A szüleim szerint a karácsonyi készülődést nem lehet elég korán elkezdeni. Ez egyrészt arra vonatkozik, hogy lehetőleg már novemberben meg kell venni az összes ajándékot. (Mármint a Jézuskának, nem nekünk.) Másrészt meg arra, hogy a két és fél évesek már komoly segítséget jelentenek egyes ünnep előtti műveletek elvégzésében.

Remekül tudok például karácsonyi díszeket festeni az ablakra. Vagy süteményt sütni. A süteménnyel egész jól álltunk, már két héttel előre elkészítettük Anyuval a habdíszítéses vajas kekszet, mert az eláll. Ja, el, a következő hétig, amikor is megettük… Valahogyan elfogyott, na.

Így pár nap múlva újra nekiálltunk, és sütöttünk még egy adag vajas kekszet. Nem lett olyan szép, mint az első. De azért elfogyott…

Végül Karácsony előtt pár nappal dupla adagot készítettünk, és így az ünnepi asztalra is jutott.

Anyu szeret velem süteményt sütni (meg mindenfélét főzni), mert nagyon lelkes vagyok. Egyrészt beszélgetek vele, és így sokkal érdekesebb, másrészt gyakorlati hasznomat is lehet venni, például mialatt Anyu berakosgatja a tepsibe a kivágott formákat, és bekeni őket tojással, én összegyűjtöm a gyúródeszkán az ott maradt széleket, és összegyúrogatom. A formákat is kivágom, ha hagyják, csak így egy kicsit gazdaságtalan (Anyu szerint), mivel mindig a tészta kellős közepébe nyomom bele a formát, nem a széle felől haladva egymás mellé, mint ő. Állítólag így sokkal kevesebb fér ki. Szerintem ez kicsinyes hozzáállás.

Habkarikát is sütöttünk, mert a Kipkopp karácsonya c. mesekönyvben láttam olyat, és kérdeztem Anyutól, hogy mi az. Azt monda, hogy egy retró karácsonyfadísz, az ő gyerekkorukban olyan volt minden fán, meg boa. (Böe?) És hogy ma már nem nagyon lehet kapni, ezért inkább süt nekem. Az Apu nagyon kerülgette, meg én is, de végül Anyu eldugta, és így felkerült a fára. (Nekünk meg sütött másfajta habcsókot, ami nem karika.)

Elsőnek az adventi koszorú lett kész, ezt még valamikor november végén csináltuk Anyuval. Vettünk a virágüzletben egy új szalmakarikát, fenyőgirlandot meg gyertyákat, a két régi koszorúnkról meg leszereltük a díszeket, és szépen megtisztogattuk (Anyu még a mosogatógépbe is betette a gyertyatartókat). Már itt megmutatkozott, hogy milyen komoly segítség vagyok az ünnepi készülődésben, felelősségteljesen őriztem a rám bízott díszeket, és kérésre adogattam őket.

Majdnem minden vasárnap este eszünkbe jutott, hogy gyertyát kell gyújtani, csak egyszer felejtettük el (ez a korábbiakhoz képest jó arány, volt már 4/0 is…) Bár nem hiszem, hogy kimondottan autentikusnak számít a „Kisegér, kisegér” című dalt énekelni a gyertyafénynél, de a szüleim szerint a közös éneklés így is éppen olyan jól jelképezi az ünnep szellemét.

Sajnos, a szokásos orvosos és óvodásos játék helyett Anyu sokszor mondta azt, hogy most rendcsinálósat játszunk. Különféle helyszíneket szemeltünk ki a rendcsináláshoz. Ez egyrészt izgalmas volt, mert mindig előkerült egy-két régi játék és mütyürke, amelyeket korábban gondosan eldugtam, például a párnahuzatokba. Másrészt viszont egy csomó fáradságomba került, hogy estére ugyanolyan rendetlenséget csináljak, mint korábban volt. (Anyu azzal vigasztalta magát, hogy azért néhol egy kicsit látszik, hogy rendet csináltunk.)

