Nyávogi élete és cselekedetei

Breaking news (azon kívül persze, hogy ma vagyok 16 hetes) -- ma reggel legalább negyed órán át elvoltam egyedül a szobámban, míg Anyu mosakodott és felöltözött. Az ágyon trónoltam, takaróval kicsit feltámasztva, hogy messzebbre lássak, és nevetgéltem magamban. (Mielőtt bolondnak néznétek, épp azon tűnődtem, beleírjam-e a doktorimba úgy a negyedik fejezet táján, hogy aki eddig elolvasta, kap egy sört... Izé, anyatejet.) Ja, és aztán délelőtt még legalább öt percig szintén elvoltam egyedül a nappaliban, a kanapén, egy párnával megtámasztva. A rugdalózómat piszkáltam. Anyu bizakodik, szegény.

Múltkor kérdeztétek, hogyan lehet szofisztikáltan ordítani.

Nos.

Amikor még pici voltam, csak egyféleképpen tudtam ordítani: teljes átéléssel és nagyon keservesen. Csupa könny volt az arcom (a szakkönyvek szerint az újszülöttek nem könnyeznek, nos, én vagyok az eleven ellenpélda), remegett a szám széle, az öklömmel a levegőt csapkodtam, mint egy népszónok. Annyira szánalmas látványt nyújtottam, hogy sokszor Anyu is velem együtt sírt, Apu meg nem győzött vigasztalni bennünket. Azt mondta Anyunak, egyszerűen csak szeressen és legyen velem, és akkor majd csak rájövök, hogy biztonságban vagyok, és nincs min keseregnem.

Telt, múlt az idő, és néhány hete még valamire rájöttem, teljesen magamtól: egyáltalán nem gazdaságos olyan hevesen ordítani, hogy köldöksérvet kapjak és bevérezzen a szemem. A szüleim ugyanis az egyszerű, higgadt ordítozásra éppen olyan lelkiismeretesen reagálnak, ugyanúgy próbálnak megnyugtatni, és keresgélik, mi bajom lehet. (De újabban mintha már gyanítanának valamit, nem lesz ez így jó.)

Szóval, most már igen ritkán vagyok Málna (csak ha nagyon behergelem magam), ellenben egy csomó higgadtabb fajta sírást fejlesztettem ki.

 Ott van először is a mezei ordítozás, ha azt akarom, hogy foglalkozzanak velem. (De nem ám úgy, hogy Anyu a bal karjával hurcol, a jobbal meg a mosogatógépet pakolja ki, az nem foglalkozás!)

Éppen ilyen népszerű az úgynevezett "álmos nyurvogás", ezt akkor szoktam gyakorolni, amikor már majd leragad a szemem. Méltatlankodva ismételgetem, hogy "nem vagyok álmos, nem vagyok álmos!" Sajnos, ezt csak rövid ideig tudom csinálni, előbb-utóbb elalszom mondat közben.

A hasfájástól nyögök és vékony cérnahangon nyöszörgök, meg tekergek, aztán egyszer csak durran egyet a pelenka, és egy-két percig nyugtom van. A szüleim már mindenféle gyógymódot kipróbáltak, semmi se használ, bíztak benne, hogy három hónapos koromra elmúlik, de már három és fél vagyok. Szóval ne akarjatok kisbabák lenni, szívás.

Amikor éhes vagyok, akkor viszont egy hangot se adok ki, csak izgatottan forgatom a fejemet, tátogok, és mostanában, ahogy egyre erősebb vagyok, már csak előreöltöm a nyelvem (hosszú, hegyes nyelvem van ám), és ádáz tekintettel rárabolok a cicire. A ruha se akadály, múltkor a boltban a pénztárnál ébredtem föl, Anyu épp fizetett, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy pólón és hordozókendőn át a cicire cuppantam.

Az ordításaimat általában nappal gyakorolom, múltkor olvastam valahol, hogy éjszaka is szokás, meg is döbbentem. Hagyjanak békén, éjszaka aludni kell, meg szopizni, lehetőleg óránként!

Megint rengeteg minden történt, csak nem nagyon van időm blogolni. Például megint sütöttünk szalonnát, amikor itt volt berzso, és hozott nekem egy könyvet, ami pont jó lesz a doktorimhoz. Minden nap olvasgatom egy kicsit, miközben azon tűnődöm, hogyan is közelítsem meg a témát. (Szerintem történeti résszel fogom kezdeni, azután a nemzetközi kitekintés jön, különös tekintettel az uniós tagállamokra.)

És voltak itt a barátaim is, akikkel úszóversenyt rendeztünk, de esélyem sem volt győzni. Biztos doppingolnak!

