Nyávogi élete és cselekedetei

A szüleim helyi szóhasználat szerint „gyüttmentnek” számítanak, de én már itt születtem (legalábbis Anyu innen vonatozott be a kórházba, és ide hoztak haza háromnapos koromban). Ezért azt gondoltam, most már ideje volna fölvenni a kapcsolatot a helybéli kisbabákkal.

Nyáron nagy volt a nyüzsgés nálunk, minden hétre jutott vagy két vendégség. (Ezt nagyon szerettem!) Aztán beköszöntött az ősz, egyre korábban kezdett sötétedni, így már kevesen vállalkoznak rá, hogy (kiváltképp hétköznap) elvonatozzanak hozzánk. A hideg idő miatt kerti bulikat sem lehet rendezni (pedig még terveztünk egy autópálya-avatót). Ráadásul már sétálni is csak délelőtt tudunk, ha az eső engedi, mert megmondtam Anyunak, hogy utálok sötétedéskor az utcán lenni. (Hol vannak már a szép, világos nyári esték, amikor néha még a Híradót is lekéstük a séta miatt, mert az utcán bicikliző gyerekekkel és szomszédoló nénikkel beszélgettünk?)

Szóval mostanában csak nézzük egymás fejét itthon Anyuval. Apu gyakran csak későn ér haza a munkából, mi meg kuporgunk a játszószőnyegen, és pislogunk ki a nagy sötétségbe, ami már délután négykor beköszönt. Pedig mind a ketten társasági lények vagyunk. Meg is beszéltük, hogy muszáj lesz kitalálnunk valamit, mielőtt végképp besavanyodunk.

Aztán Anyunak eszébe jutott, hogy itt helyben is kereshetnénk magunknak társaságot. El is kezdtük felderíteni a lehetőségeket. Találtunk egy baba-mama klubot meg egy Ringató nevű foglalkozást.

Első alkalommal Anyu kicsit félve jelent meg velem a baba-mama klubban (úgy is, mint gyüttment). Én viszont teljesen fölvillanyozódva figyeltem a többi kisbabát. Az anyukák körben üldögéltek egy játszószőnyeg körül, a gyerekek középen mászkáltak, kivéve engem, aki még nem tudok mászni. Ja, és Anyu nem mert letenni az öléből, mert az alkalom tiszteletére orbitálisan berottyantottam a gatyámba, pedig úgy tűnt, hogy indulás előtt már elintéztem. Ezért nem is vittünk magunkkal váltás pelust. Úgyhogy Anyu egész végig az ölében szorongatott, és remélte, hogy senki nem kérdezi meg, hogy magasságos ég, kinek van ilyen büdös gyereke.

Másodszorra viszont már letett a szőnyegre a többi gyerek közé, én pedig lelkesen végigkóstolgattam az összes játékot. Kisautók is voltak! Odavagyok a kisautókért. A kedvencem egy zöld traktor. Közben a szemem sarkából csodálkozva figyeltem, hogyan másznak a többiek.

A Ringató is érdekes, de nekem főleg a gyerekek miatt. Az énekekre oda szoktam figyelni (de egyik sem szól cicákról vagy a marosszéki kerek erdőről), a mondókák egyáltalán nem érdekelnek. Viszont mindenki ott van a korosztályomból, aki akar valamit az élettől. Anyu néha letesz a szőnyegre, néha fölvesz, és a többi anyukával meg a nagyobb gyerekekkel együtt körbesétálnak velem, és mindenfélét énekelnek. Aztán megint leülünk, és a tenyeremet meg a hasamat csikizi, meg mindenféle mondókás dolgokat művel, én meg várom, hogy tegyen már le, hadd lássam a többieket, ahogy a szőnyeg közepén kaszinóznak. Néha a fenekemre szokott letenni, és néha hasra, hogy forduljak át a hátamra. A múltkor hasra akart tenni, én pedig hopp, megálltam négykézláb. Anyu teljesen elképedt. Én meg előre-hátra kezdtem hintázni, miközben erősen törtem a fejemet, hogyan is csinálják a többiek ezt a négykézláb mászást.