Anyu mégis azt mondta valakinek, hogy a legnagyobb adventi szívás négy és fél kiló interneten vásárolt ömlesztett legót szétválogatni. (Mi az a lego? És miért kell szétválogatni?) Szerintem meg akkor vágta a legüldözöttebb fejet, amikor valamit fertőtlenített a mosógép tetején a lavórban, és időnként megkevergette, ilyenkor szépen csörgött, én pedig azonnal ott teremtem, hogy megnézzem, mi az. Ennek érdekében különböző fellépő alkalmatosságokat is hoztam magammal. De Anyu oroszlánként védte a nyamvadt lavórját. (Később még azt is mondta, hogy nem is a szétválogatás meg a fertőtlenítés volt a legnagyobb kihívás, hanem az, hogy végül meg is kellett az egészet szárítani úgy, hogy ne vegyem észre, és 23-án lóhalálában építeni belőle valamit, amit érdekesnek találok. Majd mindezt elhelyezni az egyik tömött szekrényben…)

Szóval egy ideig úgy tűnt, hogy egész jól állunk a készülődéssel. Aztán a Karácsony előtti utolsó héten több helyről is érkezett munka, és Apunak is folyton későig kellett dolgoznia, közben még a torka is fájt. Így aztán a végén szokás szerint eszeveszett kapkodásba fulladt az ünnepi készülődés.

Karácsonyfánk például megint az utolsó pillanatban lett. Talán még emlékeztek az Undok Nénire a Zöldségesnél. Na, hát ő becsukta a boltját aznap, amikor megnyitott a falu szélén a madaras teszkó. Azt mondta, hogy az a nagy bót őt úgyis tönkreteszi. Szerintünk nyugodtan nyitva maradhatott volna, mert a fene fog két csomag retekért a madaras teszkóba rohangálni, az Undok Néni pedig itt volt az utca végén, és gyönyörű áruja volt. (Még kelbimbó is!) De az Undok Néni a fejébe vette, hát így jártunk. Most aztán nem is kapni a faluban kelbimbót (pedig szeretem). Meg karácsonyfát se nagyon (vagy csak jó messze tőlünk, a falu túlsó végén).

Szóval Apu ismét elgyalogolt a hetedik határba, azzal a feltett szándékkal, hogy megveszi az első fenyőfát, ami szóba jöhet – azaz befér a lakásba, és nem kisebb, mint én, mert egy karácsonyfának azért mégis csak legyen már tekintélye. Nos, mint kiderült, ezzel szinte lehetetlen feltételt támasztott, ugyanis a lefosztott karácsonyfaárus helyen kizárólag nyolcvan centi alatti kis cserjécskék szomorkodtak, meg két és fél méter fölötti közületi dekorációk. Nos, levágni még mindig egyszerűbb egy fenyőből, mint hozzátoldani… Így aztán amikor Apu végül hazatért, Anyu első döbbenetében megérdeklődte, hogy most vajon mi körül fognak ünnepelni a hátrányos helyzetű gyerekek a Parlamentben, ha Apu elhozta ezt.

Nos, a hátrányos helyzetű gyerekek a Parlamentben végül nem maradtak karácsonyfa nélkül, és én sem, és a tetejéből is csak egész kicsit kellett levágni, hogy beférjen. De muszáj volt nagy fát vennünk, hogy legyen mit díszítenem, mert idén már ebben is lelkesen segédkeztem. (Mint ahogy tavalyelőtt is. Tavaly meglepetés volt a fa, de a szüleim nem vállalták be még egyszer, hogy az alvásidőm alatt rohammunkában kivitelezik az egészet, és közben nem adják be a válópert.)

Hogy karácsonyfát díszíteni milyen jó dolog, arra Zsófiéknál jöttem rá. Néhány nappal Karácsony előtt ugyanis megrendezték a szokásos előkarácsonyi összejövetelt a baráti körnek (tavaly nem tudtunk elmenni, mert nem jártak a vonatok a nyurvadt hó miatt). Az idei előkarácsony remekül sikerült, a legfontosabb történések az én nézőpontomból:

1.) a gyerekek – volt három kissrác, akik nagyjából korombeliek, de ami a legfontosabb, ott volt Dóri, aki idősebb nálam, és terelget, mint tyúkanyó a kiscsibét, én meg felnézek rá. Hiányzik nekem az idősebb gyerekek társasága, velük mindig is jobban kijöttem. (Sajnos, a régi játszótársaim már nagyrészt óvodások.) Dórival színeztünk, nyomdáztunk és repülőgépet építettünk a futópadon.

2.) a fenyőfa – végre nekem is megengedték, hogy piszkáljam, mi több, a díszítésbe is bevontak. Komoly pofával, hallatlan összpontosítással akasztgattam az ágakra a díszeket. (A végeredmény nagyon szép lett, Zsófiéknál csupa különleges dísz van!)