Múlt szombaton pedig végre elvittek a szüleim arra az erdő nevű helyre, amiről annyit szoktak beszélni. Vándorköszörűs találta ki és szervezte meg, legalábbis a bennünket érintő részében. A szüleim vonattal bevittek a Keleti pályaudvarig, a vonat kivételesen időben jött, ezen nagyon csodálkoztak (de Budapestig azért összeszedett tíz perc késést, nem tudni, miért). Innentől Szucsati vitt minket tovább autóval. A kocsiban találkoztam Annával, akiről azt mondták nekem, hogy ő is egy baba, pedig nem is, mert ő már kész hölgy, és nagyon szép hosszú haja van. Én most épp kopaszodom.

Az autóval megálltunk az erdő szélén, és Anyu belerakott a hordozókendőbe, hogy most gyalogolni fogunk. Én meg úgy gondoltam, hogy az efféle fizikai igénybevételhez először is enni kell, és inni sem árt, elvégre ők beszélnek folyton a szénhidrát- meg folyadékbevitel folyamatosságáról. Végül úgy sikerült kompromisszumot kötni, hogy ráraboltam a cicire a hordozókendőben kuckózva, és Anyu közben felgyalogolt velem a hegyre, szóval a szénhidrát- és folyadékpótlás (részemről) folyamatos volt.

Kő-hegyi turistaháznak hívták a helyet, ahová mentünk.

Odafönt, egy tisztáson egy csomó ismerős fogadott, például ott volt Oláhtamás és Annamari, akik már jártak nálunk, de akkor leordítottam a hajukat szegényeknek. Egy nagy bográcsban főztek valami finomat. Büszke vagyok rá, hogy ennyi jó fej embert ismerek, akik közül sokan már akkor eljöttek megnézni, amikor még csak egy rossz szagú, ordító kis csomag voltam. (Most már sokkal szofisztikáltabban tudok ordítani.)

Nagyon tetszett, hogy ennyi ember van körülöttem, különben is szeretek a szabadban lenni. Remélem, máskor is megyünk. Az ügy érdekében megerőltettem magam, és egész nap angyalian viselkedtem, hogy kedvet csináljak a további szabadtéri programokhoz.

Többen kérdezik, hogyan szólítanak a szüleim. Ezért felsorolom a leggyakoribb beceneveimet.

Janka baba

Panni pocok

Nyávogi (időnként "kleine Nyávogi")

MC Kutyuka

Malacka

Tündér József

Kobak Lajos altábornagy (alias Zsömlefejű Kisbaba)

Miss Moro

N. Málna (Ezt a nevemet az arcszínemről kaptam, de ezen a képen még nem is az igazi. Amikor igazán Málna vagyok, a térdem is málnavörös, de ilyenkor a szüleim nem a fényképezéssel vannak elfoglalva. Apu attól fél, hogy egyszer még megüt a guta. Szerintem ők közelebb állnak hozzá...)

Hű, már vannak kommentjeim is! Kétszer is elolvastam őket, de aztán az Anyu elvitt szopizni.

Szombaton szalonnasütés volt nálunk, az első, amióta kint vagyok Anyu hasából. (Szombat, az tegnapelőtt volt, csak mostanában kevés időm van blogolni.)

Úgy döntöttem, hogy a szalonnasütés érdekes dolog, és nem ordítok rajta.

Reggel elmentünk Anyuval paradicsomot, uborkát, lilahagymát venni a zöldségeshez (a szalonnát és a grillkolbászt már előző nap beszereztük). Csakhogy a zöldséges szabadság miatt zárva, így kénytelenek voltunk tovább bandukolni a távolabbi boltig. Hazafelé Anyunak duplájára nyúlt a karja a szatyortól, de azt mondta, nem baj, úgyis kell neki az izommunka. Én érdeklődve ettem az öklömet a hordozókendőben.

Utána Anyu, egyik kezében velem, rendet rakott a lakásban (méltatlankodva kiabáltam), azután beültetett a hordozóba a konyhapulton, amíg salátát csinált. Súlyos méltánytalanság! Vörösre ordítottam a fejemet. A végén már nem is ordítottam, hanem fújtam és hörögtem, Apu attól félt, hogy megüt a guta. A szüleim előre sajnálták a szegény vendégeket, akik egy kis méretű tömegpusztító fegyvert találnak a hordozóban.

Hat óra után érkeztek a vendégek, egy néni és egy bácsi. Abbahagytam az ordítást, és érdeklődve pislogtam. Hoztak nekem ajándékokat, például egy új piszkálható játékot! Egyből a szívembe zártam őket.

