Nyávogi élete és cselekedetei

A szüleim szerint engem az eb adott, vagy mi.

Például odabújok Apuhoz, átölelem a nyakát (Apu elolvad), szorosan hozzásimulok, és jól megharapom az orrát. Úgy, hogy „hamm”. Apu először sziszeg, hogy „jujjujjuj”, azután összegyömöszöl, és azt mondja nekem, hogy „Ebadta!!!”

Vagy Anyu ölében ülök, és a szendvicsét nézem a tányéron. Hirtelen villámgyorsan előredőlök, megmarkolom a szendvicset, és elhajítom. Már nagyon messzire tudok ám dobni egy szendvicset!

Vagy a kenguruban kucorgok, és figyelem, hogyan főz Anyu. Fog valami gombát, és összeaprítja. Ettől fellelkesedem, két kézzel elkapom a karját, és „hamm!” Sajnos folyton polárdzseki van rajta, úgy nehéz véresre harapni. (Az ujját néha sikerül.)

Tegnap reggel meg Apuval interneteztem, és jó sok ideig figyeltem, hogy melyik gombot kellene megnyomni, hogy minél nagyobb zűr legyen. Ilyenkor csak egyetlen dobásom van, mert utána elvisznek onnan, szóval nem érek rá a végtelenségig próbálkozni. Egyszer csapok le, de az hatékony. (Anyunak néha negyed órájába is belekerül helyrehozni az én egyetlen mozdulatomat. Vehe, egy csomó olyan billentyűkombinációt ismerek, amit ő nem.) Apunak most azt találtam ki, hogy egy energikus billentéssel bezártam az egyik ablakot, azután megragadtam az egeret, és kijelöltem két hozzászólást a topikban. „Ebadta! Ebadta kisbabája!”

Ezek szerint az „Ebadta” definíciója nemcsak az, hogy harap és szendvicseket hajigál, hanem az informatikához is ért. Aha. (Remélem, nem fizetnek utánam ebadót.)

Hétvégén Siófokon voltunk, ahol a féléves születésnapom tiszteletére egy nagy futóversenyt rendeztek. A szüleim ugyan azt mondták, hogy ezt a versenyt minden évben megrendezik, és ők mindig ott is szoktak lenni, de ez szerintem nem ellentmondás. (Kedves dolog, hogy évekkel előre készültek a féléves születésnapomra, amely tényleg nagy esemény – most már sokkal inkább hasonlítok kisgyerekre, mint kisbabára).

Ez volt az első futóversenyem, ahol szurkolóként voltam jelen, nem résztvevőként. Tavaly Anyuval többször futottunk együtt (igaz, hogy akkor még a hasában voltam); például ezen a versenyen is, de ez volt az utolsó, mert már nagy voltam, és Anyu félt, hogy a futás elhasználja előlem a vércukrot meg az oxigént. Szóval Anyu pontosan egy éve nem futott. Most már újrakezdhetné, mert hajlandó vagyok ordítozás nélkül a babakocsiban maradni, csak senki nem tudja, hogy kell átszerelni a futós babakocsimat fekvősről ülősre.

Vixyke és berzso találták ki még tavaly, hogy jöjjünk le idén együtt, és meg is szervezték a lejutásomat, ezúton is köszönöm szépen! Vixyke jött értünk egy nagy autóval, amibe belefért az összes holmim. Anyuék abszolút biztonságra pakoltak nekem, hátha mindent összetojok meg összehányok, de egész hétvégén mintagyerekként viselkedtem, és nem tojtam vagy hánytam össze semmit. Még csak nem is übültem. (Pfü, marha fárasztó volt megjátszani magamat!)

Szombat reggel Anyu csak az utolsó pillanatban keltett föl, hogy jól kialudjam magam. Vixyke még a gyerekülésemet is be tudta szerelni az autóba (ez eddig senkinek sem sikerült), én pedig annyira megilletődtem, hogy hajlandó voltam az ülésben maradni bármiféle ordítozás nélkül (mondom én, hogy mintagyerek vagyok). Érdig Anyu mobiltelefonját ettem, utána még elvoltam egy darabig a vízilovas könyvemmel, és csak Székesfehérvár után kellett nekem a cicákat énekelni.

