az a szentjánosbogár, amikor a teraszon üldögéltünk alkonyatkor.)

Tegnap este megérkezett a hidegfront. A szüleim a hálószoba ablakából nézték a villámokat. Megbeszélték, hogy a kis lámpások biztos vízállóak, de aztán sajnálták őket, hogy talán elviszi a szél, és Apu kiment értük.

Azután elvittek engem fürödni. Apu éppen a pelenkámat adta rám, amikor hirtelen sötét lett a lakásban. Ugyanis kitört a vihar, és elment az áram. De a kis szolárlámpák világítottak a nappali sarkában, Anyu el is szaladt értük, így én vagyok a világon az első kisbaba, akit szolárlámpánál öltöztettek. (De aztán visszajött az áram is.)

Na, és akkor most a hajamról is valamit.

Amikor megszülettem, sűrű, selymes hajam volt, Anyukám nem tudott betelni a nézésével. Még néhány hetes koromban is mindenki azt mondta rám az utcán meg a boltban, hogy "hű, mennyi haja van!"

Aztán újabb néhány hét múltán a "mennyi" jelző lekopott, és már csak azt állapították meg, hogy van hajam. Szóval kopaszodni kezdtem. Apukám szomorkodott.

Tovább rontottam a helyzetet a fültépős korszakomban, amikor a tépésre rendszeresített bal fülem fölött "kartávolságban" teljesen eltüntettem a hajamat, és a markom állandóan tele volt apró hajszálakkal. A szüleim maguk alatt voltak, hiába magyaráztam nekik, hogy az ész a fontos.

Nemsokára már csak annyi hajam volt, mint egy öreg bácsinak, és a szüleim viccelődtek velem, hogy majd keresztülfésülik a buksimon.

Nagyjából egy hete azonban örvendetes sebességgel nőni kezdett az új hajam, szóval elkerültem, hogy tökkopasz legyek. Remélem, a szüleim is veszik az adást, és nem szólítanak többet kopirnyónak meg kopiánernek, mert már így is épp elég idióta becenevet aggattak rám. (Ha épp humoromnál vagyok, jókat nevetek rajtuk, de ha félórás szunyókálásból riadok föl, és hirtelen rám szakadnak a világ gondjai, végletekig el tudok keseredni az idétlen szüleimtől!)

A legutóbbi bejegyzésem után többen követelték,hogy legyenek mosolygós képek is a portfoliómban. Ezt nem egészen értettem, hiszen lejjebb görgetve tömérdek szimpatikus portré látható rólam. De legyen meg a nép akarata, íme, ezzel a képpel köszönök be ma:

Sajnos, visszatért a kánikula, ami anyuék szerint a naptárra tekintve nem jogos. Sokkal jobban örülnék az évszaknak megfelelő 25 foknak. Minden okos szakkönyv leírja, hogy a kisbabák e fölött egyre rosszabbul érzik magukat, valamint egyre többet alszanak és isznak. Éreztem, hogy az utolsó kettő némi ellentmondást is hordoz, ezért ki is fejlesztettem az alvás közben cicizést. Nagyszerű dolog, ti is próbáljátok ki.

A túlságosan is napsütéses mindennapokat szerencsére mostanában is feldobja valami. Pontosabban valaki. Fölfedeztem ugyanis, hogy a hálószobában lakik egy másik kisbaba! És ráadásul gyönyörű. Nem értem, miért rejtegették eddig előlem.

Ugye, milyen szép? Mindig vigyorognom kell, ha meglátom.

Egyéb furcsa dolgok is vannak ám. A múlt héten először jártam a nagymamáméknál (akit ezúton külön is puszilok, amiért minden akadályt legyőzve levelet írt nekem), és fölfedeztem, hogy a hálószobában ott is lakik egy pontosan ugyanígy kinéző, ugyanilyen gyönyörű kisbaba. Nem sokáig rágódtam ezen a döbbenetes rejtélyen, mert éppen ordítoztam az egybegyűlteknek, majd rajtaütésszerűen elaludtam.

A gyönyörű kisbaba nézegetése mellett a legjobb mulatság a játékaim markolászása és rágása. Ott van az okapi, a DJ-pult, a gyűrkutya, a majom, a részeges holdacska... De nem is sorolom tovább, mert róluk egyszer majd egy külön bejegyzés is fog szólni.

Nos, mára csak ennyit szántam; a hőségben hamar elfárad az ember, itt az ideje egy kis tejecskének. Szopizás közben a titokzatos rejtelmek megfejtésének szentelem a perceket, Poirot és Sherlock Holmes elbújhat mellettem.

Sziasztok!