Azután meggyújtottuk a tüzet a kertben, és Anyu beült velem szopizni a cseresznyefa lehajló ága alá, ami olyan, mint egy kis sátor. Már igazán ügyesen tudok akárhol szopizni. És Anyu azért nem vitt el múltkor a "Budai Tájakon" céljába (Hűvösvölgybe), mert attól félt, hogy nem tud (vagy nem mer) engem megetetni az erdőben! Ilyen lúzerséget!

Arra ébredtem, hogy besötétedett, csak a parázs pislákol, és halkan beszélgetnek körülöttem. Igazán hangulatos volt, tűnődve ettem az öklömet.

Amikor már készülődtünk befelé, a távolban villogni kezdett az ég, és éjszaka nagy vihar volt.

Másnap nagyon sajnáltam, hogy már elmentek a vendégek, és megint nem történik semmi érdekes. Az egyetlen esemény a vízilabdadöntő volt, szerencsére győztünk, nagyon izgultam.

Augusztus 21-én volt a névnapom. És a szüleim nem vettek nekem pónilovat! (Mondjuk nem tudom, mi az a póniló, egyszer mutattak nekem cicát, de akkor se biztos, hogy jó irányba néztem, mert nem tudom, mi az a cica.)

Délelőtt itt volt a nagypapám, és hazafelé menet elvitt minket autóval Budapestre, mert anyukám meg szeretett volna mutatni engem a régi munkahelyén, Apunak pedig alá kellett írni egy szerződést, mert eladta a régi lakásunkat, ahol akkor laktam, amikor még Anyu hasában voltam. (Sajnálom a régi lakást, mert jól éreztem ott magam. De most van saját szobám, meg kertünk, ahol nagyon szeretek lenni.)

Metróval is utaztunk, ez nagyon tetszett, mert három kisgyerek ült szemben (ráadásul fiúk!) Nagy szemeket meresztettem és angyalian pillogtam. Na ugye, hogy nem is vagyok Nyávogi!

Anyu munkahelyén nagyon kedves nénikkel találkoztam, akik mosolyogtak és beszéltek hozzám, és mindenki velem foglalkozott! Csak úgy ragyogtam, és az összes magánhangzót elsoroltam, amit tudok, meg néhány mássalhangzót is. Kaptam egy csomó mindent, például egy majmocskát, amit nagyon jól lehet piszkálni.

Aztán elmentünk Anyuval az OTP-be, és még mindig nem ordítottam egy hangot sem. Míg Anyu felvette a pénzt, amit a dédnagyszüleim adtak neki nagyon régen, és ami a születésemmel kapcsolatos költségeket fedezte, Anyu barátnője, egy nagyon aranyos néni vigyázott rám, aki ráadásul a névrokonom! (Miatta kaptam a második nevemet, meg egy Wass Albert-szereplő miatt.)

Apuval egy parkban találkoztunk, ahol egy félreeső padon szopiztam egy picit. Azután elindultunk hazafelé.

A villamoson egy néni azt mondta, hogy ő ért hozzá, mert öt dédunokája van, de ő még ilyen szép kisbabát nem látott. (Magasra tette a mércét, de igyekeztem megfelelni!)

A Keleti pályaudvaron egy csomó ember nyüzsgött. Kiderült, hogy bombariadó volt (órákkal azelőtt), és még mindig nem állt helyre a forgalom. Hát megvan a véleményem az olyan marháról, aki bombariadót csinál, és nem törődik a szegény kisbabákkal, akik éhesek, és nem tudnak hazamenni. De a MÁV-ról is: hogy lehet az, hogy két órán keresztül nem bírták elindítani az (egyébkén félóránként járó) személyvonatot a mi irányunkba, amikor a zónázó már rég elment?

Végül az anyukám kénytelen volt a Keleti pályaudvar kellős közepén megszoptatni engem. De nagyon ügyesek voltunk, a szokásos kapálózás és izgágulás helyett szép nyugodtan ettem, és a kezemmel takartam a műveleti területet. Szerintem senki nem is vett észre semmit.

Nagyon bátran viselkedtem, és az apukámat is megvigasztaltam, amikor idegeskedett, mosolyogtam rá. Mondta is, hogy mindig magával fog vinni mindenhová, mert remek stresszoldó vagyok, és jól tudom kezelni a szélsőséges helyzeteket.

Szóval egész nap egyetlen hangot se nyávogtam, csak itthon, amikor már hazaértünk, és rájöttem, hogy most megint jönnek az egyhangú hétköznapok. Nem bírok a fenekemen ülni, muszáj pörögnöm, elvégre anyukám lánya vagyok.