Végre véget ért a kánikula! Ki nem állhatom a hőséget. Négy-öt nap alatt még a mi szellős, hűvös házunk is átmelegszik, és ilyenkor valami arra késztet, hogy sokszor egymás után, nagyon panaszosan azt mondjam, hogy "veeeee... ve, ve, ve, ve, veeee", miközben a hajam elázik a könnyeimtől, és remeg a szám széle.

Szerintem teljesen érthetők a szempontjaim. Egyáltalán semmit sem tudok csinálni, amivel enyhíthetném a rossz közérzetemet: nem tudok végigheveredni az ágyon egy jó könyvvel, nem tudom felhívni a barátaimat, még egy aszpirint se tudok bevenni, ha megfájdul a fejem. Sőt, még arra se vagyok képes, hogy arrébb húzzam a lábam, ha megmelegedett alatta a lepedő, mert egyelőre még nem tudom, melyik a lábam, és melyik a lepedő.

Sőt, azt se mondhatom magamnak, hogy nemsokára jobb lesz (vagy valamikor is jobb volt), mert nincs még felidéző emlékezetem, csak felismerő emlékezetem, legalábbis Piaget szerint.

Máskor, ha rossz a kedvem, nagyokat szoktam sétálni a környéken a hordozókendőben, de kánikulában ez sem lehetséges, mert van odakint valami UV, ami nekem nem jó. Ilyenkor csak a lakásban sétálunk. Anyuval elég unalmas, mert ad hoc csörtet velem föl-le a nappaliban, át a konyhába, vissza. Apu legalább rendesen tud sétálni, vagyis tudja, hogy a könyvespolcot szeretem, és visszatolat, ha szólok neki, hogy valamit meg szeretnék nézni.

Egyszer jól átvertek, mert a polc elé ültettek a hordozóban, nekem meg nem tűnt föl, hogy senki se járkál velem. Felvont szemöldökkel, homlokráncolva meredtem a könyvekre vagy negyed órát, időnként beszéltem is hozzájuk.

Tegnap Anyu megunta a könyvespolc előtti sétát -- 11 lépés oda, 11 vissza --, és levett nekem egy könyvet. A könyv kinyitva egy nagy kalózhajó volt, meg lehetett nézni minden oldalról, ezen teljesen elálmélkodtam. Aztán levett egy másik könyvet, ebből nem lett hajó, viszont lapozni lehetett, és volt benne egy csomó furcsa hangulatú kép két gyerekről meg egy macskáról. Ez is nagyon tetszett, sokáig néztem, és megpróbáltam megfogni a rajzokat. Erre összeölelgettek, hogy velem már mesekönyvet is lehet nézegetni. Hát eddig is lehetett volna, csak sose próbálták. Én meg hiába beszélek.

Tessék, most is próbálok anyagot gyűjteni a doktorimhoz, és nem érem föl a polcot. Szívás.