Apuék valami hull a pelyhesről énekeltek nekem. Itt ugyan csak az eső hullt, és az is csak délután, mert délelőtt szép napos idő volt. Anyuval elmentünk a boltba.

Anyu sokáig válogatott a játékok között, és ezt-azt az orrom alá tartott, de semmi nem érdekelt. Anyu mérgelődött, hogy nincsenek jó játékok kisbabáknak, csak nagy világító, zenélő meg mozgó izék, amiket nem tudnék kézbe fogni és megrágni. Végül jobb ötlet híján vett egy csörgős labdát, és egy kicsit a kezembe is akarta adni, de én rá se hederítettem.

Anyu elszontyolodott, és valami olyasmit mondott, hogy ez lesz az első mikulásom, és olyan ajándékot kellene kapnom, ami tetszik. Bár Apu szerint valószínűleg néhány marék túró rudis papírtól lennék a legboldogabb.

Anyu végül beballagott velem a városközpontba, ahol a papírboltban szintén kapni játékokat. Legszívesebben azzal kezdte volna, hogy „kérek szépen valamilyen könnyen kézbe vehető, érdekes alakú, színes, megrágható dolgot”.

Nem nagyon bízott benne, de végül mégis talált ilyet. Egy óvodásoknak szóló logikai kirakójáték, színes műanyag elemekből áll, és ahogy megláttam, egyből felélénkültem és nyújtogatni kezdtem a nyakamat. Miközben Anyu szemügyre vette, és eldöntötte, jelen esetben nem releváns, hogy csak három éven felülieknek ajánlják, én már kinéztem magamnak egy kis műanyag kosarat is a polcon, és lelkesen belekapaszkodtam. Anyu beleegyezett, hogy vegyük meg azt is, legalább lesz miben tartani a szerteszét heverő desszertes papírjaimat. Akkor még nem sejtette, amit én első pillantásra felmértem, hogy egy igazi praktikus kosárral van dolgunk.

Itthon megfőztük az ebédet, megebédeltünk és megvártuk, hogy sötétedni kezdjen. Ekkor Apuék érdekes sapkákat tettek a fejükre. Meghökkentem, nem tudtam mire vélni a dolgot, gyanítani kezdtem, hogy történni fog valami.

Mécseseket gyújtottak, leoltották a nagyvillanyt (nekem elkerekedett a szemem), és mindenféle olyan éneket énekeltek, amiket eddig még nem hallottam. Ez tetszett! Magyaráztak is valami nagy szakállú bácsiról, aki itt járt, de én aztán semmi ilyesmit nem láttam. Biztos addig jött, amíg aludtam. Na, hát igazán megvárhatta volna, amíg fölébredek!

A következő pillanatban azonban már semmiféle bácsi nem érdekelt, mert megláttam Apu kezében a színes játékokat meg a kosarat. Huhuhuhú! Adják ide azonnal, megrágom, meg-rá-gom! Letettek a szőnyegemre az új játékokkal, a két karommal malomkörzést végeztem izgágultomban, és megpróbáltam az összes színes elemet egyszerre a számba gyömöszölni. Aztán kiderült, hogy mennyire praktikus kosarat is választottam, mert a műanyag elemek mind beleférnek – beleteszik nekem, én pedig boldogan kiborogatom. Csörög! Aztán jön valaki, és visszateszi. Hű, mennyi van! És színesek! Vajon a pirosnak más az íze, mint a zöldnek?

Most itt ülök a szőnyegemen, és izgatottan pakolászom az új játékaimat. Ide kellene tenni mindet… Vagy mégsem, inkább oda… Vagy megenni. A szüleim csokikat eszegetnek és lelkesen énekelgetnek körülöttem, hogy „Suttog a fenyves”, meg hasonlók, előszedték a Weöres Sándort (Ha a világ rigó lenne), meg a Cini, cini muzsikát, boldogok szegénykék, hogy ilyet is tudnak. Én meg nem szólok, hogy hamis.

Szóval ez a nagy szakállú bácsi mégis csak jó fej, akár láttam, akár nem. Majd talán legközelebb. Addig is innen üzenek neki. Szia, Mikulás bácsi, köszönöm szépen az ajándékot! Remélem, téged is megajándékoz valaki.