Siófokon szép napsütés fogadott bennünket és egy csomó ember. A szálloda nagyon tetszett nekem, nagy szemekkel nézelődtem. Amióta szeparációs félek, most voltam először idegen helyen, Anyuék tartottak is tőle, hogy egy egész szállodának fogom leordítani a haját, de mondom, hogy mintagyerek vagyok. Egyetlen dolgot kötöttem ki: hogy senki ne vegyen kézbe, aki nem Anyu, nem Apu és nem berzso. De ez szerintem elég méltányos kérelem.

Rengeteg kisbaba érkezett a versenyre (úgy látszik, a futók derékhada most ért gyerekvállaló életkorba, vagy egymástól lesték el az ötletet). A szálloda első emeleti folyosóján egymást érték a futós babakocsik. Az a két fantasztikus pasi is itt volt, Dani és Boldizsár, akik már a négyhónapos szülinapi bulimra is eljöttek. Sajnos, most nem igazán értem rá szempillát rezegtetni, mindent jól meg kellett néznem. Azon azért megdöbbentem, hogy Boldizsár úgy rohangál, mint egy felnőtt. Lehet, hogy mi, kisbabák is tudunk ilyet? Elképesztő. (De az is lehet, hogy Boldizsár a földönkívüliek ügynöke, és Dani falazik neki.)

Az ötödik emeleten volt a szobánk, kilátással a Balatonra és a rajt-cél zónára. Nagyon kellemes kis szoba volt, egyből otthon éreztem magam (elvégre már jártam tavaly ebben a szállodában), és játszani kezdtem az ágyon. Semmi eblé meg hadzsidzsi. A szüleim egyik döbbenetből a másikba estek. (Vehe.)

Ebédnél Boldizsárék apukája ajánlotta, hogy ültessenek bele engem is egy etetőszékbe, mint a fiúkat. Először nagyon meglepődtem, azután megpróbáltam kimászni, végül rájöttem, hogy a tenyeremmel remekül lehet püfölni az etetőszék asztalkáját. Nagyon komolyan festettem a székben ülve (remélem, mindenki látta).

A szálloda előterében nagy volt a nyüzsgés, bácsik meg nénik rohangáltak futócuccban, kisbabák kurjongattak egymásnak a kocsijukból kikönyökölve. Újfent beigazolódott, hogy nagyon szeretem, ha sok ember van körülöttem (hát még, ha kisbabák!), és ha új helyszíneket láthatok. És ez még most, a szeparációs félelem korszakában is így van. Persze az is kell hozzá, hogy kialudjam magam (ha álmos vagyok, a saját tükörképemet is ellenszenvesnek találom), és hogy az ismeretlenek biztonságos távolságban maradjanak. Mindenesetre nagyon fel voltam dobva, a homlokomat ráncolva, tágra nyílt szemmel nézelődtem.

A délutáni távot együtt drukkoltuk végig az álompasikkal, mivel mind a két szülőjük futott, és berzso vigyázott rájuk, aki rápihent a másnapi száguldozásra. Vixyke is futott, meg Apu (ő már a délelőtti távon is, meg másnap is), mi meg a Balaton partján álltunk, és kiabáltunk nekik, hogy „hajrá”, meg a többi rengeteg ismerősnek, és ismeretleneknek is. A srácok a sportkocsijukból kukkoltak (illetve Dani már a mezőny elején elaludt, Boldizsár megvárta az apukáját), én meg a kengurumban ülve lóbáztam a lábam. Szép volt a Balaton, ahogy lassan alkonyodott, és finoman hullámzott a víz. Láttam futni egy igazi Tapírt.

Nagy szemekkel néztem, ahogy szembefut velünk az a rengeteg ember, egész eddigi életemben összesen nem láttam ennyit. Anyu a fülembe sugdosva magyarázgatta, hogy ha megmételyeződöm a futóversenyek hangulatával, nagyobb koromban majd én is futkározhatok. (Hm, úgy, mint Boldizsár?) Amikor a srácok anyukája beérkezett a célba mosolygósan, kipirulva és csillogó szemmel, Anyu arra gondolt, hogy okvetlenül meg kell szerelni a futós babakocsimat.

