Mire megérkeztem, a szüleim annyi mindent elolvastak a szoptatásról, hogy akár le is államvizsgázhattak volna belőle. Néhány kérdést előre megbeszéltek: például, hogy lehetőleg semmi mást nem fogok kapni anyatejen kívül (nehogy cumizavaros legyek), és hogy a születésemtől egyfolytában Anyuval leszek (rémtörténetek keringenek a csecsemőszobában orvul tápszerrel etetett babákról).
Ez utóbbinak Anyu máig is nagyon örül (még akkor is, ha a szülés óta nem aludt 4 óránál többet egyben). Nemcsak azért, mert így mire hazaengedtek a kórházból, már profi volt az ellátásomban, és nem otthon szembesült vele, hogy a nap 24 órájában rá van bízva egy kisbaba. De azért is, mert semmi pénzért nem hagyta volna ki, hogy egy picike, szuszogó macival aludjon. (Nem is tudom elképzelni, hogyan adott volna ki a kezéből, amikor nem bírta abbahagyni a bámulásomat.)
De azzal, hogy a születésem után másfél órát a cicin lógtam, még egyáltalán nem volt megoldva semmi. Anyu ugyanis tapasztalatlan volt, én pedig túlságosan kimerült a szülés miatt (aki nem hiszi, eridjen, másszon ki a saját lakásából a gázvezetéken át).
Anyu az igény szerinti szoptatásra voksolt, és azt hitte, hogy majd sírással fogom jelezni az igényemet. Én viszont a mai napig is mindentől ordítok, kivéve attól, ha éhes vagyok. Az éhséget egy jellemző fejmozdulattal szoktam tudtára adni a világnak: oldalra fordítom a fejemet, és megemelem az államat. Néha a számat is kinyitom, vagy kidugom a nyelvem, de ez nem szériatartozék. Apu úgy nevezi, hogy „cicikereső magatartást folytatok”. De ennek a felismeréséhez hetekre volt szükség.
Mivel Anyu nem tudta, mikor kérek enni, megpróbált nagyjából háromóránként megszoptatni. Én azonban egy-két korty után aludtam tovább. Anyu a nővérek és orvosok nyakára járt, hogy nem eszem rendesen; megnézték a produkciómat, azt mondták, jó a technikám, hátba veregették Anyut, és ott hagyták.
A nagynénikém, Mamcsi vette észre, hogy kezdek besárgulni. Anyu megmutatott a kórházi gyerekorvosnak, aki azt mondta, nem is vagyok sárga. Estére viszont már úgy néztem ki, mint egy piaci bugyiárus (ha tudok beszélni, biztos azt mondom, hogy „ezeöcá”.)
Az éjszakás nővér végre komolyan vette a problémánkat, sőt, azt mondta a fürdetésnél, hogy remegek, és hogy ki vagyok száradva és leesett a vércukrom. A 3 kiló 42 dekás születési súlyom 3 kiló környékére esett vissza. Anyu halálra rémült. A szüleim beleegyeztek, hogy adnak nekem cukros vizet (de tápszert nem), és kék fényt is kaptam a sárgaságra. A kék fény egyáltalán nem volt szörnyű (bár Anyu teljesen kétségbe esett tőle), egy szál pelusra vetkőztettek, és a kiságyam alá kaptam egy fénybetétet, ami alulról megvilágított.
Éjszaka Anyu háromóránként levett a kék fényről, és megpróbált megetetni (nem ettem), aztán megitatni cukros vízzel cumisüvegből (nyammogtam valamit), aztán elvitt a nővérszobába, ahol a kórház bikaerős elektromos mellszívójával megpróbálták beindítani a tejtermelést (ettől karikába hajlottak a bordái). Apu éjfél körül, mielőtt hazament, ott hagyta neki a karóráját, és beállította rajta az ébresztőt, de az valamiért nem működött, így Anyu nem mert elaludni. Elővette az éjjeliszekrényből a dossziét, amit Apu hozott, és azt olvasgatta, hogy miket írtak a topikon a születésemre. Úgy érezte, hogy nagyon szerencsés és hogy nagyon szerencsétlen egyszerre. Furcsa egy éjszaka volt, körülöttem kisbabák nyivákoltak (meg az anyám), én meg csak feküdtem, mint egy rongydarabka (ez a sárgaság hatása).
Az volt a tét, hogy infúzióra kerülök-e, vagy hazaengednek bennünket. Szerencsére másnapra kicsit javultak a leleteim, emelkedett a vércukrom, a sárgaságom nem romlott tovább. Anyu egész nap tukmálta a számba a cicit, de a legkevésbé sem érdekelt. Lógtam, mint egy rongybaba, és juszt se nyitottam ki a szemem, akármit csináltak velem. (Apu azt mondta, szeretné, ha legalább feleannyira bömbölnék, mint Anyu.)
A nappalos nővérke, egy nagy hangú, mocsokrondán beszélő, aranyos néni szemügyre vette a cicit, és azt mondta: „mit kesereg, galambom, lesz itt tej, öt-hat gyereknek is elég!” Amikor az első tíz millilitert meglátta a fejőgép tartályában, Anyu most már örömében szipogott. Engem teljességgel hidegen hagyott az események ilyetén fordulata, Apu és Anyu azzal töltötték a napot, hogy engem ébresztgettek és tukmáltak. Végre késő este bemutattam valami bágyadt szopizás-félét.