Aztán persze orra estem és megsértődtem. Anyu viszont azt mondja, érdemes engem közösségbe vinni, mert rengeteget tanulok. (Nem tudom, nagyobb koromban is ilyen lelkes lesz-e mindentől, ami rám ragad a többiektől.)

Apuék valami hull a pelyhesről énekeltek nekem. Itt ugyan csak az eső hullt, és az is csak délután, mert délelőtt szép napos idő volt. Anyuval elmentünk a boltba.

Anyu sokáig válogatott a játékok között, és ezt-azt az orrom alá tartott, de semmi nem érdekelt. Anyu mérgelődött, hogy nincsenek jó játékok kisbabáknak, csak nagy világító, zenélő meg mozgó izék, amiket nem tudnék kézbe fogni és megrágni. Végül jobb ötlet híján vett egy csörgős labdát, és egy kicsit a kezembe is akarta adni, de én rá se hederítettem.

Anyu elszontyolodott, és valami olyasmit mondott, hogy ez lesz az első mikulásom, és olyan ajándékot kellene kapnom, ami tetszik. Bár Apu szerint valószínűleg néhány marék túró rudis papírtól lennék a legboldogabb.

Anyu végül beballagott velem a városközpontba, ahol a papírboltban szintén kapni játékokat. Legszívesebben azzal kezdte volna, hogy „kérek szépen valamilyen könnyen kézbe vehető, érdekes alakú, színes, megrágható dolgot”.

Nem nagyon bízott benne, de végül mégis talált ilyet. Egy óvodásoknak szóló logikai kirakójáték, színes műanyag elemekből áll, és ahogy megláttam, egyből felélénkültem és nyújtogatni kezdtem a nyakamat. Miközben Anyu szemügyre vette, és eldöntötte, jelen esetben nem releváns, hogy csak három éven felülieknek ajánlják, én már kinéztem magamnak egy kis műanyag kosarat is a polcon, és lelkesen belekapaszkodtam. Anyu beleegyezett, hogy vegyük meg azt is, legalább lesz miben tartani a szerteszét heverő desszertes papírjaimat. Akkor még nem sejtette, amit én első pillantásra felmértem, hogy egy igazi praktikus kosárral van dolgunk.

Itthon megfőztük az ebédet, megebédeltünk és megvártuk, hogy sötétedni kezdjen. Ekkor Apuék érdekes sapkákat tettek a fejükre. Meghökkentem, nem tudtam mire vélni a dolgot, gyanítani kezdtem, hogy történni fog valami.

Mécseseket gyújtottak, leoltották a nagyvillanyt (nekem elkerekedett a szemem), és mindenféle olyan éneket énekeltek, amiket eddig még nem hallottam. Ez tetszett! Magyaráztak is valami nagy szakállú bácsiról, aki itt járt, de én aztán semmi ilyesmit nem láttam. Biztos addig jött, amíg aludtam. Na, hát igazán megvárhatta volna, amíg fölébredek!

A következő pillanatban azonban már semmiféle bácsi nem érdekelt, mert megláttam Apu kezében a színes játékokat meg a kosarat. Huhuhuhú! Adják ide azonnal, megrágom, meg-rá-gom! Letettek a szőnyegemre az új játékokkal, a két karommal malomkörzést végeztem izgágultomban, és megpróbáltam az összes színes elemet egyszerre a számba gyömöszölni. Aztán kiderült, hogy mennyire praktikus kosarat is választottam, mert a műanyag elemek mind beleférnek – beleteszik nekem, én pedig boldogan kiborogatom. Csörög! Aztán jön valaki, és visszateszi. Hű, mennyi van! És színesek! Vajon a pirosnak más az íze, mint a zöldnek?

Most itt ülök a szőnyegemen, és izgatottan pakolászom az új játékaimat. Ide kellene tenni mindet… Vagy mégsem, inkább oda… Vagy megenni. A szüleim csokikat eszegetnek és lelkesen énekelgetnek körülöttem, hogy „Suttog a fenyves”, meg hasonlók, előszedték a Weöres Sándort (Ha a világ rigó lenne), meg a Cini, cini muzsikát, boldogok szegénykék, hogy ilyet is tudnak. Én meg nem szólok, hogy hamis.