Este a nagyteremben talkshow volt celebekkel, vagyis beszélgetés ultrafutókkal, köztük Lupus bácsival, aki mindig szokta nekem mondani, hogy szia, Nyávogi, hogy vagy (már akkor is, amikor Anyu nagy pocakkal szaladozott a túrákon). Érdeklődéssel hallgattam, hogy mit mesélnek, főleg, mert Anyu föl-le mászkált velem a széksorok mellett (kenguruban ültem). Egészen lázba hozott a Balaton Szupermaraton leírása, valamint a sarokban a legyezőpálma.

Azután együtt vacsoráztunk a többiekkel, és beszélgettünk. Jó fej voltam, és hagytam enni a szüleimet – az ilyesmi otthon nem gyakran fordul elő, de hát a hétvégén minden statisztikát borítottam. (Na, majd a következő napokban behozom.)

Életemben először nagy fürdőkádban fürödtem. Kicsit meglepődtem rajta, de nem problémáztam. A szálloda felajánlotta, hogy ad nekem kiságyat, de nem kértük, mert Anyu attól félt, hogy ha éjszaka felébredek, megrémülök, és soha többet nem lehet engem kiságyba tenni. Így inkább együtt aludtam Anyuval, összekuckóztunk, és viszonylag nyugodtan telt az éjszaka. Nem ordítoztam, amikor fölébredtem, csak halkan nyüszögve tudattam, hogy kimennék egy pohár vízért, ha tudnék járni, de mivel nem tudok, inkább adjanak szopit.

Apu ugyan felébredt ránk, de vissza is tudott aludni. Nem éppen ideális pihenés egy félmaraton előtt, de lehetett volna rosszabb. Mivel Apu reggel nyolckor akart kelni, ezt tiszteletben tartottam, és majdnem nyolcig hagytam aludni a családot. Reggel sokat nevetgéltünk, vagyis amikor Apuék nevettek, akkor én is hangosan vihogtam. A végén már azon nevettek, hogy én hogy röhögök.

A reggelinél nagy buli volt, közös asztalnál ültünk a srácokkal. Boldizsár nagyon szomorú volt, hogy megetetik, Dani nem zavartatta magát, pókerarccal rágta a kanalát. Közben odakint egyre többen gyülekeztek, mivel a vasárnapi félmaraton a legnépszerűbb táv ezen a versenyen. Ez Magyarország második legnagyobb félmaratonja.

Gyönyörű napsütéses idő volt, a parton egy kis köddel. A rajtzónában annyian álltak, hogy végig se lehetett látni a tömeget. Rita is megérkezett, nagyon megörültünk egymásnak. Mindenki izgatottan beszélgetett és a felszerelését igazgatta, aztán felhangzott a startlövés, és a tömeg kihömpölygött a rajtkapun. Éreztem, hogy valami történik, kíváncsian fészkelődtem a kenguruban.

Apu a rajtban még szólt Anyunak, hogy hozza le a fejpántját, így felszaladtunk a szobába, azután a visszakanyarodó mezőny elé sétáltunk. A hármas kilométernél találkoztunk szembe Apuval meg Ritával, és odaadtuk a fejpántot. Megint annyi futót láttam szembejönni, hogy Anyu szerint még álmodni is fogok velük. Most még több ismerős volt, mint tegnap, sokan mondták, hogy „Nahát, itt van Nyávogi!”, akik pedig még korábbról ismerték Anyut, azok közül páran meglepődtek, hogy „Jé, csak nem egy Nyávogi az ott?!” Anyu nem győzött büszkélkedni velem.

Azután fölmentünk a szobába, és egy ideig az ablakból meg az erkélyről néztük az élbolyt, ahogy az első köre után átsüvít a rajt-cél zónán. Később lementünk, és az ellenkező irányban is elsétáltunk a pálya vége felé, amíg össze nem találkoztunk Apuékkal. A partra is lekanyarodtunk, ahol időközben a mezőny eleje már a második körénél tartott. Éppen sikerült elcsípnünk, amikor berzso elszáguldott! Én nem is jöttem rá, hogy valami nagy dolog készül, mert ugyanolyan szépen mosolygott, ahogy szokott, még csak fáradtnak se tűnt.

