Vidáman telnek a napjaink. Rengeteget sétálunk a babakocsival; néha csak úgy, mert szép a környék, pirosodnak a falevelek, és kis ködök bujkálnak az utcák végén. Néha pedig határozott céllal, például az összes közművet a nevünkre írattuk, és hasonlók. A hivatali ügyintézés itt nem stresszből és rohangálásból áll: sétálunk tíz-tizenöt percet a kertek alatt valamelyik közhivatalig, ahol kedves nénik fogadnak, és azt mondják, hogy gyönyörű nagy szemem van.
Ha nem sétálunk, akkor a szőnyegen játszunk. Már egész jól tudok egyedül ülni, csak egy-egy hirtelen mozdulattól hajlamos vagyok a képemre csattanni, úgyhogy valakinek ott kell ülnie velem, hogy elkapjon (még nincs olyan reflexem, hogy a kezemmel tompítsam az esést, illetve, hm, az orrommal tompítom). Már határozott elképzelésekkel rendelkezem arra nézve, hogy melyik játékkal szeretnék játszani: ülve messzebbre látok, de még esélyem sincs elérni, amit kinéztem magamnak, így Anyut terrorizálom. Ha több próbálkozásból sem tud rájönni, hogy mit szeretnék, egyre dühösebben süvöltözöm, ez a „Hármat találhatsz, mielőtt megsüketülsz” nevű játék.
Bár reggelenként már a kiságyban ébredek, nap közben aludni még mindig Anyu ölében tudok igazán nyugodtan (de az is hatalmas fejlődés, hogy egyáltalán alszom nap közben). Éppenséggel hajlandó vagyok a kiságyban vagy a babakocsiban is aludni nappal, de ilyenkor szinte percre pontosan fél óra múlva felébredek. Ha Anyu azt szeretné, hogy két–két és fél órát aludjak, és pihenten ébredjek, kénytelen beletörődni, hogy nem tehet le az öléből. Mindent egybevetve legfeljebb háromszor alszom nap közben, de van, hogy csak egyszer.
Néha, ha kialudtam magam, abba is hajlandó vagyok beleegyezni, hogy Anyu főzzön egy fél órát. Ilyenkor a padlóra állított hordozószékben ülök, folyamatosan próbálok kimászni belőle (aránylag gyakran sikerül is), mogorván nézek, és a kezembe adott játékot piszkálom. Anyu krumplivágás közben fennhangon énekel a cicákról vagy a marosszéki kerek erdőről, kétpercenként visszaültet a székbe, és húsz másodpercenként visszaadja az eldobott játékomat.
Így aztán, mivel a séta és a játékaim kellőképpen lefoglalnak, már nem lógok egyfolytában a cicin. Hovatovább elértük a bűvös három órás időközt, amit újszülött koromban javasoltak a kórházból hazaengedéskor. (Mármint nappal, mert az éjszakáról nem nyilatkozom.)
Amikor megszülettem, és nagyon elkeseredtem, mert megtudtam, hogy nem mehetek vissza Anyu hasába, kötöttünk a szüleimmel egy egyezséget. Azt mondták, hogy jó lesz nekem idekint, Anyu ugyanúgy mindenhová magával cipel majd, mintha még odabent ülnék, és folyamatosan ehetek, mintha még meglenne a köldökzsinórom.
Becsületesen tartották is magukat ehhez az ígérethez, én pedig azt hiszem, most már nem veszem tovább igénybe a türelmüket. Szerintem elég nagy vagyok hozzá, hogy felfedezzem magamnak a világot egyedül. Szóval Anyu terhessége tizennégy hónap után lassan véget ér.
Hozzám szóltak