Szóval ez a nagy szakállú bácsi mégis csak jó fej, akár láttam, akár nem. Majd talán legközelebb. Addig is innen üzenek neki. Szia, Mikulás bácsi, köszönöm szépen az ajándékot! Remélem, téged is megajándékoz valaki.

 Ja, egyébként már eszem mindenfélét. El is felejtettem szólni. Pedig több mint egy hónapja, november 1-jén találkoztam az első kanál reszelt almával.

A szüleim végül nem várták ki az etetéssel, hogy fél éves legyek, mert nagyon sokat szenvedtem a hasfájásommal. Életem első fél évét ronda hasgörcsök közepette töltöttem, és miután mindent kipróbáltak, és semmi nem használt (Espumisan, Infacol, hasmasszázskrém, népi gyógymódok), úgy gondolták, talán az evés segít. Végül mégsem ez jelentette a megoldást, hanem az, hogy elkezdtem ülve játszani. Most már, hogy a nap elég nagy részét töltöm ülő helyzetben, úgy látszik, észrevétlenül elsurrannak valahová a hasamból a levegőbuborékok, amiket az ultrahang is kimutatott, mint a hasfájásom okozóit.

De nem is erről akartam mesélni, hanem az evésről. A történelmi hűség kedvéért feljegyzem, hogy az első alma, amit megkóstoltam, Nagykállóból származott. Nem döbbentem meg különösebben, amikor a számban találtam; azt hittem, ez valami új játék, megpróbáltam megfogdosni az almát a számban és a kanálon is (a számba gyömöszöléssel csak azért nem próbálkoztam, mert már ott volt). Végül is a kanalat ismertem már, Anyu többször a kezembe nyomta főzés közben (amikor már nagyon übültem), hogy játsszak vele, és roppant érdekesnek találtam. A mai napig is ezzel szeretek enni, egy kis fehér műanyagkanál, csak már megrágtam az alját. Épp ezért nem is mernek fémkanállal etetni, nehogy ártson a fogamnak.

Aztán az alma valahogy lecsúszott a torkomon, én pedig rájöttem, hogy ez mégse játék, hanem hasonló dolog, mint a tejecskézés – szóval evés. Aha! Azt szeretem! Még egy-két napot dolgoznom kellett rajta, hogy meglegyen a technika, mert eléggé másképp kell csinálni, mint a szopizást, de az első hét végére már profin benyeltem egy egész reszelt almát. Semmi nem megy mellé, jól nevelten ülök Anyu ölében, és nyitom a számat, ha közeledni látom a kanalat. (Naná, majd bolond leszek a hasamra kenni azt a jó kis ennivalót!)

A következő héten néha összetört főtt krumplit is kaptam anyatejjel, ez is nagyon ízlett. Aztán a harmadik héten átálltunk a nyers reszelt almáról a megfőzött és villával összetört almára, mert kiderült, hogy a nyers almától hosszabb távon szorulásom lesz. A negyedik héten nyers körtét is kaptam botmixerrel pépesítve, ez ellen sem volt kifogásom. Legközelebb állítólag a sárgarépa lesz az újdonság az étrendemben, aztán a sütőtök, a cukkíni meg a cékla. Nekem mindegy, csak adhatnák egy kicsit gyorsabban azt a kanalat.

A zöldségeket só nélkül főzi meg Anyu, mert a kisbabáknak még nem kell só meg cukor, és nem is egészséges. Nem tesz bele semmit, csak legfeljebb anyatejet, ha valamit hígítani kell. A főtt almát szokta néha nyers reszelt almával keverni, abban mégis csak több a vitamin. Botmixert csak akkor használ, ha muszáj, inkább villával trutymákolja össze a dolgokat, hogy a darabosabb ételhez is hozzászokjak. Én meg lelkesen lenyelem, amit a kanálon találok, és tátom a számat az újabb falatért, mint egy kisfecske. Anyu szívesen főzőcskézik nekem, mert szereti etetni a környezetében lévőket. Kezdetben a macskákon élte ki az etetési szenvedélyét, azután Apun, és most én vagyok soron.