Elég erős szél fújt, és Anyu félt, hogy megfázom, így visszasétáltunk a szállodához. Menet közben elaludtam a kenguruban, fölmentünk a szobába, és aludtam egy kicsit az ágyon, azután szopiztam. Így sajnos kihagytuk, amikor Apuék a második körben elfutottak a parton.

A befutó tájékán jó érzékkel abbahagytam a szopizást, és megint lementünk a szálloda elé a célkapuhoz, ahol sorban mondták be a beérkezőket. Még pont láthattam, ahogy Apu bevágtat. Izgatottan rágtam az öklömet.

Hű, berzso fantasztikusat futott, gratulálunk neki! Rita is és berzso is büszkén mutatták az érmüket, teljesen le voltam nyűgözve. Ritáét meg is szerettem volna kóstolni az ebédnél, de azt mondták, hogy árt a fém a fogamnak. Na, úgy látszik, nagykoromban tényleg kénytelen leszek versenyeken indulni, és akkor majd az összes érmemet összerághatom.

Jó hangulatban ebédeltünk, a verseny előtti izgatottság elégedett büszkeségnek és némi jóleső bágyadtságnak engedte át a helyét. Nagyon sajnáltam, hogy haza kell jönni, szerintem a többiek is. Pedig már annyira kifáradtam, hogy amint betettek az autóba, azonnal elaludtam, és csak akkor ébredtem föl, amikor már a saját városunkban jártunk.

Itthon, amint Anyu belépett velem az ajtón, szétnéztem, a felismerés öröme gyulladt ki az arcomon, és egy nagyot kurjantottam. Itthon vagyok! És most már tudom, mi az, hogy „itthon”. Másnap persze nem tudtam hová lenni, kerestem, hogy hová lett a sok ember, hirtelen nagy lett a csönd körülöttem.

Szóval remek kis hétvége volt, sokáig emlékezni fogok rá, még ha talán nem is tudom majd, hogy mire emlékszem.

A szüleim még nem mernek teljesen fellélegezni, de úgy tűnik, a nyögős korszakomnak is vége. Azt hiszik, hogy ők szoktattak le róla, mivel konokul és következetesen nem vettek tudomást rólam, amikor félórákon át hátborzongatóan nyögtem és szirénáztam (miközben persze jól látszott, hogy a szemük sarkában rángatózik egy ideg). De az igazság az, hogy egyszerűen rájöttem, hogy a nyögés tré.

Mivel mindig mérgemben vagyok a legtalálékonyabb, ezért az úgynevezett „übülést” fejlesztettem tovább. Talán még emlékeztek, korábban meséltem, hogy ha igazán feldühödöm, azt szoktam kiabálni, hogy „übüüüüü!”. Na, most már ez is a múlté, az új szitkozódási trend az „übüme” (ezt roppant szemrehányó arccal tudom hangoztatni), vagy ha végképp kihoznak a sodromból, akkor az „eblé”. A szüleim büszkék, hogy kimondtam az első értelmes szót, mert ha jól megnézzük, annak végül is van értelme, hogy „eblé”… Vagy legalábbis scrabble-ben elfogadnák. (Ha a szokott vehemenciával képviselném az érdekeimet…)

Reggelenként Anyu, miután tésztába tett és felöltöztetett, odaültet a hordozómban a fürdőszoba ajtaja elé, és kihozza a fogkefémet, meg a sajátját. Együtt fogat mosunk, ez tetszik, nagyokat vigyorgok. Aztán megunom és eldobom a fogkefémet, Anyu meg elmegy mosakodni, és felöltözik. Üldögélek a hordozómban, és várom, hogy történjen végre valami érdekes. De nem történik. Az énekelgetésem egyre türelmetlenebbé válik, aztán elhangzik az aznapi első „eblé”. „Eblé!” – kiabálja vissza Anyu a lakás túlsó feléből. „Eblééé!” – süvöltöm neki, és egészen addig folytatom, amíg ki nem vesz a hordozóból, és a hóna alá nem csap.