3.) az ebéd – mintha direkt nekem találták volna ki, már Anyu hasában is folyton halat akartam enni (azóta se evett annyi halat, meg egész előző életében sem, mint a terhessége alatt; mióta kijöttem, önállóan folytatom a halevést, ő köszöni, befejezte). A grillezett harcsa igazán a szám íze szerint való volt. Feljegyzem még, hogy itt ettem életemben először levest (fokhagymaleves volt), méghozzá teljesen egyedül. (Aki ezen csodálkozik, próbáljon meg egy izgága gyereket megetetni bármivel, ami lötyög. Egy olyan kicsi kanállal, ami befér a nyavalyás szájába.)

Szóval remek előkarácsony volt. Pláne, amikor Apuval együtt alhattam ebéd után. Egyébként is belejöttem már a házon kívül alvásba (lehetőleg Apuval), mert az ünnepek előtt és alatt többször megfordultunk Mamáéknál is. Hazajött Lilike, tudjátok, az unokatársam, aki nagyon messze lakik, és ezért év közben szomorkodni szoktam utána. És hamarosan lesz egy másik unokatársam is, őt még csak becsomagolva láthatom. De ő is nagyon messze fog lakni. Hiába, nagy ez a világ. De remélem, legalább Karácsony környékén mindig találkozhatok majd velük.

Végül 24-ére már csak a fadíszítés maradt nálunk is, de azért ezen is remekül tudtunk kapkodni, a fát nem sikerült eléggé levágni, és megkarcolta a mennyezetet, Anyu elvágta az ujját az ajtóvasban, fogalmam sincs, hogyan csinálták ezt régen a szüleim, amikor állítólag még a fát is aznap vették meg, és a karácsonyi ebéd sem volt készen már az előző nap. De lehet, hogy ez csak amolyan gyerekmese.

Végül feldíszítettük a fát – hogy egy kicsit felgyorsítsam az eseményeket, én magam hoztam elő a sárga létrát –, megebédeltem, és nyugovóra tértem. Közben ki is ment a fejemből, hogy van már egy karácsonyfánk, így amikor kivittek, ismét nagyon meglepődtem. Énekeltünk (ez is a legújabb tudományaim közé tartozik, hogy már lehet velem kórusban énekelni – az adventi „Kisegér, kisegér” után most már néhány karácsonyi dalba is beszállok), és csillagszórót gyújtottunk. (De csak a kő fölött, mert a régi lakásban egyszer meggyulladt a szőnyeg.) Aztán elfújtuk a gyertyákat, és kibontottuk az ajándékokat.

Mindegyiket megnézegettük kicsit, mielőtt a következő csomag után nyúltunk volna. Kaptam néhány szép mesekönyvet, például az Éjszakai böngészőt. Ja, meg legót is! Végre tudom, mi az a lego. A szüleim szerint lassan már elég nagy leszek hozzá, mert a nagy műanyag kockáimból már egész szépeket építek – zászlót, vöröskeresztet meg plébániát, ezek a leggyakoribb témáim –, csak folyton dühöngök, amiért szétesnek, ha ide-oda cipelem őket. A lego legalább nem esik szét, és tovább ügyesedik a kezem, csak előtte valakinek ki kell válogatnia belőle a molekulánál kisebb széthagyható, esetleg lenyelhető alkatrészeket.

A lego egyébként nem is volt becsomagolva, egyből ott várt a fa alatt egy kisvonat, egy ház meg egy másik lakás, ahol egy bácsi lakott. Rögtön játszani kezdtem vele meg a vonatvezető bácsival. Tudtátok, hogy egészen apróra szét lehet szedni őket? Sajnos, visszacsinálni még nem tudom, csak más dolgokat építeni belőle, például zászlót, vöröskeresztet meg plébániát.

Kaptam még kirakót, nyomdát – egészen olyat, amilyennel Zsófiéknál játszottunk –, meg egy szelektív hulladékgyűjtő kukás autót, bár azzal csak kicsit játszhattam, mert Apunak nagyon tetszett, és gondoltam, hadd legyen neki is karácsony. Minden nagyon szép volt és jó volt, de mégis… Az egyik csomagban egyszer csak ott lapult egy baba. Egyből felkaptam, és elrohantam vele babakocsizni, ringattam, etettem, többet nem is érdekelt semmiféle csomag meg karácsony. Apu megnyugodva állapította meg, hogy még ha egyébként úgy is viselkedem, mint egy kisméretű, copfos Tom Sawyer, azért a lelkem mélyén mégis csak kislány vagyok.