Éjszaka többször felébredtem, és hajlandó voltam enni pár kortyot. Anyu annyira örült, hogy erőnek erejével csavarta ki a saját kezéből a mobiltelefont, nehogy fölhívja Aput. Másnap megmértek, azt mondták, a javulás útjára léptem, és hazaengedtek. Útravalóul azt a tanácsot kaptuk, hogy 3 óránként egyek (ha-ha, a mai napig nem bírom ki cici nélkül 3 órán át).
Itthon az első heteink az evés körül forogtak. 3 kiló 17 dekával engedtek haza, sárga voltam és kómás. Sokat kellett volna ennem, hogy múljon a sárgaság, én azonban vagy ordítottam a cicin, vagy azonnal elaludtam. Az előírt 15-20 deka súlygyarapodás helyett az első héten sikerült híznom 7 grammot, a következőn pedig komoly 1 grammot. A védőnő a tápszeres dobozt húzogatta Anyu orra előtt, pedig tele volt a hűtőszekrény a lefejt anyatejjel, amit cumisüvegből se voltam hajlandó megenni. Végül Apu hívott egy szoptatási tanácsadót.
A szoptatási tanácsadó nagyon jó fej volt; azt mondta, ha másképp nem megy, lakjak a cicin. Aludjak is rajta, éjjel-nappal, hogy ahányszor csak eszembe jut, ihassak egy-két kortyot.
Ez bevált. Az éjszakákat Anyuval összebújva töltöttem, a cicin lógva. Nappal pedig egy párnából-takaróból épített emelvényen laktam, számban a cicivel. A következő héten 25 dekával többet mutatott a mérleg!
(Ez június 5-én történt, 3500 gramm voltam. Május 14-én születtem 3420 grammal.)
Apu egy könyvben megtalálta a „cluster-feeding” kifejezést; szóval nem csak mi küszködünk ezzel a problémával. Anyu kénytelen volt beletörődni, hogy innentől fogva csak én létezem és az evés. Egész nap a kanapén ült, és legalább az egyik, de leginkább mind a két kezével engem fogott, mert folyton megpróbáltam lemászni a ciciről. A sárgaság múltával erőre kaptam, és rúgtam-karmoltam-verekedtem (aha, mert a könyvek szerint micsoda harmonikus perceket élünk át szoptatás közben; na, hát nekünk ez kimaradt). A hangom is megjött, és ha Anyu egy percre megpróbált letenni a kezéből, mert pl. pisilni szeretett volna, annyira ordítottam, hogy bevérzett a szemem, és köldöksérvet kaptam.
Apu a két munkahelyét megpróbálta összeegyeztetni az űzött vad szerepével, és főzött, mosott ránk. Anyu megtanult fél kézzel enni, nekem pedig néha bolognai szószos lett a hátam vagy a könyököm. Teltek a hetek, és nem látszott úgy, hogy valaha bármi is változna. Kivéve persze, hogy minden héten újabb 20 dekát gyarapodtam. (Így a szüleim végre megnyugodtak, hogy mégse 3 kilósan fogok érettségizni.)
Aztán egyszer, egy hajnali etetésnél fogtam magam, és tisztességesen szopizni kezdtem. Másnap megismételtem a mutatványt. Hamarosan az éjszaka lett a kalóriafelvétel fő színtere, ezzel együtt a nappalok is javultak egy picit, bár még mindig clustereltem. Lassan érdekelni kezdett a környezetem, és már lehetett velem sétálni is – de ezt a történetet, azt hiszem, már ismeritek.
Most már nemsokára 5 hónapos vagyok, de még mindig nem sikerült elérni a kórházban emlegetett 3 órás evési időközt. Nappal nagyjából óránként megpróbálom lebontani Anyu felsőruházatát a cici érdekében, és ha nem kapok egy-két korty tejet, undok leszek, és nem lehet velem mit kezdeni. Ha tovább váratnak, akkor sem eszem többet; azok a leghatékonyabb étkezések, amikor a cicivel a számban szunyókálok úgy, mint régen, miközben a kanapén ülünk. Csak most már nem kell alám takaró meg párna, mert akkora vagyok, mint egy borjú. (Anyu meg úgy tud félkézzel gépelni, mint a villám.)
Ja, és még mindig marha rondán eszem: kapálózom, homorítok, vakarászom a cicit, közben a hajam is tejes, meg körülöttünk a padló, meg Anyu derékig.
Éjszaka átlagosan kétóránként jelentkezem a tejecskémért. (Valamivel kulturáltabban táplálkozom, mert csak félig ébredek fel közben.) Volt egy időszak, amikor néha három, sőt, négy órát is aludtam éjjel egyhuzamban, de ez már a múlté. Anyu arra gondol, hogy talán már nem elég nekem az anyatej a növekedéshez, és azért eszem gyakrabban. Pár napja, amikor megpróbáltam átállni félórás és egyórás időközökre, felrémlett előtte, hogy kimegy, megfőz egy nagy krumplit, és betömi a számba.
Mindegy, akárhogy is, ez az időszak is véget fog érni, talán előbb is, mint szeretnénk. Anyu már előre tudja, hogy nagyon hiányozni fog neki, amikor éjszakánként nem ébred többet arra, hogy egy nedves kis orr keresgél a hóna alatt.
Hozzám szóltak