A szüleim szerint most már elég nagy vagyok hozzá, hogy egyedül játsszak a szőnyegemen. Ebben nagyjából egyet is értünk, de azért elég gyakran előfordul, hogy nincs kedvem tovább egymagamban játszani. Azok a nyomorult játékok folyton kimásznak a kezemből, a gravitáció is hat rájuk, mintha nem lenne elég bajom, és mindenféle idióta alakjuk van, hiába markolom őket az összes ujjammal. És olyan macerás folyton az oldalamra fordulni, és nyújtózkodni értük, meg stresszelni, hogy jó oldalukon sikerül-e megcsippenteni őket, vagy megint kifordulnak az ujjaim közül, és odébb ugranak. Különben se érdekelnek, az összeset kívülről tudom. Na, ilyenkor néhány halk és elkeseredett „übüme” után olyan eblézésbe fogok, hogy a tévében nem győznék kifütyülni a mondanivalómat.

Sajnos a szüleimnek újabban teljesen elment a józan eszük, és nem hajlandók fölvenni engem, amikor dühöngök. (Persze, vérszemet kaptak, mert azt hiszik, hogy a nyögést is miattuk hagytam abba.) Elmélyült pofával mászkálnak körülöttem, mint akiknek rengeteg dolguk van, megjátsszák, hogy az „eblé” nekik bakfitty. Ilyenkor aztán a végletekig elkeseredem, felöltöm a hisztityúk-arckifejezést, egy csomó nyálat gyűjtök a számba, és mindenfelé fröcsögtetem, közben pedig világgá kiabálom a legeslegrondább káromkodást, amit ismerek. Ez pedig: „hadzsidzsi!”. Úgy hangzik, mint amikor valaki szanaszéjjel tép egy agyontorzított basszgitárt. (Ez az úgynevezett „birth metal” egyik fontos ismertetőjegye.)

Továbbra sem vesznek komolyan, egymást túllicitálva igyekeznek kifigurázni, rendkívül jó mulatságnak tartják, hogy „hadzsidzsit” kiabálnak, persze úgy nem autentikus, ha nem vörös a fejük, nem könnyes a fülük töve, és semennyire nem nyálasak, de hát beszélhetek én nekik. Roppant jól szórakoznak, én kevésbé. Azt is kitalálták, hogy szerintük a „hadzsidzsi” úgy hangzik, mintha azt ordibálnám némiképp fejletlen kiejtéssel, hogy „hol a cici”. Pedig egyáltalán nem ezt ordítozom, hanem azt, hogy „rátok se fogom nyitni az ajtót a szociális otthonban”.

Ranschburg bácsi szerint ha a szülő örül, hogy a gyereke figyelmét milyen könnyen el lehet terelni a rosszalkodásról, valószínűleg nem gondol arra, hogy a koncentrációs készség nagyrészt veleszületett dolog, és ugyanennek a gyereknek talán gondjai lesznek az iskolában az odafigyeléssel.

Na, ezek szerint az én koncentrációs készségemmel nem lehet nagy gond, mert roppant konokul tudok ragaszkodni ahhoz, amit kifőztem. De ha egyszer én Carol Cooper „A baba fejlődése” című könyvét szeretem enni, és kész! Olyan szép színes képek vannak benne kisbabákról, olyan szépen zörögnek a lapjai, miközben fanatikus tekintettel a számba gyömöszölöm, és olyan szépen visítja Anyu, hogy „jujne, jujujne!”.

Kiszedik a kezemből, és felteszik a kanapé háttámlájára. Megsértődöm. Vigasztalnak. Nem törődöm vele. Újabb könyveket mutogatnak, amiket összerághatok. Azokkal se törődöm. Végül Anyu az ölébe vesz és magához ölel, én meg a vállára hajtom a fejem, és végre elcsendesedem – no igen, mert a válla fölött megkaparintottam Carol Coopert, és most megint azt gyömöszölöm a számba fanatikus tekintettel.

Múltkor Anyu a kocsizsákot adta rám a szokásos birkózás árán (sétálni szeretek, csak öltözködni nem), és átszaladt valamiért a konyhába. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy abbahagytam az ordítozást, mintha elvágták volna, és gyanúsan hallgatok. Rosszat sejtve átkukucskált a pulton. Hát persze, hogy odaevickéltem valahogyan a kanapé túlsó felére, a járóka mellé, és kihámoztam Carol Coopert a járóka sarkára tett pulóver alól, ahová eldugták, és most fanatikus tekintettel gyömöszölöm a számba.

