Nyávogi élete és cselekedetei

Ma lettem 14 hetes. Ebből az alkalomból kisebb ünnepségeket rendeznek a városban. A művelődési házban, meg a patakparton. A helyi újságban olvastam. (Megfogdosni nem hagyták az újságot, azt mondták, koszos.)

Meg valami nagyobb városban, ahová a vonat megy, állítólag tűzijáték is lesz, egy hegyről lövik egy folyó fölé. Nálunk múlt szombaton volt, a patakparton, de a teraszról nem lehetett látni a bambuszbokrok miatt.

Az alkalom tiszteletére ma reggel lepisiltem Anyu lábát pelenkán keresztül, gondoltam, ez is része az ünnepségsorozatnak. De nem jött be, legközelebb inkább népi táncolok.

Viszont mostanában újabb dolog foglalkoztat -- szerintem menne nekem az az ülés nevezetű dolog egyedül is, ha még erősítek egy kicsit. És akkor nem bírnának többet lefektetni, vehehe. Rühellem a fekvést, szerintem ezért ordítok a babakocsiban is, meg ha elalszom Anyu ölében, és letesz.

Múltkor nagyon ordibáltam fektemben, Anyu odanyújtotta az ujját, belecsimpaszkodtam, és felhúzott ülő helyzetbe. Egyből abbahagytam az ordítozást, és elkerekedett szemmel nézegettem az új perspektívát. Aztán visszaeresztett fekvésbe -- ordítottam --, visszahúzott ülésbe -- vigyorogtam.

Azóta, ha hátradőlve ülök Anyu ölében, időnként eszembe jut, és apró haspréseket csinálok, már egész magasra föl tudom emelni magamat, ő meg rémüldözik, hogy le ne pottyanjak az öléből.

Apu álmos, éjszaka volt valami teljesítménytúra nevű helyen. Mi lehet az, és engem miért nem visznek?

Tegnap Apu születésnapja alkalmából megtanultam nejlonzacskót fogdosni.

Valami frappáns ajándékot szerettem volna kitalálni neki. Talán rendelhetnék a neten GPS-es futóórát... Ez nem jött be, nincs dombornyomott kártyám. Vagy rajzolhatnék neki, vagy írhatnék egy mesét... Elkezdtem figyelni, mi is érdekli mostanában.

Például ha a plüssvirágomat hadonászás közben eltalálom a kezemmel, mindig felélénkülnek, ő is meg Anyu is, és találgatják, direkt csináltam-e. (Mintha én csak úgy véletlenül csinálnám a dolgokat. Haha.) Na, ez jó lesz.

Anyu épp kakaós csigát evett (nejlonzacskóból, hogy le ne morzsázza a fejemet), a másik kezével engem fogott az ölében. (Több keze nem volt a tányért is fogni, mostanában különben is úgy eszik, mint egy menekült.) Jól megnéztem a zacskót, rábandzsítottam, aztán megmarkoltam a sarkát, és megrántottam. Csörgött. Hihi, ez vicces!

Elég sokára esett le nekik, hogy mit művelek, mert épp beszélgettek. De aztán felfigyeltek rám, és teljesen odavoltak. Újra meg újra elém tartották a zacskót, én meg csörgettem, pofoztam, rángattam.

Igen jól sikerült kis születésnap volt. Ezt este Apu is megerősítette.

Két nagyszerű babakocsim is van. Az egyik szép és kényelmes mélykocsi, Anyu nagyon szereti tolni. Ha beletesznek, többnyire ordítok.

Pedig Anyu úgy tervezte, hogy ezzel a babakocsival és velem fog visszatérni a futótársadalomba. Hát, koppant. Nem volt elég, hogy (nagyjából egy éve) félmaratont futtatott velem?! Utána meg valami PB-t is, amiről nem is tudom, micsoda (biztos olyan ez is, mint az UV, szóval árt nekem). Nem győztem kapaszkodni! Miközben Anyu bordáit markoltam odabentről, megfogadtam, hogy én most már az idők végezetéig itt fogok csimapszkodni, és egy tapodtat sem mozdulok innen sehová. (Aztán jól kirángattak, amiért a mai napig dühös vagyok.)

És van egy kisebb és könnyebb babakocsim is, amit föl lehetne vinni a járművekre. Ebben is ordítok, ha beletesznek.

Szerencsére a nagymamám varrt nekem egy hordozókendőt.

A hordozókendő a legjobb dolog a világon, nagyon szeretek sétálni benne. Olyan, mintha még mindig Anyu hasában lennék (ahonnan eszem ágában sem volt kijönni, de kicibáltak, ami szerintem parasztság volt).

Egy kisvárosban lakunk kedves, hangulatos utcákkal; a szüleim direkt azért választották, hogy legyen hol sétálnom (én meg diplomatikusan kivártam az érkezésemmel, amíg olyan helyet találnak, ami nekem is tetszik).

A legjobban a pékhez szeretek menni, mert nagyon kedves az eladó néni, és azt mondta, ha nagyobb leszek, kapok a kezembe pogácsát. (De mi az a pogácsa?) A cukrászdát is szeretem, finom illat van, meg a kis parkot előtte. Meg a zöldségest és a különféle boltokat -- ezek mind párszáz méterre vannak tőlünk, mégis másfél órába telik, amíg végzünk, mert lépten-nyomon megállítanak bennünket a járókelők, hogy megcsodáljanak.