Először okozott némi fejtörést, hogy hánykor is kapjak enni, mivel ennek stabil, állandó időpontnak illik lennie. Így a délelőtt nem jöhetett szóba, mert kiszámíthatatlan, hogy hánykor kelek föl (egy nyugtalanabb éjszaka után képes vagyok 11-ig aludni, utána viszont vidám vagyok és szociális). Az is jó ötlet lett volna, hogy együtt ebédeljen a család, de ezt is nehéz lett volna megszervezni, mert ez főleg hétköznap elég sok tényezőtől függ. Végül úgy alakult ki a rendszer, hogy a délután 2 órakor bekövetkező állandó időpontú szopizás után 5-kor kapok szilárd ételt. Utána ha kérem, szopizhatok 6-kor vagy fél 7-kor (ha keveset ettem vagy szomjas vagyok), de van, hogy nem is kérek szopit 8-ig.

Egyes források azt ajánlják, hogy a szilárd ételt szopizás előtt kapjam meg, amikor még elég éhes vagyok; mások szerint jobb szopizás után, nehogy emiatt abbahagyjam a tejecskézést. Nos, nálunk úgy alakult ki, hogy az alma- és krumplievés beszámít önálló étkezésnek, mivel már az első héttől fogva képes vagyok becsapni egy egész almát vagy krumplit. (Anyu vigyáz rá, hogy elég híg legyen az ennivalóm, és ne legyek szomjas.)

Sőt, olyannyira önálló étkezésnek veszem, hogy rendszeresen el is alszom közben, ugyanúgy, ahogy a cicin szoktam. Úgy látszik, összekapcsoltam az evést a megnyugvással és alvással. A szüleim remélik, hogy ezt a szokásomat idővel kinövöm, és később nem fogok arccal a leveses tányérba borulva aludni a vasárnapi ebédnél.

Elmesélem nektek, milyen a legjobb játék (szerintem).

Először is nagyon könnyű: akkor se ejtem el, ha csak két ujjal sikerül megcsípni, és nem fáradok el, ha percekig tartom az egyik kezemben, miközben a másikkal piszkálom. Ennek ellenére elég erős, és nem tudok darabkákat lerágni belőle. Szép színes, és érdekesen csörög, ha fogdosom vagy a számba gyömöszölöm.

Úgy vettem észre, hogy ezekbe a klassz játékokba valamilyen ennivalót szoktak csomagolni, amit a szüleim gyorsan megesznek, hogy legyen nekem játékom: túró rudit, nagy tábla csokit vagy kis csokidesszertkéket.

Ha Anyu túró rudit eszik, annyira lázba jövök, hogy felmászom rá és megpróbálom kicsavarni a kezéből. Újabban el kell bújnia vele, mert nem bírom kivárni, amíg megkapom a papírját, rikoltozom és az asztalt csapkodom. (Úgy kell neki, végül is ők jönnek folyton azzal, hogy ne szokjak rá a túró rudira – akkor meg ne egyék előttem! A szüleim nagy vízprédikálók, ha csokiról van szó.) Ha pedig egyszer a kezembe kaparintom a csomagolását, először is megszerelem (mert biztos elromlott), aztán megrágom, végül pedig jól összegyűröm. Ha már összegyűrtem, akkor már nem jó, mert kiment belőle a kraft. Adjanak másikat.

Van egy hatalmas Milka csokis papírom, ezzel viszont már hetek óta nagyon jól tudok játszani, ez nem romlik el, ha összegyűröm. Rengeteg olvasnivaló van rajta, sose unom meg.

Múlt szombaton pedig (amikor esett a hó) egész délután egy doboz J. D. Gross desszert papírjával játszottam. Sok kis színes, csillogó darabka, eleve jó sokáig tartott, amíg mindegyiket egyenként megjavítottam. Nem lehet szétrágni őket, és amikor feldobáltam a levegőbe, sokkal érdekesebb színes hó esett, mint odakint az az egyforma fehér izé.

