Szerdán, szeptember 17-én volt egy éve, hogy a szüleim megtudták, hogy ott ülök Anyu hasában. Nagyon izgalmas és boldog nap volt, mivel már régóta vártak engem. És rajtuk kívül még milyen sokan örültek nekem!

Anyu azt mondja, élete legszebb időszaka volt, amíg a hasában kucorogtam, és mindenhová magával vitt. (Van egy fogadásom, hogy idővel a mostaniról is ezt fogja mondani.)

Mivel mindenki nagy reményeket fűzött hozzám, nem tudtam eldönteni, hogy a tudományos életet forradalmasítsam-e, vagy sportszakmai fronton tegyek le valamit az asztalra. Ezért mind a két kérdéskörre rágyúrtam: minden könyvet elolvastam a terhességről (a védőnéni mondta is, hogy ilyen könyv szerinti babát sose látott, még az AFP-m is kerek 1 lett -- a szülésre vonatkozó részeket viszont már nem olvastam el, mert eldöntöttem, hogy az hülyeség...), másrészt szorgalmasan folytattam a triatlonedzéseimet. Saját kis sportkomplexumom volt úszómedencével! Mondom, hogy a legjobb hely a világon. Anyu néha nem tudta eldönteni, hogy futok vagy biciklizem-e éppen. (Folyton aggodalmaskodott is, hogy kirúgom a ház oldalát. Végül igaza is lett... De ez már egy másik történet.)

Éjszaka nem edzettem, hagytam Anyut aludni. Ha néha fölébredtem és mocorogtam, Anyu a hasa oldalára fektette a tenyerét, én meg odahelyezkedtem a popsimmal, megnyugodtam, és aludtunk tovább.

Reggelenként arra ébredtem, hogy Anyuék halkan beszélgetnek, ilyenkor óvatos nyújtózkodással jeleztem, hogy én is ébren vagyok. Apu egyből megörült, bekopogott és beszélt hozzám, én meg odadugtam a lábam, játszottunk. (A mai napig is akkor vagyok a legvidámabb, ha Apu ébreszt.)

Nap közben rengeteget kapálóztam, kivéve, ha Anyu sétált velem. Túrázni is voltunk jó néhányszor, ilyenkor egész nap csöndben kuksoltam odabent. (A mai napig is csak azzal tud lecsendesíteni, ha bepakol a hordozókendőbe, és sétálni visz.)

Már akkor is beleszóltam mindenbe. Például nem hagytam Anyut édességet enni: pedig szereti, de borzasztó hányingere volt tőle. A halat nem szereti annyira, én viszont állandóan halat akartam és zöldsalátát. (Remélem, azt azért nem bánja, hogy a szülés után kevesebb kiló volt, mint egy évvel korábban.)

Sétáltunk, finomakat főztünk (például halat és zöldsalátát), sokat olvastunk és zenét hallgattunk. Nem kellett vacakolnom a szopizással, folyamatosan kaptam az ellátmányt a köldökzsinóron. És Anyu nem akart folyton lerakni ilyen mondvacsinált indokokkal, hogy kezet kell mosnia, mert megint a tenyerébe hánytam.

Egy ideig vigasztalhatatlan voltam, hogy nem mehetek vissza, de már idekint is kezdem megtalálni a helyemet.