Egyszerűen bárhol elérem. Ha Carol Cooperről van szó, a kezem legalább nyolcvan centi.

Nem tudom, hogyan várhatják el a szüleim, hogy ne egyek könyveket, amikor állandóan körülrakják magukat velük. Persze amikor kimenekítik a nyálas kis mancsomból, gyorsan eldugják a könyvespolcra, jó magasra, de teljesen mindegy, mert egy-két nap múlva valamelyikük úgyis előveszi, hogy megnézzen valamit benne.

A szüleim úgy álltak hozzá a gyerekvállaláshoz, mint egy kollokviumhoz: a lehető legtöbb szakirodalmat elolvasták, hogy tájékozódni tudjanak a főbb irányzatok között, megismerjék az érveket és ellenérveket, és gyakorlati példák esetén ki tudják választani a legmegfelelőbb megoldást. És ez nem is jött rosszul, mert mellettem aztán csak úgy sorakoznak a gyakorlati problémák. De eddig még mindent szerencsésen megoldottunk. Bizonyára lehetséges puszta szülői ösztönből is gyereket nevelni, de a szüleim nem vállalkoztak rá. Túlságosan hozzászoktak, hogy ne menjenek készületlenül a vizsgákra.

Gondoltam, talán nem árt, ha a nyávogival rendelkezők vagy a jövőben nyávogit tervezők kedvéért összegzem, melyik könyveket találták a szüleim a leghasznosabbnak.

Anne Deans: A terhesség ABC-je

Ezt a könyvet Apu akkor vette Anyunak, amikor eldöntötték, hogy szeretnének egy olyan büdösegeret, mint én. Keresztbe-kasul kiolvasták, jó tájékozódási pontokat nyújt a terhesség, magzatfejlődés, szükséges vizsgálatok, szülés és csecsemőgondozás kérdéseiben. Hasonlóak még: Elizabeth Fenwick: Kismamák nagykönyve és Eisenberg–Murkoff–Hathaway: Az a 9 hónap. Ezeket olyan barátaiktól kapták, akik szintén nagyon drukkoltak nekem, ezúton is köszönöm.

Guóth-Gumberger–Hormann: Szoptatás

Ezt erős fenntartásokkal kell kezelni, mert túlságosan idealizált képet nyújt, de így is nagyon hasznos, mert minden szükséges információt tartalmaz ahhoz, hogy az ember szoptatásból is „levizsgázzon”, és félévesen nyolckilós anyatejes nyávogija legyen. Csak túl kell tennie magát a megrázkódtatáson, hogy a szoptatás mégsem úgy néz ki, hogy egy rózsaszín felhőn lebegő angyalka bensőséges harmóniában cumikázik az előírt húsz percig, aztán békés álomba merül, hanem esetleg meg kell verekednie egy visító fúriával, aki kiköpködi vagy rojtosra rágja a cicit, és egyáltalán nem ismeri az órát, sőt, nem is akarja megismerni. És ez így teljesen rendben van.

Spock–Parker: Spock doktor csecsemő- és gyermekgondozása

Igen, a jó öreg Spock. Még mindig nélkülözhetetlen kézikönyv a születést követő kérdésekre, de persze ezt is fenntartásokkal kell kezelni, főként, mert az amerikai rendszert írja le (a fordító több helyen hozzá is teszi, hogy „nálunk ez másképp van”, pl. a védőoltások, vagy hogy milyen ételeket kapjon először egy kisbaba). Sajnos, a csecsemős témájú jó szakkönyveknek, amikhez hozzájutottunk, a legnagyobb része fordítás, ezt nem árt számításba venni, és máshonnan hozzátenni a szükséges ismereteket az itthoni szokásokról, nézetekről, lehetőségekről.

(Egyébként Apu elkérte a nagymamámtól Spock doktor 30 évvel ezelőtti kiadását is, és nagy derültség közepette hasonlították össze a mostanival.)

Ranschburg Jenő: Szülők könyve

Ez a könyv nagyon tetszett a szüleimnek. A gyerekek fejlődéséről és a velük való bánásról szól; olvasmányos, emberi, gyakorlatias.

