Elmesélem nektek, milyen a legjobb játék (szerintem).
Először is nagyon könnyű: akkor se ejtem el, ha csak két ujjal sikerül megcsípni, és nem fáradok el, ha percekig tartom az egyik kezemben, miközben a másikkal piszkálom. Ennek ellenére elég erős, és nem tudok darabkákat lerágni belőle. Szép színes, és érdekesen csörög, ha fogdosom vagy a számba gyömöszölöm.
Úgy vettem észre, hogy ezekbe a klassz játékokba valamilyen ennivalót szoktak csomagolni, amit a szüleim gyorsan megesznek, hogy legyen nekem játékom: túró rudit, nagy tábla csokit vagy kis csokidesszertkéket.
Ha Anyu túró rudit eszik, annyira lázba jövök, hogy felmászom rá és megpróbálom kicsavarni a kezéből. Újabban el kell bújnia vele, mert nem bírom kivárni, amíg megkapom a papírját, rikoltozom és az asztalt csapkodom. (Úgy kell neki, végül is ők jönnek folyton azzal, hogy ne szokjak rá a túró rudira – akkor meg ne egyék előttem! A szüleim nagy vízprédikálók, ha csokiról van szó.) Ha pedig egyszer a kezembe kaparintom a csomagolását, először is megszerelem (mert biztos elromlott), aztán megrágom, végül pedig jól összegyűröm. Ha már összegyűrtem, akkor már nem jó, mert kiment belőle a kraft. Adjanak másikat.
Van egy hatalmas Milka csokis papírom, ezzel viszont már hetek óta nagyon jól tudok játszani, ez nem romlik el, ha összegyűröm. Rengeteg olvasnivaló van rajta, sose unom meg.
Múlt szombaton pedig (amikor esett a hó) egész délután egy doboz J. D. Gross desszert papírjával játszottam. Sok kis színes, csillogó darabka, eleve jó sokáig tartott, amíg mindegyiket egyenként megjavítottam. Nem lehet szétrágni őket, és amikor feldobáltam a levegőbe, sokkal érdekesebb színes hó esett, mint odakint az az egyforma fehér izé.
Ezeken kívül is csak azok a játékok érdekelnek, amelyeket meg tudok fogni, könnyen fel tudok emelni, és a számba tömhetem. Az ágyam fölött forgó állatkákra például köpök, mert nem érem el őket, így eldöntöttem, hogy nem ehetőek. Múltkor Anyu mutatott egy zenélő macit, de ez nagyon idegesített, mert túl nagy volt hozzá, hogy fölemeljem. Ezért jól elpüföltem a tenyeremmel, aztán óbégattam, hogy adjanak valami rendeset.
A zenélő és világító dolgok pláne nem érdekelnek. Pedig a szüleim úgy gondolták, hogy idén (mielőtt megtanulnék mászni) még utoljára padlótól mennyezetig érő karácsonyfát vesznek, hadd csodálkozzak. Hétfőn viszont szemorvosnál voltunk egy üzletközpontban, ahol volt egy rakás feldíszített karácsonyfa. Anyuék már előre örültek, hogy hogy fog nekem tetszeni. Gyorsan odavittek, de én még csak rájuk se néztem, ehelyett nagy szemekkel bámultam az embereket.
A zenélő játékok némelyike pedig kifejezetten idegesít. Azt hiszem, hallok olyan magas hangokat is, amelyeket a felnőttek nem. A mobiltelefonra például felébredek, mielőtt még megszólalna a szignálja. A számítógép képernyőjét is zavarja, úgyhogy ellenőrizhetitek is, hogy nem beszélek zöldségeket. Behullámosodik a képernyő, én felsírok, és csak egy másodperccel később szólal meg a telefon.
A gyerekdalos CD-t, amit kölcsön kaptam, is túl magasnak találtam, sírtam tőle, és Apunak át kellett állítani a lejátszást, hogy eltűnjenek a magas hangok. Így egy ideig csodálkozva figyeltem, de mivel egy szó sem esett cicákról vagy a marosszéki kerek erdőről, meguntam az egészet, és visszatértem a jól bevált csokipapírjaimhoz.
Hozzám szóltak