Eleinte azt mondogatták, hogy milyen pici lábam van, meg hogy mennyi hajam van. Meg hogy miért nézek ilyen mérgesen. De újabban megtanultam nem-mérgesen nézni, és nevetek rájuk, Anyu meg olvadozik a büszkeségtől, amikor dicsérnek.

Örömében azt is elfelejti, hogy idestova öt és fél kiló vagyok -- Anyu mellső végtagjai lassan olyan izmosak lesznek a cipelésemtől, mint egy vándorvarangynak, de ő csak sétál velem lelkesen a lombos kis utcákon át.

Végre véget ért a kánikula! Ki nem állhatom a hőséget. Négy-öt nap alatt még a mi szellős, hűvös házunk is átmelegszik, és ilyenkor valami arra késztet, hogy sokszor egymás után, nagyon panaszosan azt mondjam, hogy "veeeee... ve, ve, ve, ve, veeee", miközben a hajam elázik a könnyeimtől, és remeg a szám széle.

Szerintem teljesen érthetők a szempontjaim. Egyáltalán semmit sem tudok csinálni, amivel enyhíthetném a rossz közérzetemet: nem tudok végigheveredni az ágyon egy jó könyvvel, nem tudom felhívni a barátaimat, még egy aszpirint se tudok bevenni, ha megfájdul a fejem. Sőt, még arra se vagyok képes, hogy arrébb húzzam a lábam, ha megmelegedett alatta a lepedő, mert egyelőre még nem tudom, melyik a lábam, és melyik a lepedő.

Sőt, azt se mondhatom magamnak, hogy nemsokára jobb lesz (vagy valamikor is jobb volt), mert nincs még felidéző emlékezetem, csak felismerő emlékezetem, legalábbis Piaget szerint.

Máskor, ha rossz a kedvem, nagyokat szoktam sétálni a környéken a hordozókendőben, de kánikulában ez sem lehetséges, mert van odakint valami UV, ami nekem nem jó. Ilyenkor csak a lakásban sétálunk. Anyuval elég unalmas, mert ad hoc csörtet velem föl-le a nappaliban, át a konyhába, vissza. Apu legalább rendesen tud sétálni, vagyis tudja, hogy a könyvespolcot szeretem, és visszatolat, ha szólok neki, hogy valamit meg szeretnék nézni.

Egyszer jól átvertek, mert a polc elé ültettek a hordozóban, nekem meg nem tűnt föl, hogy senki se járkál velem. Felvont szemöldökkel, homlokráncolva meredtem a könyvekre vagy negyed órát, időnként beszéltem is hozzájuk.

Tegnap Anyu megunta a könyvespolc előtti sétát -- 11 lépés oda, 11 vissza --, és levett nekem egy könyvet. A könyv kinyitva egy nagy kalózhajó volt, meg lehetett nézni minden oldalról, ezen teljesen elálmélkodtam. Aztán levett egy másik könyvet, ebből nem lett hajó, viszont lapozni lehetett, és volt benne egy csomó furcsa hangulatú kép két gyerekről meg egy macskáról. Ez is nagyon tetszett, sokáig néztem, és megpróbáltam megfogni a rajzokat. Erre összeölelgettek, hogy velem már mesekönyvet is lehet nézegetni. Hát eddig is lehetett volna, csak sose próbálták. Én meg hiába beszélek.

Tessék, most is próbálok anyagot gyűjteni a doktorimhoz, és nem érem föl a polcot. Szívás.

Tegnapelőtt lettem 3 hónapos. Vagis augusztus 14-én (de a beírással meg kellett várnom a hidegfrontot, kánikulában nyűgös vagyok).

Ez azért is vicces, mert egy nappal előtte, augusztus 13-án lettem 13 hetes. (Eredetileg péntek, 13-án szerettem volna betölteni, de aztán rájöttem, hogy szerdán születtem, nem vagyok elég előrelátó.)

A kisbabák fejlődéséről szóló könyveimben viszont a "7-től 12. hétig" fejezet után rögtön a "3-tól 6 hónapos korig" című fejezet következik. Így egy héten át roppant tanácsatalan voltam, mit is kell csinálnom, ha már elmúltam 12 hetes, de még nem vagyok 3 hónapos.

Először azt találtam ki, hogy megtanulok zongorázni. Nagyon lelkes lettem az ötlettől! Jól meg is néztem minden sarkot, de kiderült, hogy ezeknek a pancsereknek nincs is zongorájuk. (Hát hogy akarnak ezek kisbabát tartani?!)

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy inkább megtanulok képeket feltölteni ide. (Persze még nem biztos, hogy sikerülni is fog.)

Közben viszont 3 hónapos lettem, és most már megint tudom a könyvekből, hogy mit kéne csinálnom. Pl. a kezemet nézni meg ilyenek.

Hát jól megnéztem a kezemet. Aha, semmi különös. Kéz. Nem tud adni valaki egy mai újságot?