Carol Cooper: A baba fejlődése

Ez is hasznos könyv, születéstől három éves korig korszakokra osztja a fejlődést (előbb hetekre, aztán hónapokra, évekre), és az egyes korszakokat többféle szempontból elemzi. Vannak benne következetlenségek, de összességében jól tájékoztat, hogy amit most épp művelek, azt miért művelem, rendben van-e ez így, és mire számíthatunk a jövő hónapban. (Ja, és nagyon jó íze van!)

Clayton–Fischbein–Weckl: Terhesség félelem nélkül és Orenstein: A baba első éve – 365 ötlet kezdő szülőknek

Könnyen olvasható, rövid fejezetekből álló könyvek, ajánlom buszon olvasásra vagy a vizsgálatokra való várakozáshoz. Önmagukban nem elegendők a tájékozódáshoz, de ha már az ember elsajátította a tematikus szakirodalmat, ezekből is gyűjthet jó ötleteket.

Persze még egy rakás könyvet összehordtak és elolvastak velem kapcsolatban, és a védőnéni is adott kis összegző kiadványokat. Ugye, mindenki tisztában van vele, hogy az információ hatalom.

Meg kell még említeni a „babás újságokat” – ezeket úgyis utánadobják az embernek a védőnőnél (olyan is van, amelyiket a gyógyszertárban /Babapatika/), vagy különféle kérdőívek kitöltésével lehet postán kapni további ingyenes példányokat. Szerintünk hasznos ilyesmit olvasni, mert bár negyven százalékuk reklám, másik negyven százalékuk meg tökéletes baromság (babahoroszkóp és egyéb hihetetlen ostobaságok), azért minden számban lehet találni egy-két hasznos információt. Anyu el is tett néhányat közülük (például hogy hány hónapos korban milyen zöldségeket kaphatok és hasonlók). Úgy találtuk, hogy a legszínvonalasabb a Kismama Magazin, és ebben a legjobb az információk reklámokhoz viszonyított aránya.

És persze nem szabad kihagyni az internetet sem, de ha az ember a fenti könyvek némelyikét már elolvasta, legalább tudja, mit keressen a neten, és hogy amit talál, abból mi az alátámasztott értesülés, és mi a modern babona.

Na, hát ennyi lenne. Már csak azért is mesélnem kellett a könyvekről, mert még mindig

szenvedélyesen vonzódom hozzájuk és minden máshoz is, ami könyvnek néz ki (még a plüsskutyusom képes termékismertetőjéhez is, amit éppen ezért nem is dobtak ki, mert kisült, hogy az egyik kedvenc játékom; sőt, a teknősöm fenekén lévő három darab bevarrt címkét is képes vagyok negyedórákon át lapozgatni, mert könyvre emlékeztet).

Sokáig beértem azzal, hogy izgatottan rikoltozom, ha mesekönyvet nézegetünk, és megpróbálom megfogdosni a képeket. Később aztán a könyvekre is kiterjesztettem az anakonda-magatartást, azaz lesből támadok, jól megnézem, aztán két kézzel villámgyorsan elkapom, és a számba rántom. Ezt pedig az érzékenyebb mesekönyvek nem viselik el (például a Sehány éves kislány – pedig van saját példányom, hogy ne Anyuét egyem; ez volt életem első mesekönyve, és azt mondják, hogy vigyázni kell rá).

Így aztán a szüleim úgy döntöttek, hogy leporellókra van szükségem. Mivel a városunkban nincsen könyvesbolt (nagy hiányosság!), ezért az interneten keresztül rendeltek egy nagy csomag antikvár könyvet. Már meg is érkeztek! Megkaptam a „Három nyuszi a hóban” című mesekönyvet, ami Anyunak is megvolt kicsi korában. Rettenetesen izgatott lettem tőle, először a tenyeremmel csapkodtam a rajzokat, aztán elég hamar megpróbáltam a számba cibálni. Egy ideig hagyták, végül is az én könyvem, de miután apró darabkákat rágtam le belőle, elkobozták, mondván, mégis csak muzeális érték.

Aztán Apu vett nekem három színes leporellót nem annyira szép rajzokkal, és azt mondták, hogy azokat megehetem. De miután néhányszor elmesélték nekem, a szüleim kezdték megkedvelni ezeket a könyveket is, és most már ezek is megevési tiltólistára kerültek.