Ezeken kívül is csak azok a játékok érdekelnek, amelyeket meg tudok fogni, könnyen fel tudok emelni, és a számba tömhetem. Az ágyam fölött forgó állatkákra például köpök, mert nem érem el őket, így eldöntöttem, hogy nem ehetőek. Múltkor Anyu mutatott egy zenélő macit, de ez nagyon idegesített, mert túl nagy volt hozzá, hogy fölemeljem. Ezért jól elpüföltem a tenyeremmel, aztán óbégattam, hogy adjanak valami rendeset.

A zenélő és világító dolgok pláne nem érdekelnek. Pedig a szüleim úgy gondolták, hogy idén (mielőtt megtanulnék mászni) még utoljára padlótól mennyezetig érő karácsonyfát vesznek, hadd csodálkozzak. Hétfőn viszont szemorvosnál voltunk egy üzletközpontban, ahol volt egy rakás feldíszített karácsonyfa. Anyuék már előre örültek, hogy hogy fog nekem tetszeni. Gyorsan odavittek, de én még csak rájuk se néztem, ehelyett nagy szemekkel bámultam az embereket.

A zenélő játékok némelyike pedig kifejezetten idegesít. Azt hiszem, hallok olyan magas hangokat is, amelyeket a felnőttek nem. A mobiltelefonra például felébredek, mielőtt még megszólalna a szignálja. A számítógép képernyőjét is zavarja, úgyhogy ellenőrizhetitek is, hogy nem beszélek zöldségeket. Behullámosodik a képernyő, én felsírok, és csak egy másodperccel később szólal meg a telefon.

A gyerekdalos CD-t, amit kölcsön kaptam, is túl magasnak találtam, sírtam tőle, és Apunak át kellett állítani a lejátszást, hogy eltűnjenek a magas hangok. Így egy ideig csodálkozva figyeltem, de mivel egy szó sem esett cicákról vagy a marosszéki kerek erdőről, meguntam az egészet, és visszatértem a jól bevált csokipapírjaimhoz.

Yeeeee! Itt volt a nagymamám, és megszerelte a futós babakocsimat. (A nagymamám bármit meg tud szerelni.)

Ha nagy leszek, én is mindenfélét megszerelek majd. Már most is szoktam gyakorolni. De a legjobb szerelnivalókat folyton kiveszik a kezemből (távirányító, mobiltelefon...) Múltkor megkaparintottam a rádió távirányítóját, mialatt Anyu öltöztetett, és beállítottam a rádión egy angol nyelvű adót. Gondoltam, ez tetszeni fog a szüleimnek, mostanában úgyis folyton Fekete Viperát néznek (angolul). De Anyu mégse tűnt túl boldognak, úgyhogy inkább gyorsan elindítottam a CD-t.

Szóval most már akár futhatnánk is a remek babakocsimmal. Csakhogy most épp jó nagy hó van felénk. Bizony, szombat délután kezdett esni -- meg is örökítem a pillanatot, elvégre ez életem első hava. Éppen a szőnyegen játszottunk Anyuval és Brahmsot hallgattunk (pont illett a hóeséshez), Apu pedig netezett. Egyszer csak kinéztünk a teraszajtón, és megláttuk, hogy szállingózik a hó. A szüleim örvendeztek, én csodálkoztam, hogy minek örülnek ennyire. Aztán együtt néztük a teraszajtón át a... nem igazán jöttem rá, hogy micsodát. Mindenesetre hangulatos kis délután volt.

Ma pedig már voltunk is sétálni a babakocsimmal. Igaz, hogy nem sokra emlékszem az egészből. Az öltözékem egy kicsit South Parkosra sikerült, így a kezemmel semmit nem tudtam csinálni, végül meguntam az egészet, és megnéztem, mit vetítenek belülről a szemhéjamra. (Mindenesetre a kocsim jó kényelmes. Remélem, Anyu nem gondolta teljesen komolyan, hogy rohangálni fog velem.)