A szüleim szerint engem az eb adott, vagy mi.
Például odabújok Apuhoz, átölelem a nyakát (Apu elolvad), szorosan hozzásimulok, és jól megharapom az orrát. Úgy, hogy „hamm”. Apu először sziszeg, hogy „jujjujjuj”, azután összegyömöszöl, és azt mondja nekem, hogy „Ebadta!!!”
Vagy Anyu ölében ülök, és a szendvicsét nézem a tányéron. Hirtelen villámgyorsan előredőlök, megmarkolom a szendvicset, és elhajítom. Már nagyon messzire tudok ám dobni egy szendvicset!
Vagy a kenguruban kucorgok, és figyelem, hogyan főz Anyu. Fog valami gombát, és összeaprítja. Ettől fellelkesedem, két kézzel elkapom a karját, és „hamm!” Sajnos folyton polárdzseki van rajta, úgy nehéz véresre harapni. (Az ujját néha sikerül.)
Tegnap reggel meg Apuval interneteztem, és jó sok ideig figyeltem, hogy melyik gombot kellene megnyomni, hogy minél nagyobb zűr legyen. Ilyenkor csak egyetlen dobásom van, mert utána elvisznek onnan, szóval nem érek rá a végtelenségig próbálkozni. Egyszer csapok le, de az hatékony. (Anyunak néha negyed órájába is belekerül helyrehozni az én egyetlen mozdulatomat. Vehe, egy csomó olyan billentyűkombinációt ismerek, amit ő nem.) Apunak most azt találtam ki, hogy egy energikus billentéssel bezártam az egyik ablakot, azután megragadtam az egeret, és kijelöltem két hozzászólást a topikban. „Ebadta! Ebadta kisbabája!”
Ezek szerint az „Ebadta” definíciója nemcsak az, hogy harap és szendvicseket hajigál, hanem az informatikához is ért. Aha. (Remélem, nem fizetnek utánam ebadót.)
Hozzám szóltak