Hát én, szegény kisbaba, most már milyen könyvet egyek? Szerencsére megvan a vízilovas műanyag babakönyvem, amit berzso hozott a doktorimhoz. Ezt még engedik leragadozni, rágom is lelkesen, nagy cuppogás és morgás közepette. A lapjai összeragadnak a nyálamtól, a szüleim szerint roppant undorító, szerintem semmi baj nincs vele. Ám a napokban felfedezték, hogy amióta kijöttek a borotvaéles kis fogaim, ezen is komoly nyomokat hagyok. Most egy picit aggódom, hogy előbb-utóbb ezt is elkobozzák, és akkor végképp szellemi táplálék nélkül maradok.

Vidáman telnek a napjaink. Rengeteget sétálunk a babakocsival; néha csak úgy, mert szép a környék, pirosodnak a falevelek, és kis ködök bujkálnak az utcák végén. Néha pedig határozott céllal, például az összes közművet a nevünkre írattuk, és hasonlók. A hivatali ügyintézés itt nem stresszből és rohangálásból áll: sétálunk tíz-tizenöt percet a kertek alatt valamelyik közhivatalig, ahol kedves nénik fogadnak, és azt mondják, hogy gyönyörű nagy szemem van.

Ha nem sétálunk, akkor a szőnyegen játszunk. Már egész jól tudok egyedül ülni, csak egy-egy hirtelen mozdulattól hajlamos vagyok a képemre csattanni, úgyhogy valakinek ott kell ülnie velem, hogy elkapjon (még nincs olyan reflexem, hogy a kezemmel tompítsam az esést, illetve, hm, az orrommal tompítom). Már határozott elképzelésekkel rendelkezem arra nézve, hogy melyik játékkal szeretnék játszani: ülve messzebbre látok, de még esélyem sincs elérni, amit kinéztem magamnak, így Anyut terrorizálom. Ha több próbálkozásból sem tud rájönni, hogy mit szeretnék, egyre dühösebben süvöltözöm, ez a „Hármat találhatsz, mielőtt megsüketülsz” nevű játék.

Bár reggelenként már a kiságyban ébredek, nap közben aludni még mindig Anyu ölében tudok igazán nyugodtan (de az is hatalmas fejlődés, hogy egyáltalán alszom nap közben). Éppenséggel hajlandó vagyok a kiságyban vagy a babakocsiban is aludni nappal, de ilyenkor szinte percre pontosan fél óra múlva felébredek. Ha Anyu azt szeretné, hogy két–két és fél órát aludjak, és pihenten ébredjek, kénytelen beletörődni, hogy nem tehet le az öléből. Mindent egybevetve legfeljebb háromszor alszom nap közben, de van, hogy csak egyszer.

Néha, ha kialudtam magam, abba is hajlandó vagyok beleegyezni, hogy Anyu főzzön egy fél órát. Ilyenkor a padlóra állított hordozószékben ülök, folyamatosan próbálok kimászni belőle (aránylag gyakran sikerül is), mogorván nézek, és a kezembe adott játékot piszkálom. Anyu krumplivágás közben fennhangon énekel a cicákról vagy a marosszéki kerek erdőről, kétpercenként visszaültet a székbe, és húsz másodpercenként visszaadja az eldobott játékomat.

Így aztán, mivel a séta és a játékaim kellőképpen lefoglalnak, már nem lógok egyfolytában a cicin. Hovatovább elértük a bűvös három órás időközt, amit újszülött koromban javasoltak a kórházból hazaengedéskor. (Mármint nappal, mert az éjszakáról nem nyilatkozom.)

Amikor megszülettem, és nagyon elkeseredtem, mert megtudtam, hogy nem mehetek vissza Anyu hasába, kötöttünk a szüleimmel egy egyezséget. Azt mondták, hogy jó lesz nekem idekint, Anyu ugyanúgy mindenhová magával cipel majd, mintha még odabent ülnék, és folyamatosan ehetek, mintha még meglenne a köldökzsinórom.

Becsületesen tartották is magukat ehhez az ígérethez, én pedig azt hiszem, most már nem veszem tovább igénybe a türelmüket. Szerintem elég nagy vagyok hozzá, hogy felfedezzem magamnak a világot egyedül. Szóval Anyu terhessége tizennégy hónap után lassan véget ér.